A Hegyalja szervezőinek sikerült egymás után a nagyszínpadra rakni a világ egyik legjellegtelenebb, és a világ egyik legfelismerhetőbb hangzású zenekarát. A Guano Apes biztonsági rockzenéjét két perc alatt zúzta porrá a Slayer. Ráadásul előbbi még egyszer fel is oszlott, a metál félistenei pedig megtorpanás nélkül nyomták végig az eddigi harminc éves karrierjüket.
Nem nagyon lehet csodálkozni rajta, hogy a német zenekar egy időre feloszlott. Ebben a zenében nincs annyi erő és karakter, hogy hosszútávon kitartson. A kilencvenes évek végén, leginkább Európában népszerű Gunao Apes három számmal lett ismert: Open Your Eyes, Lord Of The Boards, Big In Japan, ráadásul az utóbbi egy feldolgozás. Ezeken kívül nincs értékelhető momentum a zenéjükben, hacsak az nem, hogy szépen, pontosan játszanak. Az új Bel Air című lemezükön ráadásul inkább amolyan alternatív rockkal próbálkoznak a groove-rock helyett, de ebbe sem sikerült karaktert vinni, sőt az ilyen dalok a koncertet is sikeresen leültették.
A Guano Apes akkor lenne igazán bátor, ha a felsorolt dalokat nem játszaná el a koncertjein, de akkor a kemény magon túl senkit nem érdekelne az egész. A ráadást felvezető instrumentális merengés alatt még az is kiderült, hogy bár a zenekarnak jó ízlése van (szereti a Toolt), de a hatásait nem képes kreatívan felhasználni. Pedig nem kéne annyira keménynek lenni, mint az aztán következő Slayernek, csak fele annyira eredetinek. (dj)
Nézzük mi az új az idei Hegyalja-fesztiválon, illetve mit terveznek a következő évekre. A leglátványosabb beruházás, hogy az egyik kemping helyén hatalmas gödör van, sátrukban vidáman izzadó fiatalok helyett. A Tisza kemping területére egy 150 fő befogadására alkalmas, wellness részleggel felszerelt három csillagos hotel épül 500 millió forintból. Aki hamar észbe kap, elvileg már jövőre beköltözhet a fesztiválterület közvetlen szomszédságában található szállóba.
Az idei Hegyalja egyik legnevesebb fellépője az amerikai Mastodon volt, akik a turnézás mellett elkészítették ősszel megjelenő új nagylemezüket is The Hunter címmel, aminek csak a vidámság az egyedüli vezérfonala. Bill Kelliher gitárossal beszélgettünk.
Emlékszel, hogy már jártatok Magyarországon? Azóta elég kultikus lett az a koncert.
Az nem az volt, amikor szakadt a hó? Mennyien voltak ott?
Vagy hetvenen.
Akkor nagy buli volt! Próbálom felidézni magamban. A koncertre nem emlékszem, arra viszont igen, hogy utána hihetetlenül berúgtunk főleg, mikor megláttuk, hogy mekkora hó esett. Elindultunk Horvátországba, de nem jutottunk el, mert a buszunk is lerobbant, vagy a hótól nem lehetett menni, már nem emlékszem. Csak arra, hogy órákat ültünk az autópálya szélén a kurva hidegben, az összes létező ruhánk is rajtunk volt, és úgy is fáztunk. Hogy is felejthetném el!
Érthetetlen miért van az, hogy az atlantai Mastodon a világ egyik legmenőbb menedzsmentjével dolgozik, és miért tud magának kialkudni headliner pozíciót. Maga a zenekar még mindig ugyanolyan punk, mint amennyire az alakulásakor volt, legalábbis hozzáállásban.
A Hegyalja koncertre például hozni kellett volna valami anyagot a kivetítőre, de ők többszöri kérésre sem tudtak semmit adni, mivel nem voltak felkészülve rá, hogy sötétben, főhelyen lesznek egy fesztivál nagyszínpadán. Ezért aztán Lóránt Demeter pakolt nekik össze egy egészen jó montázsgyűjteményt, ami feldobta a súlyos zenét.
