Románia elszigetelt, hegyi falvainak egyikében, Fata Rosie-ben találkoztunk a 83 éves Toma Ileanával. A településre a villanyt és a vizet a mai napig nem vezették be, havonta egyszer érkezik posta, hetente kétszer mozgóárus. Ileana éppen almát szedni indult, ahova elkísértük, majd hosszan beszélgettünk vele. Története magában foglalja az elnéptelenedő falvakban élők sorsát, így az erőltetett iparosítás mellett az eltűnő hagyományokkal, létformákkal foglalkozó Notes for an Epilogue című sorozatom egyik emblematikus szereplőjévé vált. A portré szerepelni fog a londoni The Photographers' Gallery-ben pár hónap múlva nyíló kiállításomon, és a jövő évben megjelenő Notes for an Epilogue című könyvben is. A romániai és a magyarországi rendszerváltást megelőző időszak még érzékelhető hagyatékát vizsgáló sorozatok után számomra új terepet szeretnék kipróbálni, a két anyag lezárásával párhuzamosan több konceptuális munkát készítek elő. (Fotó: Dezső Tamás)

Felsőgöd, Magyarország, 2014 augusztus. A fák nem foglalkoznak azzal a zajos, fullasztó, városi léttel, amiben mi emberek próbálunk meg élni, sőt, gyakran túlélni. A fák teszik a dolgukat, azt, amit egy felsőbb energia egykor szelíden beléjük kódolt. Folyamatosan és szinte észrevétlenül mozgásban vannak, változnak, lélegeznek. Mialatt az ember által alkotott világban folyamatos a hajsza, az elidegenedés és az állandósulni látszó gazdasági-morális válság, itt a fák között mindez távolinak tűnik. Ez a messzi, ősi nyugalom mindent magába foglal és csendesen körülöleli azt, aki ide belép. A csendet keresem én is ezeken a helyeken. Ha a fák területére lépek, akkor átadhatom magam keresésnek, és egy időre lemondhatok az ember alkotta világról. (Fotó: 100x120 cm, Inkjet print. Edition of 7+2 Ap. / Kovalovszky Dániel (Green Silence)

Homokfúvó-tisztítással foglalkozó házaspár a hajdanán több ezer főt munkáltató békéscsabai baromfi-feldolgozó üzem kiüresedett telephelyén. Régóta foglalkoztat a rendszerváltást követő ipari leépülés, és az ezzel járó társadalmi jelenségek, így kerültem Békéscsabára is. Ezen az elcsendesedett ipari területen dolgozó emberrel találkozni nem igen lehetett. Hétvégi nap volt, és ők ketten mégis túlóráztak. Nehéz helyzetük ellenére kettejük kapcsolata tele volt energiával, ezt szerettem volna megmutatni. (Fotó: Riskó Gáspár)

A Budapest Pride résztvevői az Oktogonra érve lufikat engedtek a magasba, a lány pedig a felfelé szálló léggömböket figyelte hosszan. (Fotó: Németh Dániel (Magyar Narancs)

Moszkva. Hadtörténeti múzeum. 2014 június. (Fotó: Fekete András)

Másfél éve highline-ozok, így abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy azt a dolgot fényképezhetem, ami a fotózáson túl a legjobban érdekel. Szeretek hegyet mászni, és az sem zavart, hogy tíz napon át a csúcson sátoroztunk a télies, szeptemberi időjárásban. Lenyűgöz ez az életmód és azon dolgozom, hogy mindezt képekbe tudjam foglalni. (Fotó: Mohai Balázs)

Ki voltam égve, és úgy éreztem, nem találom a helyem Budapesten. Mindennap ugyanazt fotóztam, azzal a tudattal, hogy a képem holnapra már a szemétben lesz a tegnapi újsággal együtt, ezért elhatároztam, hogy új életet kezdek Franciaországban. Kezdetben újságokat hordtam ki, aztán dolgozni kezdtem egy helyi lapnak. Mellette pedig elkezdtem egyre többet fotózni mobiltelefonnal, ami segített újra felfedezni azt az örömöt a fotózásban, amit a legelején éreztem. A munkám mellett, út közben lőtt fekete-fehér portréimat idén az Instagram blogja is kiemelte, és rengeteg pozitív visszajelzés érkezett a munkámra, ami megerősített abban, hogy jó úton járok.

