Index Vakbarát Hírportál

Szeptember 25-én jön ki a New Order új albuma, a Music Complete, ami az első lesz Peter Hook basszusgitáros nélkül. Hook a Joy Division-től kezdve alapembere volt az együttesnek, aztán a 2000-es évek közepén összebalhézott a többiekkel és 2008-ban kiszállt. Az énekes, Bernard Sumner szerint Hook, miután az alkoholról lejött, teljesen rápörgött a DJ-zésre, és elhanyagolta a rendes zenélést. Mivel a New Order hangzásában Hook baromi meghatározó volt, igazából eléggé meglepő, hogy a Youtube-ra most kirakott, egészen remek Restless mennyire hasonlít mondjuk az 1989-es Technique dalaira. Szóval az új New Order olyan, mintha régi New Order lenne, és ez nem baj. Azért lesz jópár újdonság is, a szeptemberi új album dalain ugyanis közreműködik majd Elly Jackson (La Roux), Brandon Flowers (Killers) és Iggy Pop is.

A Napokon valójában régóta egy egészen figyelemre méltó grunge-zenekar, de valahogy soha nem vonzott be ezreket.

Hiába a beazonosítható hangzás, a jellegzetes hangközök, a technikás alapok, vibráló gitárszólók, a kereskedelmileg is értelmezhető áramlatok elkerülték őket. Megmaradtak valahol kilencvennégy körül és így azok kedvencének, akik megvannak győződve arról, hogy a legjobb zenék kilencvennégy körül születtek.

A koncerten tegnap bemutatott új, Origo című nagylemezt viszont érdemes lehet meghallgatni mindenkinek, egyrészt mert kevés zenekar rögzít ma már analóg, egyszerre feljátszva szalagra, és igazán jól szól. Másrészt akadnak rajta az ismert keretből kilépő, a zenekartól szokatlanul rádióbarát számok is. Például kapásból itt a szuperlíriai Pleased, ami már szinte Eurovízió, de a szó legszebb értelmében.

origo (2015) by NAPOKON

Néhány hete még szinte semmit sem lehetett tudni az American Wrestlers nevű projektről, csak nemrég derült ki, hogy egy a barátnője miatt Skóciából az Államokba költözött, Gary McClure nevű figura áll mögötte. A zenész néhányaknak talán ismerős lehet egy régebbi zenekarából, a mérsékelten sikeres Working For A Nuclear Free City névre keresztelt, manchesteri nugaze-együttesből. (Pár éve megjelent egy szólólemeze is Wreaths címmel, de az még annyira sem ismert, mint a WFANFC.)

McClure nemrég új név alatt új dalok írásába kezdett, amelyek közül az egyik legerősebb a Kelly című szerzemény. A dal egy Kelly Thomas nevű skizofrén hajléktalanról szól, akire még talán az Index olvasói is emlékeznek, hiszen három éve mi is beszámoltunk a haláláról: a 37 éves férfit hat rendőr ütötte-verte – többek között gumibotokkal – a kaliforniai Fullertonban. Hiába kért többször is elnézést, és hiába jelezte, hogy nem kap levegőt, az egyenruhások nem eresztették. Egy idő után már csak annyit ismételgetett: "apa, apa!" Kelly Thomas végül öt nappal később a kórházban belehalt a sérüléseibe.

Ennél rosszabbul aligha időzíthetett volna Carl Barat, akinek sikerült abban az évben kiadnia Jackals nevű új bandájának debütlemezét, amikor régi, kultikus státuszba emelkedett zenekara, a Libertines több mint tíz év után új albumot jelentet meg. A Let It Reign című anyag így valószínűleg nem sok jóra számíthat, a Libertines epekedve várt visszatérő lemeze jóeséllyel beárnyékolja majd a Jackals lehetséges sikereit.

Pedig a Let It Reign egy remek album, elégedetten fogadta az NME, a Guardian, a Rolling Stone és a Q magazin is. "Ha szeretted a Libertinest, ezt is imádni fogod" – írta róla az Independent. Barat egyébként a Libertines feloszlása után megalapította a két lemezt megélő Dirty Pretty Things nevű zenekarát, The Chavs név alatt együtt játszott a Primal Scream, a Charlatans és a We Are Scientists egy-egy tagjával, és Bottletop Band néven jótékonysági zenekart is alapított a Super Furry Animalsből ismert Gruff Rhysszel, valamint az Arctic Monkeys, a Babyshambles és a Noisettes zenészeivel. Később, 2010-ben kiadta a mérsékelt sikereket elérő, cím nélküli szólólemezét, amihez képest a mostani Let It Reign egy lényegesen rockosabb album lett.