A Hegyalja valóban sokszínű, de idén mégis felülreprezentált a rock és a metál. A fő színpadon két napon is túlnyomórészt keményzene volt/van. Ráadásul a stílusokat betéve ismerők tudják, hogy nem az alsóligás társaságok érkeznek Tokajba. Csütörtökön a Pepsi Nagyszínpadot a death foglalta el (a két ismertebb név a Deicide és a Belphegor), a Hegy Nagyszínpadon pedig a punk rock Pennywise vezette fel a Mastodon művészmetálját.
A kaliforniai punk aranykorában a Pennywise nem tudott úgy felfutni, ahogy a NOFX, vagy az Offspring. Előbbit még csak-csak beérte, de utóbbi seggét csak távolról nézhette a versenyfutás alatt. Persze a zenekar nem valószínű, hogy versenynek éli meg ezt a rock dolgot. A jelenlegi énekes, Téglás Zoli el is mondta, hogy a basszusgitáros és a gitáros konkrétan alkoholista. Zoli kellőképpen kihasználta, hogy a zenekar nem tud magyarul, Fletcher Dragge azt is megkaphatta a közönségtől, hogy „lófaszt a seggedbe”, amit Téglás úgy fordított a gitárosnak, hogy mindenki üdvözli.
A főállásban Ignite-főnök amúgy a koncert legviccesebb pillanatait produkálta a fura magyarjával („Huj, huj, hajrá”), de legalább hozzá is tette, hogy mostanában szarul beszéli egyik anyanyelvét. A Pennywise-dalokat amúgy alázattal énekelte, a rá jellemző hajlításokat szinte végig mellőzte. A kaliforniai punk meg olyan volt, mint mindig: hol olyan gyors, hogy a dobos alig érte utol magát, hol csak simán ugrálós, és persze szólt sok-sok „óóóóóóóóóóóó”-vokál. Szórakoztató koncert volt. (dj)
“Ahhoz, hogy elképzeljétek, milyen volt az első fesztivál, az emberek akkori érzéseit kell megértenetek” - mondja Bojan Bošković, az újvédiéki Exit fesztivál egyik fő szervezője és alapítója. A fesztivál utolsó estéjén vagyunk, Bošković pedig érezhetően hulla fáradt. A nagyszínpadnál már a Portishead készülődik, ő pedig egymás után adja az interjúkat, és meséli el, hogy milyen volt, amikor még nemhogy Portisheadről szó sem volt, de az egész fesztivál teljesen más volt.
Különböző hátráltató tényezőknek köszönhetően kapásból sikerült három zenekart is lekésni, így kimaradt az volt Moodosokból és volt Neck Sprain-tagokból álló Magma Rise, a Nevegreen és az Ossian is. Az elsőre régi bandáik alapján kíváncsi voltam, utóbbi kettőről meg lehetett volna olyanokat írni, hogy "nem az a baj, ha az ember komolyan veszi, amit csinál, hanem ha magát is túlságosasan komolyan veszi", de így sajnos nem lehet.
Az egyik egyetemi napokra rendezett Scooter-koncert környékén rájöhettek a koncertszervezők, hogy bármilyen perverznek is tűnik, a németeket érdemes meghívni fesztiválokra. Ennek az országnak van egy rétege, akik számára valahogy tényleg a Scooter lett a világ legjobb zenekara, kicsit sem tartják kínosnak a hidrogénezett hajat, és még a kockaladájukra sem restek rápakolni az I <3 techno matricát. Ezek az arcok első látásra kissé nevetségesnek tűnnek, de aztán a németek első hangjainál kiderül: belül mindannyian kicsit Scooter-rajongók vagyunk. Szeretjük a tűzijátékot, az ízléstelenül táncoló közreműködőket, és a lángcsóvákat is.
Ha feltesznek egy körhintát is a színpadra, tényleg egy falusi búcsú válhatott volna HP Baxxter és két háttérembere produkciójából, így azért távolról emlékeztetett egy koncertre. Komoly változások nem voltak a tavalyi szegedi koncerthez képest, talán a németek valamivel jobban számítottak rá, hogy Magyarországon még tényleg sztárnak számítanak, ezért magabiztosabban hozták a lehető legbugyutább dallamokra épülő dalparkjukat.
