A külföldi popcsillagok többsége péntektől érkezik Zamárdiba, de a fesztivál három zenei helyszíne már csütörtökön üzemelni fog, állítólag lesz zivatar, de egyáltalán nem biztos. Viszont játszik majd két trendi berlini house-producer és a jegy is jóval olcsóbb.
Emlékeztetőül annyit, hogy Hegyalja az egyik legjobb magyar rockfesztivál, de van ott más is, India-udvar, környezettudatos színpad, kerékcsereverseny, Tokaj meg szép, a lányok pedig trikót hordanak. Kilencedik alkalommal van fesztivál a rakamazi kempingben.
A nyár egyik legkedvesebb fesztiválján nem lép fel a Fatboy Slim, viszont nem kerül pénzbe, öt napig tart, a veszprémi belvárosban, be lehet rajta mutatkozni. És van sok külföldi fellépő is, igen.
Lesz ugye EFOTT, koncertek, pörgés. Dunaújváros, Szalki-sziget, július 16-ától. Mit ehetünk és ihatunk majd? Ez itt az Efott-étlap.
Jövő szerdán indul az EFOTT, vasárnapig tart, most Dunaújvárosban és kiemelten a sport jegyében, tavaly 58 ezren voltak. Sok magyar együttes, Dévényi Tibor, büszkeség, repül a laszta.
Akinek nincs kedve otthon maradni, de azért nézne, hallgatna valami jót, találkozna a barátaival, inna sört, de nincs kedve pörgéshez és sátorozáshoz, az menjen a WestEnd tetőkertjére és nézze a 20 négyzetméteres kivetítőt.
A Szigeten sok éven át árulták a Sarki fényt, ami a lírai elnevezés ellenére nem más, mint vodka szódás szifonba töltve, frissen szervírozva. A széndioxiddal dúsított tömény minden, csak nem finom, olyan mintha egy feles legurítása után Növényi Norbert még jól arcon is vágná az embert.
Most viszont a Volt hivatalos itala lett a Fény, aminek egyrészt rövidebb a neve, másrészt a vodka, meg a széndioxid mellett még eredeti Piroska-szörpöt is tartalmaz. Hatszáz forint egy feles, naponta ötven liter fogyott belőle a fesztiválon, és olyan alattomosan támad, hogy a nyolcvanas évek édeskés pillanatait idéző szörp távozása után már nem marad más, mint a boldog részegség, meg a mosolygós imbolygás. A Szigeten tuti sláger lesz.
A nyolcvanas évek slágereit szokatlan műfajban feldolgozni nem világraszóló ötlet (Paul Anka is ilyesmiből hoz össze tisztességes nyugdíjkiegészítést), de ezek jellemzően egy albumig vicces projektek. A Nouvelle Vague produkciója tartósabb, egyrészt azért, mert nem agyonkoptatott megaslágereket, hanem ritkán játszott, de azért ismert dalokat dolgoznak át (többek között a Cure-tól a Joy Divisiontől és a Depehe Mode-tól), és igazítják bossanovához, salsához meg mindenféle karibi zenéhez.
A másik ok a nagyszerű és a koncerteken jól is mutató énekesnők. Elképzelhetetlen lenne a produkció Melanie Pain gyerekdalokhoz illő cukorszirupos hangja nélkül, de a fesztivál koncertjének központi alakja mégis Nadeah Miranda művésznő, egy kirakatbaba arányaival rendelkező, szédületes mozgású bombázó. Bejön, ledobja magáról a vállait takaró fekete selyemkendőt és frufruja mögül, a bardot-i iskolát követve félig nyitott szájjal, pofátlanul pozőr módon kacérkodni kezd a közönséggel. Ha ez képregény lenne, most jönne egy fél oldalt betöltő „BOINGGG” felirat, a színpad előtt nyáladzó ezer hím együttes erekcióját illusztrálandó.