Hat éve már, hogy Arish Khan és Mark Sultan kihozták az Invisible Girlt, azóta a trash blues banda két tagja saját utakon járt, előbbi például még Budapestre is eljutott a King Khan & The Shrinesszal. Most viszont ismét összeállt a páros, hogy a leglehetetlenebb módon doo-wop, motown és rock and roll dalokat írjanak a lehető legminimalistább módon. Pont ez a King Khan & BBQ Show varázsa, hogy ezek a számok simán íródhattak volna akár a '60-as évek végén, annyira sikerült eltalálniuka garázspunk hőskorszakának stílusát és hangzását.

A tavalyi év egyik legszórakoztatóbb bulija volt, amikor Peach Kelli Pop fellépett Budapesten, ezért kár lenne elmenni szó nélkül amellett, hogy áprilisban jön a harmadik nagylemeze. Ráadásul a bejelentés mellé jött egy friss, mindössze másfél perces dal is. A Princess Castle 1987-et a klasszikus SuperMario-videojáték inspirálta, de prüttyögő NES-hangok helyett "csak" bájos csilingelésre futja a legcukibb garázspunk frontembertől.

A brit Palma Violets 2013-as bemutatkozó albumában az volt a legjobb, hogy a sokszor nagyon modoros angol indie rock hagyományokra fittyet hányva ötvözték a műfajt zajos gitárhangokkal és sokszor egyenesen kocsmai óbégatással, refrénnel. A tavaly a Szigeten is fellépő Palma Violets nagyon hosszú idő után végre kidobott egy új számot, sőt, klipet, ami minden bizonnyal egy új lemez előfutára. Ráadásul a Danger In The Club tökéletesen illeszkedik a két évvel ezelőtt megjelent 180 hangulatához, és még egy vagány szájharmonika-betét is van benne!

Évek óta lehet arról hallani, hogy már nagyon a nyakunkon van a grunge újjászületése, hiszen egyre-másra tűnnek fel a szaksajtó által posztgrunge-ként vagy neo-grunge-ként emlegetett zenekarok, mint például a kanadai METZ. A háromfős együttes 2012-ben hozta ki az első nagylemezét, ami zseniálisan ötvözte a noise rock, a posztpunk és a poszthardcore legjobb elemeit, miközben az egész bűzlött a grunge-os nihiltől. A METZ azóta kicsit eltűnt, de ennek most vége, mivel felkerült az első szám a májusban megjelenő lemezükről, plusz pár turnédátum. Sajnos Németországnál közelebb nem jönnek hozzánk, de legalább az új, Acetate c. számok van olyan kurva jó, mint az három évvel ezelőtt album.

Újra lecsap a legvadabbul kalimpáló dobos/énekes Brian Chippendale és a legvadabb buliban véletlenül belónyugtatózott ember eleganciájával pengető Brian Gibson duója a Lightning Bolt. Chippendale az utóbbi években bőven talált magának elfoglaltságot, Lee Scratch Perrytől kezdve, Björkön át sok neves zenész lemezén megfordult, és Black Pus nevü szólóprodukciója is előtérbe került, azonban a Thrill Jockey bejelentette, hogy közel hat év után újra aktív a dob-basszus noise duó.

A Gimmeshot csapatból és az Irie Maffiából is ismert Busa Pista friss anyagot rakott össze Mujóval, akiről csak annyit mondott, hogy egy kis beatmaker srác Hűvösvölgyről és külföldieknek szokott alapokat eladni. Ezt simán el is hiszem, mert kifejezetten izgi alapok szerepenek a szimplán csak Vol. 1 címet kapó kislemezen. Mindössze 12 dal található rajta, azok se hosszabbak átlagosan másfél percnél. És ezzel semmi gond nincs, bőven elfér a hiphopban az ennyire punk dalstruktúra, mint mindig 4-5 perces számot írni. Szóval kifejezetten érdemes bepróbálni a hajtás után.