A szervezők szándéka szerint az idei Sziget Fesztivál jelképe lehet a Vodafone 30 m magas tornya. A több mint 250 m2-es LED-fallal rendelkező Vodafone Torony kilátóként is funkcionál majd. A torony adja majd többek között a 21 Mbit/sec-os mobilinternetet Szigetre, illetve bemutatja majd az okostelefonozás szórakoztató lehetőségeit is. Minden este megnézhető lesz majd a „Fénysebességgel a jövőbe” című hang- és fényjáték, amelyet a Kiégő Izzók vizuális művészcsoport valósít meg, de emellett számos más programmal készül a Szigetre a Vodafone.
Az idei Sziget Fesztiválon már nem készpénzzel, hanem kizárólag a Metapay Fesztiválkártyával lehet fizetni. A Vodafone, a Sziget és a Metapay együttműködésének eredményeként viszont a kiválasztott ügyfelek a plasztik lap helyett NFC-s mobiltelefonjuk segítségével tudnak majd fizetni a Sziget minden értékesítési pontján. A szolgáltatás éles tesztjében 250-en, közöttük ügyfelek, újságírók, bloggerek és Vodafone-alkalmazottak vesznek majd részt, akik hazánkban először próbálhatják ki a mobiltelefonnal történő NFC-s fizetést. Nekik a fesztivál ideje alatt a Fesztiválkártyájukat nem kell külön plasztik lapként magukkal vinniük, mivel a Vodafone-tól kapott NFC-s telefonjaikon az előre telepítve lesz, és azzal hasonlóképp tudnak fizetni.
A tizennegyedik alkalommal megrendezett Pohoda fesztivál Kelet-Európa egyik legnagyobb kérdőjele marad továbbra is. Tavaly példátlan mennyiségű nagy és/vagy kimondottan aktuális, de tömegeket elvben nem vonzó produkciót léptettek fel. A tíz színpadot a fesztivál két plusz két fél napján több tízezer ember látogatja, az idén hetekkel korábban el is kelt elővételben az összes jegy.
A tavalyi hibátlan élménnyel szemben idén pont ez tűnt fel a leghamarabb. Lényegesen többen voltak idén, az infrastruktúra azonban gond nélkül vette a megterhelést. Példának okáért a magyar fesztiválokkal szemben itt sosem késtem le a koncertek harmadát, mert a pultnál kellett rostokolnom vagy mert tíz percig próbáltam keresztülverekedni magamat a tömegen a legközelebbi mobilvécéig. A tágas közlekedőfolyosókon nem áll be a tömeg, a duplaszínpados fésűs program összeállításnak köszönhetően pedig tulajdonképp az összes koncert pontosan kezdődött és a hangosítással sem volt semmi gondom, pedig ha valaki, akkor én aztán tudok nyavalyogni.
A szálláshelyek túlnyomó része már az Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozója, vagyis az EFOTT 0., azaz keddi napján kitehette a megtelt táblát Szolnokon, ahol az előzetes jegyvásárlási adatok alapján akár látogatói rekordot is dönthet fesztivál - közölte a rendezvény főszervezője kedden az MTI-vel.
Dajka Zoltán tájékoztatása szerint kedden délután az előre meghirdetett időponthoz képest 70 perces csúszással nyitotta meg kapuit az idén 35. alkalommal megrendezett fesztivál. A főszervező a késést a rendezvény méreteivel és az évről évre változó helyszínnel magyarázta. „Meglepődnek majd, akik ellátogatnak Szolnokon a Tiszaligetbe, ahol várost építettünk a városban" - fogalmazott, hozzátéve, hogy minden hatósági előírásnak eleget téve, biztonságos és jól szervezett programokkal várják a vendégeket. A seregszemle zavartalan lebonyolításán mintegy másfélezer ember dolgozik.
Mivel a meteorológiai előrejelzések nyárias időjárást ígérnek, a múlt évihez hasonló jegyelővételi adatok alapján a tavalyi, 70 ezret megközelítő látogatószámra, vagy akár azt meghaladó érdeklődésre is számítanak a szervezők a vasárnapig tartó fesztiválon.
Újabb egy évre letelepedési engedélyt kaptak az őzek és a vaddisznók a pécshez közeli Malomvölgyi Arborétumban, és a fák is szusszanásnyi időhöz jutottak, hogy egy ideig ne kétlábgépes darálások ritmusára állítsák elő a pogózás közben elvesztegetett oxigént. Véget ért a 11. Rockmaraton.
