A Red Bull Music Clash pénteki fordulója (szabályok itt) első körben egyszerű anatómiai tényeket bizonyított, aztán jól megerősített pár előítéletet, és azért meglepetéssel is szolgált. Az eddigiekhez hasonlóan a kezdetek kezdetén eldőlt minden, elég volt a közönségre egy hanyag pillantást vetni ahhoz, hogy az indiefiúk alapos veresége biztosnak tűnjön. Létszámra is erősebb valamivel a Superbutt tábora - tüdőméretben viszont elsöprő a fölényük a túloldalon bizonytalankodó lánykacsapattal szemben.
A rövid ráhangolódás után a metálos alakulat literszám fecskendezi a tesztoszteront egy new wave ópuszba, reakcióképpen Szabó Tamás énekes a túloldalról már csak annyit kérdez: Do you really want to hurt me? A Moog előadásában is érdekes lehetne ugyanez - de leginkább csak állatira hasonlít az együttes saját számaihoz. Ez az első négysornyi csaj számára ideális,hátrébb viszont kevesebb hívet toboroz, így az első pont a Superbuttnál landol.
Ahogy a második kettő is. Kezdem alaposan sajnálni a Moogot - hiába kiabál Tonyó, ahogy csak bír, hiába eresztik ki minden eddig elfojtott keménykedésüket a többiek is, ha az egyszer a túloldalon Vörös András testületileg lenyeli őket, egészben. Szép hosszú és csapzott hajkoronák ráznak segget körülöttem az extrém rádióbarát I like you-ra, pedig vélhetően életükben először tesznek ilyet. (Mármint: a seggrázásra akartam igazából visszautalni, de jobban belegondolva: a csőnadrágos himnusz puszta elviselése is új élmény lehetett a körülöttem állóknak.) A szavazás során rekordközeli decibelmagaslatokon szárnyal a Superbutt, szegény lányoknak marad az elégedetlenkedés - bundát emlegetnek csalódottan, miközben egyre közelebb helyezkednek a szavazatmérő mikrofonhoz.
Hogy egy fesztivált milyen szinten tönkre tud vágni az időjárás, már többször is tapasztaltam, olyanra azonban hirtelen nem emlékszem, hogy a katasztrófavédelem szólt volna, hogy gyerekek, akkor most kuss legyen minden színpadban, és dobjátok ki az embereket. Márpedig most ez történt. Sokáig úgy volt, hogy buktam az összes használható koncertet, ami leginkább azért szomorú, mert ezen a jeles napon végleg fel akartam tenni a koronát a „Hegyalja metálzene nélkül" elnevezésű kísérletemre.
A helyzetet szerencsére sikerült félig megoldani: a nagyszínpados fellépőket bedobálták az A38 színpadra, ami miatt kissé szomorú lettem, de ennél barátibb megoldást nyilván nem lehetett találni. Arra viszont már kitalálhattak volna valamit, hogy a biztonságiak a sebtében kiépített beléptető rendszert ne használhassák hatalmuk demonstrálására, és legalább annyi embert engedjenek be, amennyi valóban befér – igaz így legalább nem kellett sokáig sorbanállni. Szóval itt volt a Basement Jaxx, aminek az elejéről az említett okok miatt sikerült lemaradnom.
Minden várakozást felülmúlva 71 ezer ember szórakozott idén a Hegyalja fesztiválon az elmúlt négy napban. A fesztiválozók kedvét még a hatalmas hírveréssel beharangozott, majd végül nagy riadalmat sem okozó vihar sem vette el, és az sem, hogy a nagyszínpad programját már nyolckor be kellett fejezni az erős széllökések miatt. Ennek ellenére a Basement Jaxx és a N.O.H.A. sem maradt el, csupán átkerültek a legnagyobb sátorba, ahol némileg lecsupaszított, de a közönségnek nagyon tetsző szettet adtak. A fesztzáró Adam Freeland pedig olyan lelkes volt a csúszás ellenére is, hogy éjjel kettőtől hajnali hatig tolta a törtütemet Tokajban.