Bár nehéz nem a látványra figyelni, Nadeah hangja is elképesztő, néha el is téríti a feldolgozásokat a karibi tánczenéktől a sanzonok felé, de ez csak jót tesz a fülledt hangulatnak. Egyetlen probléma a koncerttel, hogy a zenekar nagyon nehezen találja a kontaktust a közönséggel (legalábbis úgy, ahogy szeretné). Na ja, a közönség nem ért franciául, az énekeseknek pedig nehezen esik le, hogy talán angolul kellene beszélni a tömeghez (persze még jobb lett volna megtanulni néhány alapkifejezést magyarul, Manu Chaónak sem derogált ez). Melanie el is süt egy poént Trianonról, de szerencsére ezt is franciául teszi.
A koncert közepére azért egymásra talál a közönség és a zenekar, a végén tisztességesen adnak három ráadást is. Amikor Nadeah levonul, kiderül, hogy zenészek is voltak a színpadon.
Az, hogy a Quimby jó koncertet ad, olyan megbízható pont a fesztiválokon, mint a túlárazott gyros. Eddig akárhányszor voltam a zenekar fellépésén (ez olyan évi 2 koncertet jelent), mindig őrültek voltak, de mindig máshogy voltak őrültek. Persze, amikor Kiss Tibi visszaért lipótos kényszerpihenőjéről, csendesebbek lettek, és néhány éve egy tisztes, polgári - de továbbra is nagyon jó - Quimbyt láthattunk. A Lipótot azóta bezárták, a Blikk havonta megírja, hogy őrültek mászkálnak közöttünk, és úgy tűnik, hogy a koncertek idejére Tibor is ragaszkodik egy kis művészi pszichózishoz.
Legalábbis nagyon elemében van a másik hangulatfelelőssel, Varga Líviusszal együtt. Akár energikusan darálják a Libidót, akár öngyújtós fényjátékot játszatnak a közönséggel a Don Quijote ébredésére, mindig csempésznek egy kis tébolyt a dalokba, és már csak ezért is nagyon lehet őket szeretni. A slágerek mellett a legutóbbi album, a Kilégzés számait nyomják le, ami szövegét tekintve sokat kritizált lemez volt, de zeneileg ez volt a legkiforrottabb album, és koncerten inkább ez számít. Óriási a tömeg, óriási a hangulat, és a Quimby újra igazolja, hogy nagyszínpadon a helye, a legnagyobb húzónevek előtt.
(fotó: Volt/Tóth Zsombor)
A Voltra érkező külföldiek közül legtöbben Ausztriából ruccannak át a Voltra. Verbális túlélőkészlet következik arra az esetre, ha a kedves olvasó be akarna fűzni egy szimpatikus osztrák lányt, de nem tud németül. Ha esetleg valamelyik leszólító duma működik, kommentben kérjük az élménybeszámolót.
Alhatok ma a sátradban? - Kann ich heute in deinem Zelt schlafen?
Adsz egy harit a kenyérlángosodból? - Kann ich von deinem Langos einen Biβ haben?
Tölts má’ át egy kortyot a poharamba! - Giess doch was in mein Glas!
Pedig én mindig azt hittem, hogy az osztrák nők rondák. - Ich habe immer gedacht daβ die österreichischen Frauen häβlich sind.
Két felkelésünket vertétek le, de szeretlek. - Ihr habt zwei Revolutionen von uns geschlagen, aber ich liebe dich.
A pálinka árt, de jót tesz a bőrnek. - Der Schnaps schadet, tut aber gut für die Haut.
Gyere velem hajazni Ossianra (kérlek)! - Komm mit mir zu headbang an das Ossian Konzert (bitte)!
Német vagy, biztos értesz a tankokhoz. - Du bist eine Deutsche, du verstehst sicher was von Panzern.
Tök jó eb-t szerveztetek. - Ihr habt eine sehr tolle EM organisiert.
Dr Fodor Tamás soproni polgármester szívélyes köszöntője a Volt látogatóinak nem kevésbé nyájas tolmácsolásában.
A Dr. Beat éppen akkor futott be, amikor középiskolás voltam. Akkoriban a Depeche Mode-osoknak kötelező volt szeretni őket, a bonanzások körében már megoszlottak a vélemények. Mindenesetre elég sokan voltak, akik nagyon komoly arccal tudták a zenekarral énekelni a koncerteken, hogy „iskola, iskola, óuó, tömik a fejed, fizika, kémia”. Nem is beszélve a Valami bizarr dologról. Aztán rövid siker után szétment a banda, egy nő miatt, mi másért.