Minden évben versenyre kelhetne a Rockmaraton a Balatonsounddal, ha létezne bármi átfedés is a két dzsembori felhozatalát, illetve közönségét illetően, de az egy időben megrendezett fesztiválok ilyen szempontból szerencsére nem kelnek birokra egymással. A Rockmaraton a nagyon felöltözött fekete ruhásoknak, a Sound az alig ruhás fehérgallérosoknak ideális helyszín.
Az idén 11 éves Rockmaraton – ami elődjét, a Csörge-tavi fesztivált is számításba véve a Szigetnél is idősebb – évről évre megpróbálja felülmúlni önmagát. Ez leginkább a meghívott külföldi előadókban mutatkozik meg, az infrastrukturális fejlesztések elenyészők ehhez képest, legalábbis ami az egyszeri fesztiválozót érinti. Persze kibővítették a területet, meg este 6-ig olcsón lehetett inni a válságbüfében. Merthogy itt olyan is van.
A Balaton Sound nagyszínpadának programjában nem Snoop Dogg volt az egyetlen amerikai hiphop sztár, fellépett Big Boi is, a többszörös Grammy-díjas rapduó, az Outkast egyik fele, akinek tavaly megjelent első szólóanyaga világszerte komoly kritikai elismerésben részesült, és jobb helyeken az sem fordulhat elő, hogy mindössze alig pár százan lézengjenek a koncertjén, mint ahogyan az sajnos Zamárdiban megtörtént. Az ennek ellenére jó hangulatú fellépés után sikerült egy rövid beszélgetésre elkapnunk a rappert, aki meglepően visszafogottan, kedvesen és készségesen nyilatkozott lemezének sikeréről, jövőbeli terveiről, na meg arról, hogy most akkor mi van az Outkasttel.
Mit szólsz a nagy sikerhez, amit az első szólólemezed elért?
Nagyon boldog vagyok! Tudod, ez úgy megy, hogy kitalál az ember valamit, és miután elkészült, utána már nem tud vele mit csinálni, csak izgul és várja, hogy milyen lesz a fogadtatása. Aztán amikor meglátod, hogy nagyon tetszik az embereknek, akkor hihetetlen boldogság tölt el és hatalmas kő esik le a szívedről. Na, hát velem pontosan ez történt.
Szerdán rajtol Kelet-Magyarország legnagyobb fesztiválja, a tokaji Hegyalja. A buli egyik legnagyobb erőssége a helyszín, hiszen Tokaj nem csak a zenét biztosítja, hanem a jó borokat, a Bodrogot és a Tiszát és a szép tájat. A fesztivál pedig idén még több árnyékos sátorhellyel, új fesztiválhelyszínnel, bor- és gasztro élményekkel várja a látogatókat.
Az első nap rögtön a Scooter ugrál majd a színpadon, de a fesztivál a korábbiaknál erősebb metálmezőnyt is összehoztak, akik közül a Slayer üt majd leginkább, de végre nagyobb közönség is megnézheti Magyarországon a progmetál, de kellőképpen suttyó Mastodont. Azt pedig talán kevesen gondolnák, hogy az újra működő Guano Apest közel a fentiekhez hasonló várakozás övezi. A nagyszínpados külföldi zenekarok közül érdemes kiemelni, a hozzánk hazajáró Kosheent és a feketébe burkolódzó Ladytront.
Az Exiten töltött harmadik nap legnagyobb eseménye, hogy láthattuk a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának két klasszikus punkzenekarát, a Discharge-ot és az Anti Nowhere Leauge-et, így, egymás után. Van-e ennél nagyobb álom egy igazi punk számára? Nem nagyon.
A Discharge az első hardcore punk zenekarok egyike volt, sőt, nekik tulajdonítják a d-beat megteremtését, számos együttesre bevallottan óriási hatással voltak. Ilyen módon kötelező őket megnézni legalább egyszer az életben. Még akkor is, ha mára ronda öregemberek lettek, akiket harsányan kiröhögnénk, ahogy tarhálnak a K-híd bejáratánál augusztus elején.