Hegyalja és az EFOTT között elfekvő 415 km-en nemcsak a bulizási szokások különböznek, hanem a vallások is, mert a Tisza és a Duna nem ugyanazt a halat adja, pedig a halakból meg lehet fejteni a kolorlokált. A kulturális gén a kulcs a halászléhez, idegenként bolyongani ebben a világban pedig rejtélyes és izgalmas.
Van abban valami iszonyú megkapó, és megindító, amikor egy koncert végén a frontember fejest ugrik a közönségbe, és közben azt énekli torkaszakadtából, hogy "Éljen a magyar szabadság, éljen a haza" és még csak ütemet sem téveszt, miközben az első három sor azon van, hogy a gatyát is leszakítsa róla. Azt meg pláne jó nézni, hogy mindezt meg lehet anélkül csinálni, hogy a mutatvány átmenne önmaga paródiájába, vagy esetleg árpádsávos zászlóba tekerné önmagát.
A VOLT-on már láttam a Hangmást idén, ott délután három körül játszottak harminc ember előtt, a nézőszám most sem volt sokkal több, pedig ez a zenekar azon kevesek egyike, akik megérdemelnék a nagyobb ismertséget és a jobb fesztiválidőpontokat. Talán a több magyar nyelvű szöveg lehet a megoldás.
A Nagyszínpad melletti Port.hu Café helyszín gyakorlatilag ugyanaz a sátor, amelyik a VOLT-on és a Balaton Soundon is fel volt állítva, vannak bent dohányt áruló hoszteszlányok és még egy italpult is. Itt lépett fel a Hangmás péntek este nem túl nagy létszámú közönség előtt. Minda Endre és zenekara saját bevallása szerint indie/garázs/elektronika stílusú zenét játszik, némi new wave hangulattal megpakolva és van benne valami baljós, depressziós atmoszféra is.
A Kowalsky meg a Vega rajongói közül manapság már kevesebben tudják, hogy az énekes életében olyan mélységeket élt meg, amit senki nem kívánna magának. A Black-Out-karrier első lemezei ezt az állapotot mutatták be, a Vega dolgai pedig a mostanit, a kicsattanót, ugrálóst. Kár, hogy ez éppen annyira felületes, mint amennyire vidám.
A szövegekre elvileg nagy hangsúlyt helyeznek, de Kowalsky énekéből csak szavakat lehet érteni, így a mondanivaló nem derül ki. Az átkötőkben valamiféle forradalomról beszélt Kowa, annyi bizonyos, a zene a legkevésbé sem forradalmi. Néhány zenei szakértő kitalálta az igényes popzene kifejezést, aminél gusztustalanabb kevés van. A popzene az popzene, az igényesség pedig nem kategória. A Vega mellesleg felhígított rockzenét játszanak, amibe kevernek sok minden mást is, akad népzene, rockzene és rap, ez utóbbi olyan színvonalon, ami Magyarországon amúgy is jellemző: rosszul.
A Vegának ez csak egy része persze, de sajnos ahol Kowalsky énekel, ott sincs erő a torkában. Állítólag nagyon hullámzó teljesítményt nyújt koncerten, itt éppen jó formában volt, de még ez is kevés. Hazai viszonyok között rendhagyó módon a vokálok samplerről szólnak, ami baj, mert szintén azt bizonyítja, hogy Kowalsky nem elég egy koncerthez, legalábbis kéne mellé még valaki. Ráadásul a dalokat megköti a sok sampler, ettől még kevésbé élő a zene, más ezt hakninak nevezné, de én odáig nem megyek el.
A Faithless már többször járt Magyarországon mint zenekar, dj-zni viszont még sosem jöttek. Idén is csak pár helyen táncoltatta meg a közönséget Siter Bliss és Maxi Jazz, az egyik ilyen a Hegyalja fesztivál volt. Koncert előtt nem sokkal sikerült velük pár szót váltani az öltözőjükben, ahol először lekapcsolt villanynál akartak interjút adni, de végül a fotózásba is belementek.
Ti vagytok a nagyszínpad pénteki headlinere, mire számíthatunk?