Tizenhét év után állt újra össze koncertezni az eredeti trió, nőt ezúttal nem hívtak maguk mellé, de zenészeket igen, úgyhogy a szintetizátoros őstechno akusztikusabban szólalt meg a most Volton, de azért ismerős, szegycsontrepesztő basszusokkal. Ezzel nem is lenne baj, az 1991-ben abbahagyott minimálzenét sikerült így egész jól átmenteni, a visszatérés azonban megbukik az együttes nagy gyengéjén, Szilágyi Gábor énekesen.
Mert az underground klubokból az elmúlt tizenhét évben fesztiválok lettek és persze az ezzel járó nagyobb elvárások, Szilágyi viszont továbbra is azon a képzetlen hangon énekel, amivel egy Megasztár-válogató első fordulójában kiesne. Nincs mese, ehhez a műfajhoz egy Dave Gahan kaliberű énekes kell. Egy másik elfelejtett magyar csapat, a Populär magyar viszonylatban tudott ilyet találni, a Dr. Beat meg sem próbált. És ezt most már nem lehet elnézni.
...hogy a Bëlga egy sátorba került, miközben a Depresszió a nagyszínpadon hörög. Nem ízlésbeli kérdések vagy sztárságfaktor, hanem egyszerű technikai ok miatt. Jelenleg ugyanis a Depresszió nagyjából három iskolabusznyi metálrajongót próbál fűteni, az MTV sátorba viszont lehetetlen bejutni, a sátor előtti úton akkora a tömeg, mint egy mordori hadgyakorlaton. Meg kellett volna cserélni ezt a két fellépőt.
Tizenkét évesen ingyen jártam az Ossian-koncertekre, minden kor- és mérethatáron túl az első sorban csápolva, talán mert az Acélszív, meg a Rock katonái jól kiegészítették a GI. Joe-figurák iránti rajongásom. Elhagynak százak, jönnek ezrek,/ A rock katonái egyre többen lesznek/ A Real American Hero /G. I. Joe is there.
Aztán eladtam a GI Joe figurákat, a Cobrákon meg vettem egy új kvarcjátékot, Paksi Endrével pedig csak az utolsó metrón láttam néha, ahogy kicsit dülöngélve küzd a fel-fel öklendezett rockkal a Nyugati és az Ecseri út között.
Pedig az Ossian létezik, és ezt nem csak onnan lehet tudni, hogy a neten fent vannak azok a videók, amelyeken Paksi olyan matarészeg, hogy a mikrofonállvány sem támasztja ki, sőt a folytatás is, amiben artikulálatlanul elnézést kér, hogy az előző koncerten részeg volt, majd szédeleg kicsit a saját tengelye körül.
Évetizedek óta koncerteznek kisebb-nagyobb lelkesedéssel, és ugyan hihetetlen, de még mindig van olyan tini, aki az Éjféli lányra smárol először a nagybátyja kockás ingjében és a bátyjától örökölt magas szárú Puma-cipőben. A lakossági metál elpusztíthatatlan (hajmetált ötven éves zenészeknél azért nem illik emlegetni), és a Volton sem röhögni mentek az emberek az Ossianra, hanem hajrázni, meg azt üvölteni, hogy „korbács és kenyér”. És nem is lenne ezzel még semmi baj, tegnap este, a harmadik szám után eszembe jutott, hogy talán valahol meg van még pár GI Joe a szekrény mélyén.
A Cypress Hillnek üvöltenie kell, be kell töltenie a teret, nem letekert hangerővel hallgatni, mint a Volton. Tekerd meg a volumét, attól vad, mondta egyszer egy énekes halkan, pedig nagyon közel voltunk a tökéletes koncertélményhez. Egy óra instant Cypress Hill. Ha B-Realék egy nagy jukebox lenne, amibe százasért cserébe eljátszanak mindent és úgy, ahogy én szeretném, akkor az ilyen lenne. Csak a zenegépet legalább hallani.
