Unalmasnak hangzik a reneszánsz kor hangszereinek bemutatása? Ó az unalmas témák feldobására több ezer éve létezik egy remek módszer: a pucér emberek. Teljesen mindegy, hogy mitológiai eseményekről vagy üvegtisztító folyadékról van szó, az biztos, hogy meztelen csajokkal eladhatók.
Mivel a zenetörténeti sorozatunk előző korszakát, a középkort is hangszerbemutatással és hatásvadász képekkel (akkor bizarr cukisággal) zártuk, így lesz ez most a reneszánsszal is. Mégpedig aktképekkel, hiszen a madrigáloknál láthattuk, hogy az erotika és a reneszánsz muzsika kéz a kézben jár. A festményekhez és a hangszerekhez természetesen egy csomó jó zene is társul majd!
Ha azt mondom Báthory (vagy Báthori), akkor egy átlagos magyarnak Báthory István, a keménykezű erdélyi fejdelem és lengyel király neve ugrik be. Egy átlagos külföldinek meg vámpírnőnek tartott Báthory Erzsébet. Az 1500-as évek második felének leghíresebb zeneszerzője azonban nem nekik komponálta a Báthoryakat dicsérő művét, hanem egy fiatal bíborosnak.
A fiatal bíborost Báthory Andrásnak hívták, s pár évvel később ő lett Erdély fejedelme.
A híres zeneszerzőt pedig Palestrinának, s a maga korában őt hívták a zene fejedelmének.
Ha elképzelünk egy világhírű zeneszerzőt, akkor vagy egy sztárra gondolunk, aki a leggazdagabb királyi udvarok kegyeltje, vagy egy szegényes kis szobában körmölő tüdőbajos éhenkórászra, akit majd csak száz év múlva fedez fel az utókor. Pedig rengeteg olyan zeneszerző volt, aki egészen polgári foglalkozással kereste kenyerét, hogy azután mellette remekműveket alkosson. Valószínűleg nem is gondolták az emberek, hogy a szőrmekereskedő, akitől bundát vettek, a vízvezeték-szerelő, aki bekötötte a vécétartályukat, vagy minisztériumi hivatalnok, aki rányomta a pecsétet a kérelmükre, amúgy zseniális miséket, operákat vagy balettzenéket komponál.
Zenetörténeti sorozatunkat ott fejeztük be múlt kedden, hogy a kis Palestrina nagyon tehetséges gyermekénekes volt, s egy bíboros magával vitte Rómába a kórusába. Ám kóristának lenni nem egy nyugdíjas állás: 16 éves kora körül mutálni kezdett, úgyhogy új megélhetés után kellett néznie. Élete során több szakmával is próbálkozott a zenélés mellett, úgyhogy itt a remek alkalom, hogy az ő példájából kiindulva végigvegyünk pár zeneszerzőt, akik a komponálás mellett rászorultak más jövedelemre is. Íme néhány foglalkozás ábécésorrendben:
Volt a reneszánsz idején egy klassz álláslehetőség, ahol a legszegényebbek is jó eséllyel indulhattak: pénzt, ruhát, lakást kaphattak, a legnagyobb mesterektől tanulhattak és a legnagyobb urakat szolgálhatták. Még csak nem is fizikai munkáról volt szó. Egyetlen hátulütője volt, hogy a karrierjük nagyjából 10 éves korukban kezdődött és néhány év alatt véget is ért.
Van egy nem túl nagy durranás Elvis Presley-film, a Maradj távol, Joe. Ennek a filmzenelemezén szerepel a címadó dal, a Stay away. Jó kis pörgős, lovaglós, romantikus westerndal, egy rock and rollhoz képest kicsit furcsa dallammal. Persze, hogy furcsa, hiszen már 1968-ban is majd 400 éves volt!
Hogy mire akarok ezzel kilyukadni? Hogy hahó! Az első igazi magyar zeneszerző nem csak azért fontos, mert magyar volt, hanem mert nemzetközi mércével mérve is tényleg nagyszerűeket alkotott. Na de ki is ez a Bakfark Bálint, akit a maga korábban leginkább Valentin Bakfarként ismert a világ, s akit külföldön talán ma is többre becsülnek, mint idehaza?
Hogyan pletykálkodtak a francia nők az 1500-as években? Milyenek lehettek a reneszánsz Párizs utcazajai? Hogyan káromkodtak a katonák az ágyúdörrenések és a lándzsások rohama közben? Nem mondom, hogy pontosan ismerjük ezeknek az eseményeknek minden hangját. De ahogy festmények megőrizhették a látványt, úgy néhány zenedarab megőrizhette a hangokat. Vagy legalábbis a hangulatot.