Három éve már, hogy kihozta az amerikai Alabama Shakes az első nagylemezét, azon kevés soulos roots rock lemezek egyikét, ami a 2010-es években képes volt komolyabb médiavisszhangot kiváltani, sőt, még három Grammy-jelölésig is eljutott a Boys & Girlsszel (kritika a lemezről itt). Azóta nagy a csend a fantasztikus hangú Brittany Howardék környékén, konkrétan egy friss megjelenésük nem volt 2012 óta. Most viszont hosszú idő után kihoztak egy dalt, ami ráadásul egy friss nagylemez első száma. A Don't Wanna Fight az ígéretek szerint az áprilisban megjelenő Sound & Color stúdióalbumon szerepel majd, ami egy nagyobb amerikai és - remélhetőleg - európai turnéval is megtámogatnak majd.

Én el sem tudom képzelni, hogy mennyi munka igazán semmitmondó számokat írni, például le merem fogadni, hogy a Daft Punk tényleg évekig molyolt a Get Lucky-n, amíg tökéletesen üres lett, vagy a spektrum másik oldaláról, Todd Terje is biztosan sokat ült az Inspector Norse-on, hogy semmi másról ne szóljon, csak az eufóriáról. 

Általános iskolában rendszeresen elkummantottam a menzapénz befizetését. Szüleim nem értették, hogy miért vagyok csontsovány, miközben egy nagyobb a kazettagyűjteményem. Akkoriban egy-egy lemezmegjelenésért képes voltam ellógni az iskolából és egy egész napot ácsorogni a Headbangerben. Az S.O.D. visszatérő lemeze miatt két egész napot ácsorogtam. 
Ez a fajta feszültséggel teli várakozás előzte meg az új Harm's Way szám publikálását, szinte hisztérikusan, naponta kattintgattam a zenekar összes létező oldalára.

Pár perce véget ért az izgalom. A kilencvenes évek hardcoreját a svéd death metallal zseniálisan ötvöző Chicago-i zenekar nagyjából ugyanazon az úton halad, mint az előző lemezeivel. Az előzetes beharangozók szerint sok Godflesht és Helmetet hallgattak, de itt ebből sokat nem lehet leszűrni, maradt viszont a jól megszokott mázsás varacskolás. 

Hazai vonatkozású hír, hogy a lemezbemutató turnén a magyar The Southern Oracle kíséri a zenekart az európai turné második felén. 

Tegnap elénk keveredett a budapesti Fuseism punkzenekar új Cheat The Elite c. EP-je, és hát kár lenne elmenni mellette, mert a kicsit nehezen emészthető ének ellenére egy állati jó noise punk lemez, ami le sem tagadhatná a '80-as évek keleti partjának a hatását. A Life és a Drive inkább ezt a kanadai vonalat (White Lung, korai Fucked Up) meg persze a Hüsker Düt idézi, a Noise ellenben meg egy olyan kemény stoner témára épül, mintha csak a Kyuss próbálna washingtoni zenekart játszani. Érdemes bepróbálni a Fuseism korábbi anyagait is, főleg a Search and Seek More EP-t. A borítóval ellentétben a zene nem tartalmaz fúvós hangszert.

Amikor címet kerestünk annak az összeállításnak, amiben a legmeghatározóbb generációs filmeket gyűjtöttük össze, akkor egyértemű volt, hogy Szabó Benedek és a Galaxisok A teljesség felé című dalának refrénjét fogjuk lenyúlni.

Akármilyen meglepő, mégiscsak ezek a legszebb éveink 

Felkelünk, dolgozunk, berúgunk, lefekszünk, felkelünk megint. 

Ez úgy volt lehetséges, hogy ugyan A teljesség felé egészen eddig még nem jelent meg hivatalosan, de egy ideje már játsszák koncerteken, és néhány élő verzió már elérhető volt a Youtube-on és a Bandcampen is. Most viszont kijött a rendes verzió is a dalból, amiben az eddigiekhez képest van egy harmóniaszólam is, illetve egy plusz versszak arról, hogy "fiatal vagyok és fáradt". 

Most klip is készült a dalhoz, Rusek csinálta, és a zenekar tagjai utaznak egy hátsó ülésen, miközben kupakos bort isznak üvegből. Aki ezzel az élménnyel nem tud azonosulni, az tényleg nem volt még soha fiatal és fáradt. 

Az új album tavasszal jelenik meg, olyan számok lesznek rajta, hogy Négyeshatos meg Felkelek, elmegyek a boltba, úgyhogy várhatóan továbbra is a fiatalok mindennapjairól fognak szólni a dalok. Turné is lesz, 1 700 ezer embernek március 6-ig kell várni, akkor lesz a legközelebbi budapesti koncert az A38 hajón. Addigis íme az első klip! 