Így lesz egy tökéletes egyórás koncertből közepes koncertélmény. Ha fesztivált szervezünk, akkor ne a sulizeneakr erősítőjét vegyük el, és talán a poppal ellentétben a rap az a műfaj, ahol nem árt hallani az MC-ket, mert ugye a szöveg ritmusa, dallama a zene egyik alapja itt. Arról nem is beszélve, hogy nem érteni, mit mond. Bezzeg 10 méteres körzetben mindenkit.
A kezdésre tele lett a placc, jön Dj Muggs dj Julio G, nem melegít, felkonferál, miközben a színpad aljából felemelkedik egy hatalmas, a Stoned Raiders-borítóról ismert koponyás alak. Az első pár számot egy szuszra leadják, de valahogy nyomott B-Real, Sen Dog végig táncol, ugrál. A koncert fordulópontja volt, amikor B-Real beszívott az I wanna get high alatt, ami önmagában felért egy Legalize-kampánnyal, pláne, hogy egy igazi rajongó előre készült, mert mennyire más együtt szívni B-Reallel. A szívás mint performansz, lala la la lala la laaaaa.
A Cypress Hill soha nem kurvult el, és ez már bőven elég ahhoz, hogy 10 éve rendületlenül várjam őket a Szigetre. A hét stúdióalbumukkal nem nevezhetők a rapipar őrült napszámosainak, viszont minden albumukon van 3-4 örökbecsű nóta.
Óriási mázli volt, mert éppen Big Daddy Laca helyére ülhettem, aki lekezelt a Cypress Hillel, a zenekarral, akitől a Kartell korai szakaszában nem keveset vettek át. Négyen ültek a fáklyákkal körbe vett asztalnál, és pont a különleges hangú, kicsit nazális B-Real mellé kerültem. A mexikói apától és afro-kubai anyától származó Louis Feese a latino hiphop mindenese: alapító, kultikus alak, producer, szóval egy ilyen 110 kilós apafigura.
Ganxsta Zolee és kartelltársai néhány hónapja már olyan műsorral hakniznak, amiben élő dzsesszzenére adják elő a rögvalósággal való hosszas kapcsolattól oly hiteles életigazságaikat, miszerint te vagy a fasza gyerek Zoli, én tudom. Az ötlet nem rossz, már csak azért sem, mert bátorságról tanúskodik, de Döglégyék félvállról vették az egészet, aminek törvényszerűen blamázs lett az eredménye.
Jellemző, hogy a produkció akkor a legjobb, amikor Zoliék éppen elvonulnak inni, és a profi sessionzenészekből verbuvált kísérőzenekar magára marad szólózni. Príma jazz, improvizálás ezerrel, aztán visszajön a négy énekes és leül az előadás. A hangosításnak is szerepe lehet ebben (Laca énekéből semmit nem hallani), de a fő ok mégiscsak az, hogy Zoliék ugyanazt csinálják, amit a rapalapokra szoktak, egy picit sem próbálják a jazzhez igazítani az előadást. Így legfeljebb néhány refrénnél áll össze a produkció, még az O.J. Bond a legelviselhetőbb.
A közönségből egyre többen szállingóznak el, Döglégyék be is szólnak nekik („mi van, mentek a Zanzibarra?”), már amikor éppen nem jópofizással, egymás szavába vágva próbálják megnyerni a fesztiválozókat. A legnagyobb tapsot arra kapják, amikor Laca bejelenti, hogy „Cypressen beállunk, mint a gerely”. Kínos.
Ganxsta Zolee nagyjából ugyanazokon a fázisokon ment át a Kartellben, mint a (Sex) Actionben, volt gengszter, angyalföldi suttyó, cowboy, maffiózó. Jazzénekes nem lett, ahhoz többet kellett volna tennie annál, minthogy lecseréli a díszleteket.
Úgy tűnik, megtört a Volt-átok, és ezúttal nem kell csüdig sárban taposva temetni fesztiválhangulatot. Hét elején még jégesőt és záporokat jósoltak a meteorológusok, de a hidegfront, amitől annyira féltünk, éjszaka átvonult felettünk és a nagyja elkerülte Sopront. A front itt csak egy kis szemerkélő esőt és erős szelet hozott, és bár a szél itt maradt, az OMSZ legfrissebb tájékoztatása szerint elmúlt a jégesőpara. Csapadék most már inkább az ország délnyugati felében lesz, a Volton holnap is száraz (de továbbra is szeles) idő várható.