Egy Discharge-koncert olyan, hogy felmennek, darálnak, darálnak, darálnak, majd lejönnek. A Patkány becenevű énekes ideges szaladozásánál több nem is kell látványban hozzá, még a béna lángcsóvák is teljesen feleslegesek voltak, sőt, elég lett volna egy spotlámpa, akkor is ugyanúgy kedve támad az embernek egy jót pogózni rájuk. Az utánuk következő, szintén klasszikus, de már jóval dallamosabb Anti Nowhere League ugyanez: látvány nulla, csak a rugdalózós punkslágerek egymás után, cicoma nélkül, aztán kész. Ennél jobb tényleg már csak akkor lett volna, ha az első sor félholtra veri egymást nagy örömében, de láthatóan csak a színpadon voltak igazi punkok, a közönség között nem.
Egyébként mindkét csapat azon zenekarok közé tartozik, akiket pl. James Hetfileld Metallica-énekes a mai napig istenként tisztel. Méghozzá annyira, hogy mindkettőtől dolgoztak is fel számokat. Az ANL So What dala például már-már Metallica-klasszikussá avanzsálódott, a Discharge Free Speech for the Dumb szösszenete pedig egyenesen a Garage Inc. című dupla feldolgozáslemezük nyitódala, de a The More I See is rajta van az albumon az első lemez zárásaként. Szóval ilyen nagyhatású legendák is járnak az Exiten.
A Tiestóról szóló beszámoló megjelenése után napokon keresztül gyötört a gondolat: bajban leszek még amiatt, hogy idejekorán elhasználtam a parasztvakítás kifejezést. Amikor pedig vasárnap, a Balaton Sound utolsó napján, este tizenegykor egyetlen árva lélek sem szeletelt a Rádió 1 színpadnál, máris éreztem, hogy David Guetta produkciója komoly kihívás elé fog állítani. Aztán jött a vizuális sokk: a nagyszínpad előtti tér nagyjából úgy festett, mintha a Falusi Diszkók Országos Találkozója zajlana éppen, amire mindenki meghívást kapott, aki valaha életében egyetlen lépést is tett a tánctéren a francia slágergyáros akármelyik zenéjére.
Azzal most itt ne kezdjünk el komolytalankodni, hogy nekiállunk zeneileg részletesen elemezgetni Guetta produkcióját, legyen elég annyi, hogy sorra játszotta a különböző vendégekkel készített slágereit, annyi különbséggel, hogy mindegyiknek az eredetinél kettővel prosztóbb változatát tolta az emberek arcába. Veretés, veretés, kiállás, mondjuk Kid Cudival, aztán veretés, veretés, kiállás Kelly Rowlanddel, és így tovább. Így pedig pont az ellenkezője valósult meg, mint csütörtökön Tiestónál: ha a csávó inkább csak lejátssza számai eredeti változatait, a végeredmény minden bizonnyal egy sokkal színesebb (!) és jobban élvezhető műsor lett volna.
De hát ez igazából semmit sem számít, hiszen valójában az történt, hogy David Guetta idejött és leigázta a Balaton Soundot. Az egész fesztivál a tenyeréből zabált, mindenki őt akarta látni, az ő zenjére akarta rázni a seggét vagy az öklét, és fellépése szűk két órájában kizárólag az okozott fejtörést a népnek, hogy vajon a Sexy Bitch vagy a When Love Takes Over lesz-e hamarabb. Nem is lesz ez másképp ameddig a fickó olyan tempóban gyártja az akkora slágereket, mint az elmúlt években, márpedig nem úgy tűnik, hogy éppen most akarna leállni. Úgyhogy jövőre valószínűleg újra találkozhat vele a Balaton partján, aki akar.
Idén 100 ezer fölé emelkedett, ezzel rekordot döntött a vasárnap éjjel Zamárdiban véget ért Heineken Balaton Sound vendégeinek száma - tájékoztatta Lobenwein Norbert főszervező az MTI-t hétfőn.
A négynapos fesztivál utolsó estéjén David Guetta fellépése - a tavalyihoz hasonlóan - teltházassá tette a rendezvényt, így a későn érkezők már nem jutottak belépőhöz. Az első három napon 27 ezer, 22 ezer, majd 25 ezer jegy és bérlet kelt el, az utolsó napon 27,5 ezren tartózkodtak a fesztiválon, így túlszárnyalta korábbi eredményeit, köztük a tavalyi 92 ezres vendéglétszámot a Balaton Sound.