Kedvenc nyíregyi producerem ma felrakott egy új dalt, a Drive Thru ráadásul pont olyan, mint késő éjszaka erősen spiccesen az anyósülésről motyogni a józan sofőrnek, hogy nem kérsz jeget a kólába. A Zomblaze szeptemberben készül kihozni egy komplett nagylemezt, addig viszont egyenként feltölti azokat a számokat, amik a közelgő albumra nem férnek fel.

Oscar Scheller úgy intonál, mintha egy különösen gyászos Leonard Cohen öngyilkossági tippeket vitatna meg Morrissey-vel – írta a Guardian, amikor az adott hét legígéretesebb friss előadójának választotta meg a fiatal londoni zenészt. A Smith énekesével való párhuzamot aztán több zeneblogger is átvette, sőt, legújabb dala kapcsán már a Magnetic Fieldset igazgató Stephin Merrritet is egyre többen emlegetik. A huszonéves Oscar egyébként tipikus hálószobazenész, de bátran állítom, hogy a legkiemelkedőbb fajtából. A két nagy indie-ikon mellett hasonlítják még a svéd Jens Lekmanhoz, a Beirutból ismert Zach Condonhoz, illetve a szintén londoni Fryarshez is.

Legfirssebb szerzeménye, a Daffodil Days – a maga kevesebb mint három percével – egy egészen tavaszias popsláger, amivel már nem is lesz olyan nehéz kihúzni a tél végéig. Azonnal mutatjuk is!

Oscar egyébként tavaly áprilisban már kiadott egy 146b című EP-t, amiért szintén bolondultak az egyébként gyakran szőrösszívű zenebloggerek. A négy szívfájdító és szerelmes dalt a Soundcloudon is meg lehet hallgatni, a Sometimes című nyitódalhoz pedig még fürdőkádban sírós-cigizős-kajálós klip is készült.

A bandcamp oldalon található tagekből kiindulva Kocsis Máté biztosan nem szeretné, ha összecserélnék a srácok vizeletmintáját az övével. A zenét hallgatva viszont hamar világossá válik, hogy a zenekar tagjai örülnének egy ilyen balesetnek. A zene akkor is kedvemre való lenne, ha nem kellett volna A Szám zsűritagjaként Abletonban összepakolt alapokat vagy sávonként rögzített dallamokat hallgatnom egy héten át. Így viszont kifejezetten megsimogatta a lelkemet ez a zajos Hoax, Shoxx illetve bármelyik Youth Attack kiadónál honos noise-punk zenekarra emlékeztető villámháború. 

A Deathwish erősen kezdi az évet! Még mielőtt kiadná az év egyik legbrutálisabb lemezének ígérkező Harm's Way albumot, februárban kihozza a Blacklisted visszatérő anyagát is "When People Grow, People Go" címmel. Megszokott lendületes hardcore, klasszikus philadelphiai hangzással. A lemezt most is Will Yippel vették fel, aki a Blacklisted korábbi anyagai mellett olyan nevekkel dolgozott, mint az Arctic Monkeys, Cradle of Filth vagy a CKY. 

A hónap első napján mutatta be legutóbbi klipjét az egyik legbritebb énekes-dalszerző, Jamie T. A videó ahhoz a Rabbit Hole című dalhoz készült, amely egyébként a zenész ősszel megjelent, harmadik nagylemezén, a Carry on the Grudge-on is szerepelt. A lemez korábbi két klipnótája a lassúzós Don't You Find és a slágeres Zombie volt.

A Rabbit Hole olyan jól sikerült, és olyan pozitív fogadtatásban részesült, hogy Jamie T hamarosan – egész pontosan január 12-én – külön lemezen is kiadja majd. Most már azt is tudni, hogy a hamarosan megjelenő kiadvány B-oldalán egy exkluzív, korábban még sehol nem hallott dal szerepel majd. A címe Sycophant, a szám maga nagyon szép, és szerencsére már meg is hallgathatjuk.

A londoni zenész egyébként csak viszonylag ritkán merészkedik ki a szigetországból, a legutóbbi európai turnéját meg betegsége miatt mondta le, ezt azonban február első felében pótolja majd. Budapestnek persze a közelébe se jön, de megnézhetjük Berlinben, Hamburgban, Párizsban, Brüsszelben és Amszterdamban is.

