Manic Street Preachers Critical Thinking című új albumának borítóján egy aszfaltutat látunk, amire mintha részegen festették volna fel a záróvonalat. David Hurn, a híres dokumentumfotós készítette a képet, aki egy indiánrezervátumba tartott, amikor meglátta a szokatlan burkolati jelet. Az út, amin végigment James Dean Bradfield zenekara, ezúttal is a szabadság útja volt, és ezúttal is azt mondják: írd magad a szabályokat, legyen az a rock and roll vagy a fojtogató közélet világa.

A Manic Street Preachers tizenötödik stúdióalbumát február 14-én adta ki a Columbia, egykori gitárosuk, Richey Edwards eltűnésének harmincadik évfordulóján. A lemez a szokásos magas minőségen túl meglepetéseket is tartalmaz, például három olyan számot, amelyben a basszusgitáros Nicky Wire énekel.

Jobbulást, Nick!

Köztük a címadó dalt és a Hiding in Plain Sight című kislemezslágert is. Az album legkülönösebb felvétele talán a Dear Stephen, aminek története is van. Még 1984-ben a Smiths a Cardiffi Egyetemen játszott, amire az akkor még kamasz Wire nem tudott elmenni, mert beteg lett. Az anyukája mindezt megírta a zenekarnak. Morrissey pedig egy képeslapra firkantott üzenettel válaszolt: Jobbulást, Nick! A dal a tinédzserrajongásról szól, egy óda Morrissey-hez, ugyanakkor a zenekar ide is beszúrt egy kritikus motívumot, ha már Critical Thinking az album címe: Egész életemben a varázslatod hatása alatt voltam... Még akkor is, ha a történelmed elsötétül. Itt Wire nyilván arra utal, hogy Morrissey immár évtizedek óta karcos, kőkemény nacionalizmust képvisel.

Kávéházi forradalmárok

Hogy ez a bizonyos képeslap milyen hatással volt Wire-re, azt a 2010-es daluk, a Postcards from a Young Man is szépen körülírja. A Brushstrokes of Reunionben Bradfield egy festmény hipnotikus erejéről elmélkedik, amit a rákbetegséggel küzdő édesanyja hagyott rá, míg a Deleted Scenesben a közösségi média és az önfeláldozás különös viszonyára hívja fel a figyelmet. A Manic Street Preachers kávéházi forradalmárai tizenöt megjelent album után sem hajlandók lemondani a kritikai gondolkodásról, a kételkedés jogáról. Ezt mutatja meg a One Man Militia grafittiszerű bölcsessége is: Nem tudom, hogy miért vagyok, de azt tudom, hogy mi ellen vagyok. Ráadásul ehhez az örök ellenzékiséghez biztos ízlés társul, megidézve a Simple Mindsot, a Talk Talkot, a Public Image Limitedet és az Echo &The Bunnyment, ugyanakkor a Dear Stephenben a Video Killed the Radio Star zongoratémáját is viszonthalljuk, míg a The Secret He Had Missedben (ft. Julia Cumming) Muse-os prog-rock orgonatémákat.

Persze jogos a kérdés, hogy mindezeken túl tud-e meglepetést okozni az ABBA dalszerzői érzékenységével rendelkező Manic Street Preachers? Hogy van-e ezúttal is vendégénekesnő? Nos, van, az A Hiding In Plain Sightban – amit szintén Wire énekel – Lana McDonagh trillázik. Fényesre polírozott popslágereket hallunk, ellenállhatatlanul keringő dallamokkal, hibátlan refrénekkel. Decline & Fall meghökkentően ABBA-s harmóniái is csábítóak, de a hangkép mégsem okoz meglepetést.

mert még a kevésbé szórakoztató dalokra is könnyedén rámondjuk, hogy kellemesek. 

Kritikai attitűd

Persze a kérdés mindig az, hogy  néhány hónap múlva beérjük-e egy Manic Street Preachers playlisttel, vagy mondjuk a National Treasures The Complete Singles című válogatással, vagy kimondottan egy-egy sorlemezt szeretnénk elejétől a végéig meghallgatni... A Critical Thinking címadó dala a korai Talking Headset idéző izgalmakat ígér, ilyesmi nincs a slágerkínálatukban. A zenekar életvezetési tanácsot is ad a Late Day Peaksben, persze szigorúan idézőjelben: Szóval költözz befelé, légy boldog, hogy elrejtőzhetsz... Fordítsd el a tekinteted, ahogy a mozik meghalnak. A Critical Thinkinget hallgatva nem is esik nehezünkre ez a bizonyos befelé költözés.

Manic Street Preachers: Critical Thinking
Sony
42 perc 12 szám

8/10