Mindezt egy Clément Janequin nevű fickónak köszönhetjük.
Amikor először kezembe vettem Howard M. Brown: A reneszánsz zenéje című könyvét, kicsit meglepődtem a borítón. Egy meglehetősen komoly, főiskolai jegyzetnek szánt kiadvány címlapján mért fogdossa valaki egy nő mellét? Az illusztráció forrása ugyan nem volt feltüntetve a könyvben, de viszonylag gyorsan a nyomára akadtam, és közben rájöttem, hogy rengeteg hasonló témájú kép van a reneszánsz időszakából: vidáman zenélő, daloló társaság, ahol férfiak tapogatnak nőket.
Az alábbiakban megnézünk néhány ilyen festményt, meg persze belehallgatunk abba a zenébe, amit játszanak a képeken. Ez volt ugyanis a kor popzenéje, a madrigál.
Ez a dalforma az 1500-as évek második felében egész Európában elterjedt, úgyhogy innen is, onnan is válogattam, mégpedig olyanokat, amelyekben szerepel a
Na de jöjjenek a képek és a zenék.
Estei Hippolit nagyon okos kisfiú volt. Hétéves korában ki is nevezték esztergomi érsekké.
Ebben persze egy icipici szerepe talán lehetett annak is, hogy Beatrix királyné unokaöccse volt, Mátyás király pedig szerette, ha jó káderek kerülnek a fontosabb egyházi pozíciókba. (Így lehetett például az örömlányokat és örömfiúkat is igen kedvelő Janus Pannoniusból pécsi püspök.)
A kis Hippolitnak nagyon szépen alakult a papi pályája, 14 éves korában már bíborossá nevezte ki a pápa. Később ő töltötte be az elhunyt milánói érsek helyét, plusz megkapta a ferrarai és a modenai püspökséget, a capuai érsekséget és még tapolcai apát is lett. Bár az esztergomi érsekséget később elcserélte (!) Bakócz Tamással az egri püspökségre, túl sok ideje így sem maradt a magyarországi hitélettel foglalkoznia. Egyrészt mert ideje nagy részét szülőföldjén, Itáliában töltötte, másrészt meg hírhedten botrányosan élt: született több törvénytelen gyermeke, és úgy tudni, a
A magyar urakat a botrányos élet nem zavarta, a folytonos távollét annál inkább. Állítólag fenyegetőzni kezdtek, hogy ha nem jön Magyarországra az egri püspök, akkor leváltják. Szóval Hippolit felkerekedett és ideköltözött néhány évre .
Hogy miért érdekes ez nekünk itt a Stenk zenetörténeti sorozatában? Mert magával hozta Magyarországra udvari zenészét, a kor legnagyobb komponistáját. Ő volt Adrian Willaert.
Meghalt Mátyás, oda az igazság, oda az ország, oda a reneszánsz, jön a török, kész, vége, nincs itt semmi látnivaló, tessék kérem oszolni. Az iskolában úgy tanultuk, hogy az őt követő II. Ulászló egy pipogya kis senki volt, a főurak minden kérését teljesítette (állítólag innen a Dobzse László elnevezés), és annyira kiürült a kincstára, hogy kifőzdékből hozatott fel magának kaját a piacról (állítólag innen a lacikonyha elnevezés). Szegény II. Lajosról meg már ne is beszéljünk, neki az volt az egyetlen említésre méltó cselekedete, hogy meghalt a mohácsi csatában.
Hát, ennél azért árnyaltabb a kép...
Arról ugyan megoszlanak a vélemények, hogy milyen uralkodók voltak, de annyi bizonyos, hogy a két Jagelló-király alatt egyáltalán nem szakadt meg a reneszánsz kultúra Magyarországon.
Sőt, ami a zenei életet illeti, soha nem voltunk annyira közel az aktuális trendekhez, mint akkor. Egy nálunk dolgozó zenész később nem csak a velencei Szent Márk-székesegyházat tette fel a zenei térképre, de egyik feltalálója volt annak a stílusnak, amely később egész Európa popzenéje lett. És nem ő volt az egyetlen nagy sztár Budán.