Bár nagy karácsonyi dalcsokrunkban mutattunk néhány ellenpéldát, a magyar popzenében sajnos csak elvétve hallani nem szájbarágós és kellemetlenül közhelyes karácsonyi dalokat. A Csodagyerek nevű formáció szerencsére a ritka kivételek egyike, Tükör című dalukkal alaposan belopták magukat a szívünkbe. A négytagú zenekar egyébként így mesél a nemrég megjelent számról:

A Tükör szerintünk az eddigi legjobb dalunk. Karácsonyi dalként tekintünk rá, ugyanakkor nem a közelgő ünnepek miatt született meg. A felvétel és a megjelenés mellett is amiatt döntöttünk elsősorban, mert úgy éreztük, a dal ebbe az ünnepi időszakba illeszkedne igazán.

És igazuk van. Mi pedig mutatjuk a számot.

A zenekar többi dalát egyébként itt lehet meghallgatni, készült már egy klipjük is, bemutatkozó koncertjüket pedig alig pár napja, december 20-án adták a Beat on the Bratben.

Pont úgy alakult, hogy majdnem egy napon adott ki új zenét iamyank és tegnap este Skrude, akik egyébként együtt hozták össze az idei év egyik legkedvencebb magyar megjelenését is 6T név alatt. Skrude a Webra nevű trópusi Hataah-trackhez készített egy olyan basszusnehéz remixet, hogy a mellettem ülő Libor kolléga is csak elismerően bólogat rá.

Iamyank az Alpokban járt nemrég, és ha már arra császkált, összerakott egy videót, amiben élőben adja elő a Flow című számot. Az új dal totál ingyen letölthető Yank Bandcamp-oldaláról, de előtte tessék meghallgatni rendes hangfallal vagy fejhallgatóval is, ne szarakodjunk azzal a béna laptoppal, kérem.

iamyank - Flow from iamyank on Vimeo.

Kijött D'Angelo igen régóta, konkrétan 14 éve várt új studióalbuma, a Black Messiah. Az albumcímben a magyarázat szerint semmi vallási üzenet nincs, és a név még csak nem is az énekest jelöli, hanem leginkább a politikai, civil önszerveződésekre buzdít, meg a közösségi tenniakarásról szól. 

A Sugah Daddy című szám itt hallgatható meg az albumról, a többi elérhető itt-ott, fenn van Ituneson is.

A brooklyni Sean McMahon egy elég különös fazon: amikor épp nem a Streets of Laredo nevű helyi folkzenekarban basszusgitározik, hitközségeknek zenél vagy Workman Song néven ír lebilincselő, mindenféle popkulturális trendekre fittyet hányó dalokat. A rockzenét többnyire azért tartják veszélyesnek (többek között a sikeresen megtért Pajor Tamás is), mert az útkereső és határokat feszegető emberek sajátja, és mint ilyen rengeteg félkész, illetve kiforratlan gondolatot közöl, sőt, terjeszt. Sean McMahon azonban pontosan tudja, hogy miről beszél. Elég csupán meghallgatni egyik legújabb, When People Are Better Than You című dalát, és máris kirajzolódik, hogy neki küldetése (legalábbis küldetéstudata) van, amivel szeretni és mosolyogni tanít. A dalhoz készült, rossz minőségű videóban a zenész félmeztelenül majomkodik kicsit a kamerának, amiért állítólag még a legközelebbi barátai is kissé kellemetlennek ítélik a produkciót. McMahon kedvét azonban ez sem szegte, hiszen neki csak az üzenet számít, az pedig tényleg kiemelten fontos ebben a dalban! Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a szám jobb hellyé teszi a világot. Ennek ellenére – hihetetlen módon – még mindig alig kétszáz megtekintésnél tart, úgyhogy azt javaslom, tegyünk együtt ezellen!

A dal egyébként a napokban megjelent és nagyon izgalmas Ion Zelig Vol. III című EP-n szerepel, amelyet rögtön meg is mutatunk, mert tényleg semmihez sem fogható. Az énekes-dalszerző szerint a fenti számon kívül a Pockets az anyag legfontosabb dala.

McMahon idén már kiadott egy másik EP-t is: a tavasszal megjelent – és sokkal harmonikusabb – Lamb akár ingyen is letölthető a zenész Bandcampjéről.