Az este utolsó élménye, a retinába égett végső pillanata, ahogy Deutsch-Für, de nemsokára, már megint csak Deutsch Tamás európai értelemben vett szalonhajrázást mutatott be az AC/DC Thunderstruck című számára a VIP-teraszon, miközben egy szőke nő arcába azt énekelte, hogy „nananananana”. Mozgásszakértőink szerint a mozdulatok kecsessége, és a kombinációk összetettsége emelt szintű glam rock képzésre vall.
Reméljük, a fideszes politikus már ébren van, és polgári értelemben vett értékes alkotó munkája során is örül ennek a kis dalocskának, amit most küldünk neki, meg persze mindenkinek, aki szereti.
Az megvan ugye, hogy az MR2 Petőfi rongyosra játszik egy alapvetően nem rossz dalt, aztán két hét múlva már lilát hányunk tőle? (Hát még ha rossz számot játszik rongyosra – engem ki lehet kergetni a világból Péterfy Borival). Nálam ezt egyedül a Famous úszta meg a Barabás Lőrinc Eklektrictől, akármennyiszer meg tudom hallgatni. Mondjuk, ez nagyjából minden számukra igaz.
Elképesztően jól működik, amit Barabás kitalált. Markáns jazz hangzásvilághoz csapott műfaji elemek a raptől a rockon át a reggae-ig, a szó legjobb értelmében vett eklektika, mindez vérprofi zenészekkel és énekesekkel. Mindenekelőtt persze a trombitás zenekarvezető-dalszerzővel, de a dobos Delov Jávor és a billentyűs Premecz Mátyás is legalább háromszor repetáztak, amikor a tehetséget osztották.
Persze koncerten ez még jobb, mint lemezen, annak ellenére, hogy akadnak hangosítási anomáliák, a zene néha elnyomja az éneket. Pedig ezt az éneket nehéz elnyomni, az Irie Maffia koncertjénél már méltatott MC Sena hozza azt az erőteljes, dögös rapet, ami olyan jól megy neki, Fábián Julianna – akire a díva címkét is ráaggathatjuk – pedig a klasszikus jazzénekes vonalat sok improvizációval. Nagyszerűen kiegészítik egymást, műértő ínyencek és laikusok együtt bólogatnak a Noxville-re, a Leonra, meg a többi számra, de új dalt is kapunk, talán a készülő második lemezről. Tőlem ezt is rongyosra játszhatná a Petőfi.
A fesztivál központjában található egy furcsa nevű borfalucska, a Poncichter negyed. Poncichternek a szőlőtermesztő, gyakran németajkú, gazdapolgár őslakosokat nevezték (nevezik), közülük sokat még Mária Terézia telepített be az Alpokaljára. A szó a német „Bohnen”, vagyis „bab”, és a „züchten”, vagyis „termeszteni” szavakból ered, jelentése tehát „babtermesztő”. Hogy miért a szőlőtermesztőket nevezték így, arra az a magyarázat, hogy a derék gazdák a szőlőtőkék közé babot ültettek (ami igénytelen haszonnövény, nem kell neki sok törődés), hogy jobban kihasználják a termőföldet. Egyébként ennek köszönhető, hogy sok hagyományos soproni étel hozzávalója a bab, a városban több helyen kapni például babos pogácsát vagy köretnek babstercet. És hogy mi a sterc? (Most látom, hogy a Word helyesírás-ellenőrzője felismeri a szót, egészen elképesztő.) Képzeljenek el egy sós, zsíros császármorzsát.
Goran Bregović leesett a meggyfáról, és állítólag elég csúnyán összetörte magát, úgyhogy nem tudott jönni a Voltra, helyette most éppen a Hooligans játszik. Az még hagyján, hogy a programváltozás finoman szólva sem volt minőségi csere, de a sajtóbarakk éppen a nagyszínpad mellett van, úgy kell tartalmat gyártanom, hogy közben el kell viselnem a létező legrosszabb gumirockot. És még szerencsésnek mondhatom magam, mert amint feltöltődik a laptopom, elhúzhatok innen, de a sajtóbarakk személyzetén azt látom, hogy már a kollektív öngyilkosságot fontolgatják.