Mondhatjuk, hogy Tinódi nem volt valami túl jó költő. Nehézkes rímeivel, döcögő soraival, sehol nincs a vele egy században élt Balassihoz képest. Mondhatjuk, hogy Tinódi nem volt valami túl jó zeneszerző. Egyszerű dallamocskáival, amiket ráadásul olykor több száz versszakon keresztül ismétel, sehol sincs a vele egy században élt Bakfarkhoz képest.
De ne mondjuk! Nem véletlen, hogy Szerb Antal lelkesen ír róla irodalomtörténetében, vagy hogy a Magyar Régizenei Társaság róla nevezte el a díját, és az sem hogy itt, a Stenk zenetörténeti sorozatában is róla szól e poszt.
Vannak tehetséges sportolók, zenészek, tudósok, akiknek egyetlen pechjük, hogy pont egy nagy zsenivel éltek egy időben. Máskülönben biztos nagy hírük lehetne a világban, de így csak xy kortársaiként emlegetik őket. Ilyen korszak a XV., XVI. század fordulója is és ilyenek azok a zeneszerzők is, akiket Josquin kortársaiként szoktunk emlegetni. Múltcore-t most velük folytatjuk, meg persze egy csomó jó zenével!
A Stenk zenetörténeti sorozata, amelyben a világ első fennmaradt dalától indulva igyekszünk végighallgatni egy csomó művet teljesen laikus füllel és összeszedni a legélvezetesebbeket, na meg a legjobb történeteket. Az ókoron és a középkoron már túl vagyunk, épp a reneszánsz közepén járunk.
Josquin des Prez nagyon sok zenét írt, amíg élt. Amióta meghalt még többet.
– mondta valaki a zene fejedelméről a XVI. század derekán, finoman utalva arra, hogy a gátlástalan kiadók egy csomó mindent az ő neve alatt jelentetnek meg, csak hogy jobban fogyjanak a kiadványaik. Az 1521-ben elhunyt művészt már életében nagyra tartották, s évszázadokkal később is etalon maradt, ami pedig a reneszánsz idején nagy ritkaságnak számított. A múlt héten egy csomó anekdotát összeszedtünk az életéről, most lássunk néhány furcsaságot, ami a műveihez kötődik. Lesznek persze most is bizonyíthatatlan legendák, de olyan titkok is, amelyek megfejtése fehéren-feketén ott van a kottákban.
Hogy pontosan milyen zeneszerzők szerepeltek az általános iskolás énekkönyvünkben, arra már nem emlékszem. Na jó, Beethoven biztos benne volt, mert dereng, hogy pirosra színeztük az orrát és mellette jó erősen aláhúztuk a Mormotás fiú dalában, hogy „jót iszom” – ez akkoriban remek poénnak tűnt. Viszont nagyon úgy rémlik, hogy Josquin des Prez volt az első, aki szerepelt benne, mint nagy zeneszerző.
Alighanem azért, mert tényleg ő volt az első nagy zeneszerző. Nem csak a munkái, hanem a kortársak és az utókor megítélése alapján is.
Egy színdarabban, operában vagy filmben teljesen átlagos esemény, hogy a feldühödött olasz férj rajtakapja az asszonyt, aztán megöl valakit: a szeretőt, a feleséget vagy saját magát. Esetleg a háromból többet is.
Aki azt hiszi, hogy ez csak valami gagyi közhely a forróvérű mediterrán bosszúvágyról, annak figyelmébe ajánlom Bartolomeo Tromboncino esetét, aki ráadásul nem az egyetlen olasz zeneszerző, aki kinyírt valakit féltékenységből. Persze nem ezért szerepel itt a Múltcore-ban, hanem mert nagyszerű frottolákat írt!
Nem vagyok híve sem a „régen mindig jobb volt”, sem a „nálunk minden rossz” típusú nyavalygásoknak. Az a helyzet, hogy Budapest jelenleg egy elég menő hely Európában. Sőt, nagy szerencsénk van, hogy épp most élünk, mert ritkán volt ennyire jelentős, kulturálisan pezsgő élet a magyar fővárosban. Talán csak száz-százhúsz évvel ezelőtt. Vagy épp Mátyás király uralkodása idején 1458 és 1490 között.
Persze akkor a pezsgő kulturális élet az itt élőknek még a mostaninál is szűkebb rétegét érintette, viszont Európa-szerte híres volt. Ez volt az első hely Itálián kívül, ahol az olasz reneszánsz meghonosodott, és ez nemcsak a festészetet, szobrászatot vagy épp a történetírást érintette, hanem a zenei életben is óriási változást hozott. Zenetörténeti sorozatunkban (itt tessék kérem szíves lenni egy lájkot nyomni neki, köszönjük) most ezt a korszakot mutatjuk be, amikor Magyarország először került fel Európa zenei térképére.