A hőségriadó miatt külön intézkedéseket hoztak, de a Balaton hűsítő vize kínálkozott a legjobb megoldásnak a melegre, amivel éltek is a fesztiválozók. A vendégkör zömét a 18 év feletti főiskolások és egyetemisták adták, akiknek valamivel több mint 10 százaléka külföldről, főleg Olaszországból, Franciaországból és Hollandiából érkezett.
Az idén bevezetett újabb biztonsági intézkedések - köztük az operatív irányító központ működtetése rendőrökkel, katasztrófavédőkkel, tűzoltókkal - beváltak, bár semmiféle rendkívüli esemény nem történt a négy nap alatt. A fesztivált a nagy zaj miatt érte kritika az északi part felől, ami miatt a nagyszínpadot az első napot követően kicsit előbb zárták, de program nem maradt el.
A következő fesztiválon már nem lesz szükség semmiféle radikális változtatásra, az eddig kidolgozott rendszerek beváltak, így az infrastruktúra fejlesztésre, például több minőségi illemhely felállítására helyezik majd a hangsúlyt - mondta Lobenwein Norbert.
A számos hangszeren játszó Warren Ellis már több mint 15 éve Nick Cave egyik legfőbb zenei partnere. 1995-ben csatlakozott a Bad Seedshez, a Grindermant pedig már együtt hozták létre 2006-ban, hogy kitörjenek a Bad Seeds adta keretek közül. Az Exit fesztiválos fellépésük napjának reggelén beszélgettünk vele tíz percet egy újvidéki szállodában.
Általában a koncertek előtt nem sokkal szoktunk interjúkat kapni, ti mégis reggel kilencre hívtátok a hotelbe az újságírókat. Nincs túl korán?
Nem, teljesen jó ez az időpont. Kicsit kaotikus lett a turnénaptárunk, és össze-vissza repkedünk keletről nyugatra, majd vissza keletre. Tegnap Portugáliában voltunk, előző nap Athénban, az előtt Brüsszelben, ahova Oroszországból mentünk. Úgyhogy a reggel kilences interjú, már fel sem tűnik nekem a furcsaságok sorában.
Hogyan tud érvényesülni a zenétek a fesztiválfellépések alkalmával?
Tudom, hogy sokan idegenkednek a fesztiválos koncertektől, de szerintem a mi zenénk pont így érvényesül a legjobban. Csináltunk vagy három klubfellépést, aztán lekötöttek nekünk egy 15 állomásos fesztiválturnét. Az első állomás a Roskilde fesztivál nagyszínpada volt, mindenhol emberek, és baromi jól sült el. Lassan megtanultuk, hogyan kell kezelni és működni egy fesztiválkoncert alatt. Egy klubbuli nagyon hangulatos, de egy fesztiválon az energia ide-oda pattog a közönség és mi köztünk, és ettől hatalmas élmény lesz. Erre lett a Grinderman kifejlesztve!
Amikor hat évvel ezelőtt az Underworld fellépett a Szigeten, az a koncert akkora csalódás volt, hogy egészen mostanáig nem is volt kedvem meghallgatni újra a brit zenekart. Pedig lehetőség lett volna rá, jártak például már Zamárdiban is két éve. Mivel a 2005-ös kellemetlen érzéseket többek között az okozta, hogy már akkor is rossz volt szembesülni azzal, hogy az öregedő Rick Smith és Karl Hyde nem csak lemezen, de élőben sem igazán képes mit kezdeni magával az új évezredben, ezért egészen sokáig semmi nem szólt amellett, hogy érdemes lenne újra megkockáztatni, hogy a kilencvenes évek egyik kedvencei újra csalódást okozzanak.
Aztán amikor kiadták legutóbbi albumukat, megváltozott a helyzet. A zenekar végre markánsan megmozdult valamerre, biztos már ők is unták magukat, úgyhogy kitalálták, hogy nagynevű, szintén az elektronikus zenében utazó producerek segítségével készítik el új számaikat. Így lett kollaboráció többek között High Contrasttel, Paul Van Dyk-kal, Dubfire-rel, D. Ramirezzel, vagy az egy nappal korábban a Soundon szintén fellépő Mark Knighttal. És bár azt nem lehet mondani, hogy a Barking című tavalyi lemez különösebben jó lenne, arra pont elég, hogy megnézzük, most mit kezd magával élőben az ötvenes éveiben járó Hyde és Smith.