A Harcsa Veronika Quartet koncertje a szemnek is élmény. Az egyik legtehetségesebb magyar jazzénekesnő olyan színpadi mozgással adja elő dalait, hogy már az a Red Lounge szőnyegpadlójához szögezne egy teltházas csendesülős koncertre való fesztiválozót. Egyszerre játékos, erotikus és improvizatív - a fiatal Nina Simone mozoghatott így.
Az éneket tekintve sem túlzás Nina Simone-t emlegetni. Mindig is bírtam, amikor bejön a színpadra valaki, aki úgy néz ki, mint a lány a szomszédból, és megmutatja, hogy kincsesbányát rejt a torka (elnézést, órákat vettem a Nemzeti Sport képzavar-szerkesztőjétől). Váczi Esztert, Fábián Julit például nagyon bírom, de Harcsa Veronikáért kicsit jobban rajongok, már az első élőben hallott koncert után is. Saját szerzeményeket énekel, helyenként egészen progresszív jazzes, egy énekes számára brutálisan nehéz dalokat. De minden félhang pontos, persze nem tisztes iparos módjára pontos, mert Veronika pontosan érzi, hogy mikor kell szendén és mikor mocskosul énekelni. Sokkal jobb ez, mintha eldalolná ezeregyedik feldolgozásban, hogy midnight at the oasis.
A siker frenetikus, a quartetet visszatapsolják, ami viszonylag ritka jelenség egy fesztiválon délután öt órakor. A ráadásba jut egy U2-feldolgozás (Stay), ami sokkal jobb, mint az eredeti, aztán Vera elköszön, de előtte még visszavedlik szomszéd lánnyá, és bejelenti, hogy éljenek a tarajos pankok meg a parajos tankok. Közben persze mosolyog, mint az elmúlt másfél órában bármikor. Mi is.
Durvul a dohányellenes lobbi, vagy a dohánygyárak szaladtak előre, esetek a diszlexiások kedvéért, de a cigarettát árusítóhelyek a Volton nem csak írásban közlik, hanem szóban is, hogy a dohányzás ártalmas az egészségre. Rád néz, nyújtja a visszajárót, és mosolyogva azt súgja, hogy a dohányzás nagyon káros az egészségre. Ha veszel még egy dobozzal, akkor pedig megjegyzi, hogy lassú és fájdalmas halált okoz. A hidrogén-cianidról persze egy szót sem mondtak.
Részeg csajozás, anyu, aki mindent tud, meg az alkohol, mint az egyetlen finom drog. Kusza első nap a stáb munkáját nehezítő körülménnyel.
Élő bootleg, népzene, meg hiphop, és persze ahogy Chris Isaack a Wicked Game taktusaira nagyot kefél Sebestyén Mártával a Los Angeles-i homokban. Valami ilyesmi a Zuboly, önfeledten ugrálós világzene, meg Busa Pista, bőgőre, szaxofonra, meg falevélre hangolva, ami mégsem olyan kínos, mintha lakodalmas rockra nyomnánk a táncdal sátorban. Sőt.
Csak valahogy ez a kavalkád nem nagyon tudott hatni a Volton, talán a szőnyegpadlóval leterített sátorban fárasztó ugrálni, vagy a zenészek unták egy cseppet, a lényeg, hogy az ötödik sorból már olyan volt az egész, mintha a CBA karácsonyi ünnepségére hívták volna a Zubolyt, zsíros hakni, csak a zenészek már számláznának, a közönség pedig a svédasztalos vacsorát várja, nem a ráadást.
Nem mellesleg, hiába játszik a világ összes létező hangszerén Ágoston Béla, ha úgy énekel, mint akit még a Budapest Tv-n is csak viccből mutogatnának. Persze van ennek bája, de a The Lion Sleeps Tonight feldolgozása legfeljebb annyira volt bájos, mint Geronazzo Mária egy kiadós gangbang után.