Maxi Jazz: Tényleg? Senki sem lép fel már utánunk? Azt hittem még lesznek. Biztos, hogy nem? Hmm. Na gyere, megmutatom mit játszom (azzal odafordítja a laptopját, és elkezdi mutogatni a playlistet) Látod, én kezdek, ezeket a számokat fogom játszani. Először egy kis hiphopot nyomok, majd átváltok táncolhatóbba, még rakok bele egy kis rock&rollt is, rákeverek egy kis reggaet, utána meg átmegy az egész house-ba, de készültem egy kis funkyval is.
Az igaz, hogy az új albumról is játszotok?
Maxi Jazz: Én biztos, hogy nem.
Sister Bliss: Szerintem én fogok. Majd még kitalálom úton a színpad felé.
Akkor, ha már itt tartunk, hogyan álltok az új lemezzel?
Maix Jazz: Még van mit alakítani rajta, nincsen teljesen kész, úgyhogy inkább titokban tartjuk a részleteket, de remélem, hogy jövőre ki tud jönni.
Sister Bliss: Szerintem is jövőre esélyes, az ősz már túl közel van, szóval szerintem inkább a jövő év elején, közepén fog megjelenni.
A Hegyalja fesztivál idén három zenekart is vendégül látott a kaliforniai Bay Areából, igaz ezek közül az egyik inkább számít modern, extrém metálnak, mint thrash-nek. Mondjuk érdekesség, hogy a Machine Head tagjai is nagyjából ugyanabba a korosztályba tartoznak, mint a Death Angel, illetve a Testament zenészei, de mégis ők a „fiatalok", mivel csak a kilencvenes évek közepén indultak. Ráadásul, ha még belevesszük, hogy Rob Flynn mekkora kaméleon volt az elmúlt 15 évben (thrash metálból különböző fajta nu-metálba, majd vissza thrash metálba), akkor a Machine Head tényleg kilóg a sorból.
A Testament viszont igazán soha nem tért le a megkezdett útról. Eleinte szimpla Metallica-másolat volt, majd szép lassan megtalálták a saját hangjukat. A kilencvenes években divatosabb lett némileg a hangzás, mélyebb, már-már death metálos lett a zene, Chuck Billy énekes elkezdett hörögni a thrash-es rekesztések helyett, de aztán rákos lett. Amit igazi kemény metálosként túl is élt, most meg olyan jól érzi magát, hogy hatalmas testét még a Machine Head mellé is felcipelte a színpadra.
Az Országos Meteorológiai Szolgálat kiadta a Dunántúlra a narancssárga riasztást, hogy nagy zivatar várható, de végül az EFOTT-ot elkerülte a vihar.
Pazaurek Piroska, az EFOTT kommunikációs vezetője koárbban elmondta, hogy a szervezők folyamatosan kapják az információkat a meteorológiai szolgálattól. "Tájékoztattak minket, hogy az ország más részeiben narancssárga és piros fokozatú riasztás van érvényben. Tudjuk, mi a teendő: értesítettük a biztonsági szolgálatot, a színpadmestereket és a mai nap fellépő zenekarokat is, hogy készüljenek egy lehetséges viharra. Ha szükséges, áramtalanítani fogjuk a helyszíneket."
A Faithless dj-szettje remek alkalmat szolgáltatott arra, hogy a csütörtöki kilengés után ismét én legyek a Hegyalja legnagyobb diszkósa. A narancssárga napszemcsim eltűnt sajnos, az élrevasalt fehér nacim pedig barna lett, ezért csupán belsőm sugározta a szeletelés iránti vágyam. Ajánlanám mindenki figyelmébe a Tisza partot, ahol a lebarnulás mellett könnyedén teremthetünk kapcsolatot az ellenkező nem képviselőivel, közben a telefonról nyomathatjuk nekik a kedvenc Faithless számunkat, ami a God is a DJ, vagy az Insomnia.