Kemény lehetett tél Nancy környékén, amikor 1477 januárjában, több napos keresés után megtalálták végre a kor egyik legszellemesebb, legműveltebb és legelegánsabb uralkodójának meztelen holttestét, amit már úgy megdézsmáltak a vadállatok, hogy csak gyermekkori sebhelyei alapján lehetett azonosítani. Merész Károly halálával sírba szállt a reneszánsz glamrock birodalom, a Burgundiai hercegség dicsősége is. Nevéhez méltón vakmerő, nagyravágyó és kegyetlen uralkodó volt, ez okozta vesztét, amikor nem bírta elfogadni, hogy képtelen bevenni egy várost és addig ostromolta a hideg tél közepén, amíg felmorzsolta hadait, s a felszabadító sereg könnyen végzett vele.
Hogy miért érdekes ez itt a Stenken? Mert Merész Károly szerette a zenét (sok más uralkodóhoz hasonlóan zeneszerző is volt), és szolgálatában épp olyan nagynevű mesterek alkottak, mint apja, Jó Fülöp udvarában, akiről pár hete esett szó.
Nem kizárt, hogy egyikük, Antoine Busnois (vagy Busnoys) maga is ott volt Nancy ostrománál, csak épp szerencsésebb volt, mint gazdája. Egy biztos túlélte a katasztrófát.
Mindig is csodáltam, hogy a középkorban mennyit utaztak néhányan. Nem tudom pontosan milyen volt az akkori úthálózat Európában és hogy mennyivel lehetett azon haladni kocsival/lóval, de felteszem nem túl jó és nem túl gyorsan. Ehhez képest zenetörténeti kalandozásunk (amit biztos követtek Facebookon) tele van világlátott zenészekkel, akik hol egy angol, hol egy holland, hol egy olasz városban bukkannak fel.
Ám egyikük sem volt akkora kalandor és világcsavargó, mint Oswald von Wolkenstein, az utolsó német trubadúr (vagyis minnesänger), akinek nem csak számtalan dalt és verset köszönhetünk, de az egyik legkorábbi magyar káromkodás fennmaradását is.
A legöregebb világsztárzenekar egyértelműen a Rolling Stones. 1962-ben alapították, s bár az eredeti felállásból nem él már mindenki, azért ma is elég aktívak. Ugyanebben az évben indult amúgy a magyar Omega együttes pályafutása is, szóval azért nekünk sem kell szégyenkeznünk a korversenyben. Na és ha már magyarok, ne feledkezzünk meg az 58-as Bergendyről sem, igaz 62-ig még nem vették fel szaxofonosaik nevét (- kösz a tippet Terézágyú!). Vannak azonban talpon ennél is régebbi együttesek.
A legtöbben az 1961-ben alapított, holland Golden Earring bandát tartják a korelnöknek, de ha kísérőzenekarok is érnek, akkor ott van például Bill Haley együttese, az 1952-ben alapított Comets, mely néhány éve még koncertezgetett, nem tudom mi lehet velük azóta.
Persze ezekben olykor cserélődnek a tagok. Sőt. A Nagy Feró szülinapja kapcsán mostanában sokat emlegetett Beatrice például eredetileg csak nőkből állt, szóval az 1969-es felállásból már senki sincs a zenekarban, miközben az él és virul, és ugyanígy hívják.
Oké és mindennek mi köze a zenetörténeti sorozatunkhoz, amely most éppen a kora reneszánsz zeneszerzőnél, Guillaume Dufaynél tart? Máris meglátjuk!
Emlékeztek? A középkorban még Franciaország volt a zenei világ központja. Aztán jöttek a belviszályok, meg a 100 éves háború Angliával, és már nem volt többé annyira jó hely a művészek számára. Megerősödött viszont a keleti szomszédja, amely örömmel pártolta őket.
Ezt a különös helyet Burgundiának hívták.
Akkoriban épp hercegség volt, mely eredetileg hivatalosan Franciaországhoz tartozott, gyakorlatilag vetélytársává nőtt. A mai Franciaország keleti és északi fele mellett magába foglalta Hollandiát, Belgiumot és Luxemburgot is. Fénykora az 1400-as évekre esett, amikor egymást követő négy uralkodója is mindent megtett azért, hogy hatalmasra növelje a birodalmát – és közben jól érezze magát.