A hőségriadóban egy vidám, izzasztó buzidiszkóba futottunk bele, ami alatt a legtöbbször sajnálkoztunk és a kihagyott lehetőségekről beszéltünk. A Hercules and Love Affair egy nagyon érdekes, szórakoztató, jó hangú és tehetséges, melegekből álló formáció, akiknek a görög mitológia lehet a kedvenc témája.
A 2008-ban megjelent albumukat nagyon jól fogadták, a második csak idén januárban jelent meg (ingyen itt az egész), ráadásul úgy, hogy a projekt központja, Andrew Butler koncepciója szerint a zenekar tagjai folyamatosan változnak, semmi sem rögzül egy pillanatra sem.
A Balatonsound szervezői sokszor a más fesztiválokon már ismert rutinjukkal állítják össze a fellépők sorát, illetve a koncertek idejét. Már évek óta látszik, hogy nem kell erőltetni a kora esti koncerteket, mert 30 fok felett értelmetlen, ráadásul az egész fesztivál koncepciója az, hogy mindenki bulizzon hajnalig, ahogy teszik is ezt sokan.
Itt van ez a csodás, bulizásra szerveződött, a koncert alatt végig teljes intenzitással, széles, túljátszott gesztusokkal dolgozó, giccses és viccesen modoros meleg csapat, és csak minden képességük felét tudják bemutatni. A táncaikban és mosolyaikban látszott, hogy minden bulijuk olyan, mintha utoljára lépnének fel, ezért mindent beleadtak.
Ez például a nagy slágerük:
Talán a Dance Arena a legimpozánsabb látvány az újvidéki Exit fesztiválon. Az egész egy több mint tíz méter mély, hatalmas katlanban fekszik, óriási falakkal körbevéve, az egyik végében egy teátrumszerű lelátóval, szemben ezzel pedig ott a színpad. Ide egy olyan ipari fémlépcsőn lehet lejutni, aminek láttán az összes magyarországi rendezvényengedélyező szerv habzó szájjal zárná be nem csak a bulit, hanem az egész környéket is az idők végezetéig, hermetikusan. Ez itt Szerbiában viszont senkit nem érdekel, több ezren hömpölyögnek rajta le föl, az óriási gödör pedig dugig telt emberrel, akik ottlétünkkor éppen az Underworld Born Slippy .NUXX című számára kalimpáltak ezerrel (van, aki nem látta a Trainspotting zárójelenetét?). Mindezt csak azért írom le így külön az elején, mert ezt még azoknak is érdemes megnézni, akik amúgy irtóznak a szeletelős elektronikus műfajoktól, vagy el akarják mondani, hogy sokkal kúlabb helyszínen nyomultak, mint mondjuk a Balaton partja.
Na de térjünk át oda, ahol gitározós zene is volt nem csak gyomrozó basszus ciripeléssel. Például a nagyszínpadra az Editorshoz, ahol rengeteg brit nézte végig a birminghami zenekar fellépését. Nyilván, hiszen hazai csapat. Itt kell megjegyezni, hogy a Szigeten évről évre a franciákról, hollandokról meg az olaszokról beszél mindenki, ha a külföldi látogatókat hozzák szóba, az angolokról nem nagyon. Ez egész egyszerűen azért van, mert ők az Exitet választották a kelet-európai fesztiválok közül. Ha nem szerbül beszél itt valaki, akkor biztos, hogy angolul, és nem az akcentusos változatot. Szóval ezért is voltak olyan sokan Editorson, ők pedig meghálálták ezt.
Az angol Editors volt az idei Exit fesztivál egyik fő fellépője. A péterváradi erődben kaptunk pár percet Ed Lay dobossal és Chris Urbanowicz gitárossal.
Éppen egy erődben ücsörgünk, nem egy tipikus koncerthelyszín. Volt ennél furcsább hely ahol felléptetek?
Ed Lay: Egyszer útközben zenéltünk csak úgy a saját szórakoztatásunkra. Mentünk a város egyik pontjából a másikba, és az utcán zenélgettünk.
Chris Urbanowicz: Komolyan? Én erre nem is emlékszem.