Szerencsére az olvasni kevéssé tudó emberek többségével szemben nekem azt is sikerült észrevennem a plakáton található Faithless-felirat mellett, hogy "dj set". Sőt, azt is tudtam, hogy ez azt jelenti, nem Faithless-koncert lesz itt, hanem Sister Bliss beül a pultba, és lemezeket pakolgat. Ezzel a háttértudással több embert felülmúltam, hiszen megosztván az infót, sokan megdöbbenve vették tudomásul, hogy a Faithless az nem az a nagy szemű fekete fickó neve, hanem a zenekaré, és valószínűleg a csávó a környéken sem lesz. Aztán minimális késéssel kiderült, hogy Maxi Jazz (mert valójában így hívják a faszit) mégis eljön. Ennek egészen addig örültem, amíg el nem kezdett játszani, ugyanis kaptunk úgy 45 percnyi hip hopot, szigorúan az előző évtized terméséből. A közönség jelentős része nem is tudta hova tenni, hogy hol van a gadizödidzséj, ezért az addig sem túl impozáns tömeg elkezdett oszlani.
A Machine Headet akár lehet hívni a Hegyalja fesztivál legnagyobb nevének, de leginkább azért, mert a tokaji buli inkább rockfesztivál, mint bármi más, és az amerikai zenekarnál ugyan keményebb gárda van, de nem sok. A „Tíz tonnás kalapács" számcím mindent elmond róluk, ez olyan is, főleg, ha fájdalomküszöbig tolják a basszust.
Még mondja valaki, hogy a magyar technikusok nem értenek a munkájukhoz! A Depresszió hangzása Szűcs Szabolcs munkájának köszönhetően hangos, arányos, és telt volt, hiba nélküli. Ez alapján arra számíthattunk, hogy Machine Head legyalulja a testrészeinket, aztán élvezettel tocsog majd a vérünkben, de hogy a föld alatt teszi, azt senki nem várta. A hangzás buhogott, böfögött, a basszus elnyomta a többi hangszert, legalábbis, amikor a tamok, és a lábdob szólt. A dolgot vagy nem vette észre a keverősük egy egész koncert alatt, vagy direkt volt, hogy ne csak halljuk, hanem fájjon is. A program felénél sikerült találni hátrébb oldalt olyan helyet, ahol már elviselhető volt a hang, de ott meg azt tűnt fel, hogy a basszus sulykolása nélkül aránytalanul szól. Ennyit a szakmáról.
Az EFOTT legötletesebb programja egyértelműen a külföldi licensz alapján egy-két éve hozzánk is behozott Red Bull Music Clash, aminek lényege, hogy különböző stílusban utazó zenekarok párbajoznak négy fordulón keresztül, és az nyer, akinek nagyobb decibelű közönségovációt sikerül elérnie. A Red Bull Hangárban első este Copycon vs. Fish! volt, csütörtökön pedig Belmondo és a KFT csapott össze: a párbaj odáig fajult, hogy még Besenyő Pista bácsi és Pandacsöki Boborján is megjelent a színpadon.
A Music Clash egy profin megszervezett, félig vicces-félig komoly zenekaros párbaj, aminek ötletét valószínű az Aerosmith RUN DMC-vel közös száma adta (Walk This Way). Ez a koncertekkel egybekötött játék már 1-2 éve rendszeresen látható különböző klubokban és fesztiválokon, most eljutott az EFOTT-ra is. A helyszínt ötletesen csinálták meg: két színpad van egymással szembeállítva, középen a közönség, felettük pedig a DJ-pult, ahonnan a játékvezető irányítja a zenekarokat és magyarázza a nézőknek a játék menetét. Először a a zenekarok saját számokkal melegítenek be, aztán elkezdődik a csata, ami négy menetből áll: az első menet a Kölcsönzene (amikor egy előre kiválasztott számot mindkét együttes saját stílusában adja elő), aztán jön az Adok-kapok (Az egyik zenekar elkezdi egy saját számát, majd B zenekar átveszi, és fordítva), az Összecsapás (egy DJ által bejátszott stílusban kell improvizálni), és végül a Szabadkártya (amikor egy-egy sztárvendéggel megerősítve próbálják felülmúlni a másikat). A fordulók között a közönség dönti el, hogy melyik volt a jobb, ezt decibelben mérik, majd a legvégén közös örömzenéléssel zárul a verseny.