Még csak félve mondjuk ki, halkan, nehogy szappanbuborékként szétpukkadjon a boldogság, de úgy néz ki, hogy véget ért a tömd magad hotdog fesztiváluralma. Jó, eddig is volt gyros, meg csalamádés hamburger, de azért a legnagyobb sorok mégis a hotdogosnál álltak, illetve dülöngéltek. Sokan akár fél órát is támolyogtak a sorban, két koncert közt hogy aztán jól megtömjék, mert ugye ha az elején uborkákból támfalat építesz a virsli köré, akkor másfélszer annyi zöldséget tudsz belerakni.
A Volton viszont inkább a főtt kukorica fogyott tegnap este, és persze a kebab, ami nem, nem gyros, ha mégis azt kérsz, akkor úgy néz rád az eladó, mintha rántott húst rendeltél volna egy pakisztáni étteremben. Vagy mintha egymagad te felelnél a török-görög konfliktusért. Pedig a kebab teljesen magyar, borjúhússal töltött hamburgerzsemle fokhagymás tejföllel, de hát 750 forintért ugye nem jár népzenei aláfestés, meg autentikus íz,legfeljebb néhány nagyobb harapás hús.
A vegetáriánusok persze mint mindig, most is ehetnek görögdinnyét, darabolva, tízszeres áron, vagy mangót, amit a fáradt vagy inkább másnapos eladó magnónak írt ki véletlenül.
Fintorogva érkezem a Tankcsapdára, mert ugye mit lehet írni egy enpluszegyedik Kispál-koncertet követő enpluszegyedik Tankcsapda-koncertről. Azért meghallgatom Lukácsékat, az új dalok közül sokat nem is ismerek. Valahogy nem az igazi, próbálom megfejteni, mi a szar, és látom előre, ahogy a kommentelők egy lehúzós kritika után beírják, hogy te vagy a szar, öreg. És akkor rájövök, hogy tényleg ez a helyzet.
Mert a számok nem voltak bonyolultabbak tizenöt éve sem (sőt), a szövegvilág sem változott sokat, a ragrímek is ilyen bájosan esetlenek voltak. De álljunk meg, mióta tűnik fel egyáltalán a ragrím egy Tankcsapda-koncerten? Szóval megöregedtem, ha úgy tetszik, kinőttem ezt a zenét, nekem már nem lázadás azt ordítani, hogy szemétdombra szültek, meg hogy be vagyok rúgva. És éppen ezért igazságtalanság minden nyavalygásom. Már csak azért is, mert a zenekar nagyon jól játszik (és azt kell mondjam, ezúttal a hangosítás is remek), és Lukács negyvenévesen is olyan lelkesen üvölti, hogy „nem csinálok rendet”, mint egy tinédzser. És itt nem az a nagy szám, hogy őszinte rockzenészek, hanem hogy már lassan húsz éve azok, ezzel a Hooligansszel, Zorallal és Zanzibarral súlyosbított magyar mezőnyben.
Lukács azt mondja, ez az első alkalom, hogy a Tankcsapda főzenekar a Volton, és ez nagyon sokat jelent nekik. Így lehet, mert jóval több energiát adnak a koncertbe, mint szoktak, pedig rájuk amúgy sem jellemző, hogy kímélnék magukat. Gyorsan pörgetik a számokat, jó érzékkel vegyítve újakat és régieket, és olyan látványelemekkel hergelik a tömeget, mint a reflektorokig fellövellő lángoszlopok vagy a koncert végi műhóesés. A tömeg nagyobb, mint a nap folyamán bármikor, a hangulatnak nem lehet ellenállni, a sógornőmtől sms érkezik, hogy pogózás közben eltörte a lábujjait. Egyre közelebb megyek a színpadhoz, a ráadások számolását ötnél abbahagyom (az Egyszerű dalt Lukács egyedül adja elő), és mégiscsak az a vége, hogy több ezer emberrel ordítom, hogy szemétdombra szültek.
Ahogy az Amerikai szépség főhőse mondta, jó érzés, ha az ember rájön, hogy még meg tudja lepni magát. De ehhez kellett egy olyan bitang jó koncert, mint a tegnapi.
A kérdésre egyszerű a válasz: mozduljunk ki a Voltról. Egyszerűen azért, mert a fesztivál területén elérhető napközbeni szabadidőprogramok többségét a nyár bármelyik napján lehet űzni, Sopronban viszont nem jár gyakran az ember.