E.L.: Tudom, mert te nem voltál ott. Éppen a hotelben aludtál, de amúgy meséltük neked.
C.U.: Ja tényleg, de ne égessél már, nem a hotelben aludtam, hanem a hotel bárjában egy széken az asztalra borulva. Ez két különböző dolog. Ráadásul az egy hosszú nap volt. Volt már vagy délután két óra mikor ez történt.
Bár tegnap ott hagytuk abba, hogy amint közeledik a hétvége, nyilván egyre többen lesznek a Balaton Soundon, a nagyszínpad pénteki programjára összesereglő tömeg ezt egyáltalán nem igazolta. Kezdődött azzal, hogy Big Boi hatórási koncertjén kínosan kevesen lézengtek, majd a nyolckor kezdő libanoni származású brit énekes, Mika is csak jó fél óra alatt tudott nagyobb embertömeget megmozgatni.
Pedig a kétezres évek közepén ismertté váló, vállaltan biszexuális énekes megtett mindent, hogy minél gyorsabban a színpad elé vonzza a potenciális érdeklődőket. Már első két számát is slágerei közül válogatta, kezdett a Relax, Take it Easy-vel, mint tavaly a Szigeten, majd jött a Big Girl, bemutatkozó albumának legjobb számai, és mire észbe kaptunk, a színpadon már lányok is ugráltak mindenfelé. Nem olyanok, mint tegnap Snoop Doggnál, hanem teljesen hétköznapi átlagcsajok, akiket akár koncert előtt fél órával is felkérhettek volna a fesztiválozók közül. Mint az várható volt, úgy harminc perc elteltével meg is lett az eredménye az egésznek: a még mindig nem túl nagy létszámú, de azért már jelentősen megduzzadt közönség soraiban tizenkétszer annyi volt a lány, mint a fiú, és általában kétféle véleményt lehetett elkapni a szellős sorok között szédelegve. Az egyik, hogy úristen ez a Mika mennyire helyes pasi, a másik meg, hogy erre végre tényleg jót lehet táncolni. Úgyhogy a csávó a csajokat megvette kilóra, valószínűleg, ha ő jelentette volna be, hogy koncert után megdug bárkit, mint ahogy azt egyébként Linczényi Márk tette a Kolin délutáni, nagyjából harminc embernek előadott fellépésén, bőven akadtak volna jelentkezők.
Mindenki jobban járt volna, ha a Portishead nem lép fel a Balaton Soundon. Mégis mit keresne a Hajógyári-sziget éves rendes kihelyezett közgyűlésén egy olyan fellépő, aki egyszer sem üvölti a mikrofonba, hogy Put your hands up int the air. Mit kezdjen a Coronita törzsközönsége egy olyan szettel, ami nem is szett, hanem koncert, és ahol nincsenek lüktető kiállások, amikre lelkes duckface-szel lehet pumpálni? És egyébként is, milyen lehet már bekatizva, vagy metilonozva tizenöt éves triphop számokra búsongani?
Az persze nem kérdés, hogy a Portishead három albuma sokkal többet ér, mint Tiesto es Guetta teljes diszkográfiája a raklapnyi platinalemezzel együtt, ennek ellenére a Balaton Sound törzsközönsége inkább az OTP-színpadnál szeletel a koncert alatt, vagy közelebb húzódik a bárpultokhoz, hogy a sörcsap mellől szóló lakossági technóval védje magát a bristoli zenekar világfájdalma ellen.
A Portishead már lassan három éve nem adott ki lemezt, és előtte sem árasztották el a rajongókat évente újabb albumokkal, és jól is van ez így. Éppen ezért azt sem foghatja rájuk senki, hogy maximálisan aktuálisak, így nem meglepő, hogy a koncerten legfeljebb annyian állnak a nagyszínpad előtt, mint Snoop Dog utolsó ráadásszáma után fél órával. A zenekartól száz méterre, a VIP-bejáratánál sokan már azt sem tudják, hogy mégis mi ez a nyomasztó basszus, és miért énekel rá olyan fájdalmasan egy nő. Biztos valami remix, gondolhatja az a piros, flitteres miniruhát viselő csaj is, aki még azzal is megpróbálkozik, hogy az Only You-ra rázza a seggét. De aztán inkább abbahagyja.