A kánikula és rengeteg ember együttes hatására elfogyott a víz Tokajban. Szó szerint kiitta, kifürödte a sok fesztiválozó a közeli tározó vizét. Pánikra egyáltalán nincs ok, lajtoskocsik már vannak a helyszínen, ezen kívül hamarosan véglegesen is megoldódik a helyzet, és mindenki fürödhet tiszta vízben is, nem csak a Tiszában, vagy a Bodrogban (ami mellesleg tilos is a strandterületeken kívül).
Tegnapra mellesleg narancssárga riasztást hirdettek viharveszély miatt az ország ésszakkeleti részére, de ez a Hegyalja fesztivált csupán annyiban érintette, hogy órákig gyülekeztek a sötét felhők a távolban, de eső nem esett belőlük, csupán picit hűvösebb volt. Ma már viszont visszatért a tikkasztó meleg. Tokaj belvárosában a köztéri digitális hőmérő 39 fokot mutat, az összes étterem tele van, és a boltokba, borozókba sem lehet beférni. Az összes árnyékos helyen emberek ücsörögnek, de a fesztivál területén is sokan vannak.
Egészen a tegnapi napig úgy éreztem, hogy nagyjából képben vagyok a kurrens hazai könnyűzenei helyzettel, ha nem is szeretem, legalább ismerem a menőnek számító zenekarokat. Ehhez képest csütörtökön fellépett a The Grenma nevű formáció, ami a várakozásaimat bőven meghaladó embertömeget vonzott a Pepsi színpad elé. Persze van magyarázat: Magyarország végre nincs 10-15 évvel lemaradva a nyugati trendektől, csak 5 év a késés. Az más kérdés, hogy én még kibírnék a Grenma által is képviselt hullám nélkül 15 évet, ugyanis jellemzõ módon ezt az emónak nevezett izét sikerült időben átvenni. És most nagyot mondok: a Grenma minden egyes hangját személyes sértésnek könyvelem el. Én értem, hogy kell a pubertásoknak valami háttérzaj, ami alatt megfelelően bele tudják fésülni a szemükbe azt a rakoncátlan pár tincset is, de könyörgöm, legalább annyit megtehetnének, hogy egy kicsit kikacsintanak a "szüleim nem engednek el a partiba, de én lázadok és elmegyek" mélységű szövegek közül, az idétlen szörfpunk-zenét már fel sem merem róni. A legdurvább, hogy ennek a zenekarnak vannak rajongói, sok-sok Grenma-pólót láttam előkerülni. Vagy én nézek rossz tévét, vagy valami underground mozgalom nyert teret, amiből következetesen kizárják a 18 év felettieket.
Az első dolog, ami átfut az agyamon az idei EFOTTnak otthont adó Petőfi-szigetre érve, hogy végzetes hiba volt otthon hagynom a szúnyogriasztót. Felhőkben támadják a kis vámpírok a hídon gyülekező hátizsákos csapatokat, az első mosdóban, ahová betérek (tiszta, és sor se volt) egy tucatnál adom fel a falon lesben állók számolgatását.
A második felismerésem pedig az, hogy sürgősen át kell alakítanom az elmúlt hetek két nagyfesztiváljából táplálkozó várakozásaimat. A bejáratnál sorakozó etetők arculata sokkol először - márkás mexikóit és felsőkategóriás kolbászsütőt hiába keresnék, van cserébe csirkeburger 350-ért, a sültkrumplihoz 200-ért baromi sok majonéz is jár (Soundon majdnem kétszer ennyit kóstált). Mielőtt az egyoldalú táplálkozás rémje előrontana, gyorsan hozzáteszem: kitelepült egy zöldséges is, a kínálat bőséges, az árak tisztességesek. A mekegőmarketinggel megvert Kozel korsója 330ért vállalható, a szponzor piros bikás gyorsítófolyadéka 390-es árával meg bőven olcsóbb, mint otthon a sarki közértben.