Hogy a világ legöregebb orgonája hol van, arról már írtunk: természetesen itt van Budapesten! Az izgalmas posztban végigvettük azt is, hogyan vált a részeges őrjöngéseket kísérő ókori hangszerből a középkorra a templomi szertartások fontos szereplője. Zenetörténeti sorozatunkban azonban (melyet biztos ti is követtek a Facebookon) már a reneszánsznál tartunk. Abban az időben, amikor a ma ismert orgona elterjedt Európában.
Az 1400-as éveke első felében ugyanis több minden változott a templomi zenében, nem csak a már emlegetett hardverben, de a szoftverben is. Kezdjük az utóbbival, akit meg csak a világ legöregebb templomi orgonája érdekel, görgessen tovább bátran.
Szép hölgyek és jó urak, itt az új év, új korszakba lép a Múltcore, a Stenk zenetörténeti sorozata is, mely ráadásul pont az újjászületésről szól – belevágunk ugyanis a reneszánszba! Igaz, kóstolgattuk már eddig is: belehallgattunk egy csalfa nők veszélyeire figyelmeztető dalba, megszólaltattunk egy fenékre írt zeneművet és belekukkantottunk a világ leggusztustalanabb kottájába is. Ám úgy igazából csak most kezdünk neki a kornak, amely nekem egy igazi meglepetéssel kezdődött.
A múlt héten tekerőlantos macskák, dudás kutyusok, furulyázó nyulak, valamint fenekükkel trombitáló majmok és lovak szerepeltek zenetörténeti sorozatunkban. Mókásak voltak ugyan, de a hangjukat egyiknek sem hallhattuk. Nem úgy a madarakét! Ők bezzeg számtalan zeneműben szerepelnek, a legkülönbözőbb fajok, fülemülétől a pacsirtáig. Ám egyikük sem szólal meg benne annyiszor, mint a kakukk!
A kakukk rendkívül izgalmas madár, a barátnőm szerint pont úgy néz ki, mint egy galamb, amelyik tornadresszt húzott. Bár rendszertanilag nem rokona a galambnak, valóban úgy néz ki. A leghíresebb szokása, hogy idegen madarak fészkébe rakja tojását, s azok nevelik fel a kicsinyeit a maguké helyett. Ám ami miatt nekünk igazán érdekes most, az természetesen a hangja. Egyrészt nagyon jellegzetes, másrészt az is fontos, mikor szól: májusban, vagyis az igazi nyárelős, virágos, szerelmes tavaszt hirdeti.
Már a középkorban is írtak dalt kakukkhangra, de az azóta eltelt 800 évben számtalan zenemű született belőle, még a popzenébe is simán átszivárgott. Lássunk néhány remek példát!
A középkor véget ért az Index zenetörténeti sorozatában, de nem feledkezhetünk el a kor hangszereinek bemutatásáról. Ez talán nem tűnik túl érdekesnek elsőre, pedig minden hangszer izgalmassága attól függ, hogy ki játszik rajta. Mondjuk egy majom? Egy nyúlpüspök? Egy oroszlánfenekű lány?
Az a helyzet, hogy amióta vicces képeket mutogatnak az emberek egymásnak az interneten (röviden, amióta van internet), azóta megy a folyamatos rácsodálkozás, hogy mi minden furcsaságot pingáltak a régi kódexekbe a másolók. Ennél jobb apropó nem is lehet, hogy kibogarásszuk a legklasszabb hangszeres példákat a méltán népszerű discarding images blog adatbázisnak beillő gyűjteményéből.
Szóval ezúttal nem cuki ábrákká összeálló kották következnek, vagy olyan misztikus látomások, mint amilyenek Hildegard von Bingen kódexeiben szerepeltek, hanem meglepő, kedves, bizarr vagy épp gusztustalan képek, amelyekből pikk-pakk megismerhetők a középkori hangszerek!
Zenetörténeti sorozatunkban a középkor végére értünk , búcsúzóul bemutatjuk a kor legizgalmasabb hangszereit. A legősibb magyar népi hangszerek után az egyik legnagyobb kedvencem következik, egy fantasztikus középkori találmány. Egyszerre billentyűs és vonós, hol királyok udvarában, hol koldusok kezében bukkan fel, ráadásul egyaránt magáénak érezheti a francia, az angol és a magyar, meg még jó pár nép Európától Észak-Afrikáig. Tudjátok mi az?