Phil Demmel, a Machine Head szénné varrt gitárosa nagyon elégedett volt a Hegyalja fesztivál közönségével, és a saját teljesítményével is, amit csak fokozott, hogy Chuck Billy, a Testament énekese a színpadról nézte végig a bulit. Exkluzív interjú a backstage-ből.
Hogy érzed magad?
Kurva jól. Óriási buli volt, a közönség valami eszméletlen, amit csinált. Énekeltek, villáztak, volt pogó, minden. A többiek már jártak Magyarországon, de nekem ez volt az első koncertem itt, és nagyon meglepett, hogy ilyen állat közönség van errefelé. Köszönöm mindenkinek, még mindig fel vagyok spannolva a bulitól. Pedig délután még aggódtam egy kicsit, mert hallgattam a fellépőket, és nem volt köztük metálzenekar.
A csütörtök este a rockzene ünnepe volt Tokajban, a magyar metál újhullámának soha be nem érő ígéretének számító Depresszió mellett a húzós, de átlagmetált nyomó Road, az ugrálósmetált még mindig relevánsnak gondololó Subscribe és az egyáltalán nem metál, de vicces és pörgős Fish! próbálta bemelegíteni a közönséget az esti Machine Head-zúzásra, több-kevesebb sikerrel.
A Fish! a Volton nagyon jó kis koncertet adott egy kisebb, családiasabb hangulatú színpadon, ami a tokaji teljesítményüket elnézve az igazi otthonuk: ehhez a vidám, táncolható rockzenéhez az kell, hogy a nép egy karnyújtásnyira legyen a színpadtól, az énekes minden izzadságcseppet lásson a bikinis felsőtesteken, mert így jön vissza az az energia ami a buli közben a zenészekről a közönség felé áramlik. A nagyszínpad ehhez egyszerűen túl személytelen, bár a zenészek ennek ellenére odatették magukat, a kézeter fős közönség első két sora meg örült is neki, de hátrébb csak tétova mozdulatokkal táncikáló lánykák maradtak.
A Hegyaljának már hossszú évek óta rossz a píárja. Elterjedt a tévhit, hogy metálfesztivál, ráadásul pl. a Soundal ellentétben itt soha nincs megemlítve, hogy tele van fasza nővel. Pedig: a Hegyalja, ha az ember jól csinálja nem csak bakancsban élvezhető, és a nőfelhozatal sem csak lehányt Tankcsapda-pólós lányokból áll. Igaz, kicsit jobban kell figyelni, mint a többi helyen, de én felvállaltam a küldetést: felveszem a narancssárga napszemcsimet, divatgecivé vedlek, és diszkózni kezdek. Na jó, Ossianra azért elmegyek.
Végleges trendibojjá válásom előtt még bátran belenéztem az Esclin Syndoba, aminek majdnem sikerült tönkretennie a tervemet. Míg a lemezen egy elektro-rock zenekart ismertem meg, az elektrora téve a hangsúlyt, élőben olyan, mintha Björk énekelne a Linkin Parkban. Berger Dalma jó énekesnő, akármit is állít az NME (igaz, az affektálós énekstílus visszaszorításáért elég hálás lennék), de a közönséggel valamivel többet kéne kommunikálnia, mert ez így elég izzadságszagú, bár ez utóbbi lehet, hogy a mellettem bólogató raszta srác volt. Szépen szólt meg minden, kicsit jellegzetesebb dalokkal sokra lehetnének hivatottak. A kiálláson ugyanakkor lehetne alakítani, a billentyűs-kütyüs srácnak pl. kicsit rúdtáncos-jellegű volt a mozgása. Nagyjából ugyanaz volt itt a gond, mint a lemezen: 3-4 számon keresztül szerethető ez a banda, az ötödik környékén elkezdek unatkozni, a hetedik után meg már erősen távolodom a színpadtól.
A Hegyalja szervezők idén mindent megtettek, hogy a metálrajongókat kiszolgálják. Miközben a nagyszínpadra odavarázsolták jelen korunk egyik legjobb metal koncertzenekarát (Machine Head) a DeWalt színpadra három napra is külföldi, középkategóriás metálzenekarokat szerveztek le. A középkategória a népszerűséget jelenti, csak szólok, a háborgó kommenteket elkerülendő.
Az nem biztos, hogy a 10. Hegyalja fesztivál lesz az idei első olyan buli, ahol nem fog szakadni az eső, de hogy ez indul a legmelegebb időben, az biztos. Az első napon még az is könnyen pecsenyére sült, aki az árnyékban henyélt, a jegyekért sorban állókról meg ne is beszéljünk. A meleg ellen még a tűzoltóság is védekezett, illetve védte az embereket: konkrétan vízágyúval lőtte a fesztiválozókat. Nem lacafacáztak sima útlocsoló-autóval, mint a Szigeten, egyenesen fegyverrel mentek az ezért rettenetesen hálás népnek.
Ha már esőmentes volt az első nap, akkor már legyen széndioxidmentes is. Régebben már beszámoltunk róla, gerillakertészeket toborzott a Hegyalja szervezőség, hogy a panelházak közé minél több zöld területet varázsoljanak, még ha hivatalosan mindez illegális is. Nos, ezt az akciót rendkívül eredményesnek minősítették, még Richard Reynolds is elismerését fejezte ki, ami nagy szó, mivel az úriembert a gerillakertészet egyik nagy alakjaként ismerhetik jópáran a világban.
Nem szeretnék itten nagygenerációzni vagy nemzedékirockzenekarozni, de az EFOTT első napjának fő fellépője kapcsán akaratlanul is felmerült a kérdés: vajon mit kezd az Illés-LGT-Omega szentháromság harmadik tagja egy nagyrészt huszonévesekből álló közönséggel? Működhet-e egy fénykorát negyven évvel ezelőtt élő zenekar koncertje egy olyan közegben, amely az Omegát a Petróleumlámpa és a Gyöngyhajú lány című slágerekből ismeri?
A hatvanas-hetvenes években működő Nagy Generáció három nagy zenekart takart, amelyek közül már kettő fellépett a legnagyobb hazai fesztiválon, a Szigeten - az Illés 2005-ben, az LGT pedig két évre rá adott teltházas, nulladik napos koncertet. Az Omegának nem sikerült megegyezni a Sziget szervezőivel, így nekik az EFOTT jutott idén, és nyilván lehet okoskodni, hogy mennyire helyénvaló egy ilyen nagyszabású koncert egy elsősorban huszonéves főiskolásoknak, egyetemistáknak tartott fesztiválon, de ha azt vesszük, hogy a mai napig minden koleszbuliban hajnali kettőkor megszólal a Petróleumlámpa, akkor nyilván ez egy működőképes vállalkozás. Ráadásul pont az volt a bizarr a szerdai koncertben, hogy a közönség nagy része Omega-sálakat lengető, a számokat többnyire ismerő fiatalokból állt, és a negyvenes-ötvenes korosztály csak hátulról figyelte a koncertet, mintha valami nosztalgiaesten lenne.
Egy hosszú (és felesleges) intro után a Gammapolis-szal és a Tízezer Lépéssel kezdett az Omega, aztán sorban jöttek az ismertebb dalok - azt mindenképpen az Omega javára írhatjuk, hogy ők nem nosztalgiabulinak tervezték a koncertet, nem voltak felesleges vallomások, meg nagy összeborulások (és archív felvételek is csak a ráadásban mentek a kivetítőn a Régi csibészek alatt), egyszerűen csak eljátszották a legfontosabb számaikat, és néha benyögték, hogy köszönjük szépen. Nem érzékenyültek el saját nagyságuktól, mint mondjuk tette azt az LGT a Szigeten. Ugyan Molnár György "Elefánt" gitáros kőbányai Angus Youngnak öltözött (fehér ing és rövidnadrág V-nyakú gitárral), de ennyi még belefért. Igaz, amikor az egyik szám közepén három perces gitárszólóba kezdett, úgy érezhettük magunkat, mint a South Park Guitar Hero-s részében, amikor Stan Marsh próbálja megmutatni a kiskölyköknek, hogy mi is az a rock'n'roll.