(Fotó: Pörneczi Bálint)

A képet október 28-án készítettem az Erzsébet hídon vonuló több tízezres tömegről, akik az internetadó elleni tiltakozásként egyszerre tartották a magasba mobiltelefonjaikat. A hírkép készítésénél dilemmában voltam, hogy a legtöbb kollégához hasonlóan a Gellért-hegyről fényképezzek-e, vagy maradjak a hídon, és egy magasba tartott egylábú állvánnyal dolgozzak. Végül utóbbit választottam, mert így nemcsak a tömeg, de a vonulók arcai is látszódnak, ezáltal pedig sokkal személyesebbnek érzem a fényképet. (Fotó: Móricz Simon, Népszabadság)

A brazil vb döntőjén az egyik kísérő az arénába lépve visszafordul a mögötte haladó társához, és az arcáról egy pillanatra leolvasható a döntő miatti izgatottság. A pálya mellett a vb-meccseken kb. 250 fotós dolgozik. Ennél sokkal többen akartak bejutni a mérkőzésekre, így a bekerüléshez egy sor előzetes regisztráció mellett elég fontosnak is kellett lenni ahhoz, hogy valaki helyet kapjon. Az Origo fotósaként nem tartoztam a kiemelt sajtótermékek közé egy brazil-német döntőn, de nem adtam fel. Kimaradtam az első körből, aztán beálltam a több száz várakozó fotós közé, akik között a fennmaradt helyeket sorsolták ki. Kora reggeltől sorban álltam, de még a meccs előtt fél órával sem volt helyem a stadionba. Az utolsó 12 helyre egyesével sorolták a neveket, és 150 izgatott fotós várta, hogy elhangozzon a sajátja is. Ebből a körből is kimaradtam, de ekkor kisebb csoda történt: felengedtek minket az egyik távolabbi szektor üres székeire. Pocsék hely volt, nem is lehetett igazán jó képeket csinálni onnan, de mégis végtelenül boldog voltam, mert megérte egész nap könyökölni, furakodni és izgulni. Azt hiszem, úgy mosolyogtam én is végig a meccset, mint a srác a képen.

(Fotó: Mudra László)

Zseblámpák fényénél menetelő szürkemarhák a Hortobágyon. A kép bekerült a Reuters év képei válogatásába is. (Fotó: Balogh László / Reuters)

A miskolci Békeszálló-telepet omladozó falú, hosszúkás, többlakásos bérházak alkották egykor. Mára már csak pár áll belőlük, a városi önkormányzat ugyanis a telepfelszámolási program keretében folyamatosan bontja őket. Az önkormányzati tulajdonban lévő bérlakásokban élőknek nincs más választásuk, költözniük kell. A Horváth családnak 18 év után egyik napról a másikra kellett elhagyni a lakást. Majdnem utcára kerültek, végül az önkormányzat kiutalt nekik három hónapra egy szociális lakást. Csak egy kulcsot kaptak, meg egy címet. Az ideieglenesen kiutalt albérlet teljesen lepusztult volt, sem áram, sem víz nem volt benne. A képen a család költözéstől kimerült legkisebb két gyereke pihen az új lakás nappalijában, amelynek falát még az előző lakók rajzolták össze. (Fotó: Hajdú D. András, abcug.hu)

Will-lel a Margit-híd budai hídfője alatt találkoztam hazafelé menet. A hangjára figyeltem fel, olyan átéléssel énekelte Eddie Wedder Society-ét, hogy teljesen beleborzongtam. Will egy Supertramp, így hívja magát. 21 évesen indult útnak Birminghamből, négy éve járja Európát autóstoppal, gyalog, néha vonattal, és kizárólag a gitárjából, valamint önkéntes munkákból tartja fenn magát. Pár hónapja érkezett Magyarországra, önkénteskedett egy fesztiválon, magába szívta Budapestet, találkozott egy lánnyal, aki miatt picit tovább maradt nálunk, de már útnak indult; Berlin felé vette az irányt. Hogy milyen kicsi a világ, és hogy mennyien élünk magyarok a világ számos pontján, mi sem bizonyítja jobban, hogy Will Berlinben szintén egy magyar srácnál, Bencénél talált szállást pár napig.

(Fotó: Kummer János, vs.hu)

Az év legnagyobb élménye számomra kétségtelenül a Sydney Biennale volt. Végre nem csak a képeim utaztak, de én is meghívást kaptam a világ egyik legprogresszívebb, nemzetközi hírű művészeti eseményének nyitóhetére. Amikor megérkeztem, szállodám bejárata előtt egy lámpaoszlopon ragasztószalaggal felerősített művirágokat, és nyomtatott üzeneteket találtam. Később kiderült, hogy egy 18 éves tinédzser halt meg itt pár hónappal ezelőtt, mikor egy hasonló korú részeg fiatal minden ok és különösebb indíték nélkül megütötte az utcán. A szálloda a King’s Crosson, a bulinegyed szélén volt, ahol éjszakánként zajos tömegek lazítottak az éjszakai bárokban. Ezt a fotót az egyik bár hátsó tánctermében készítettem, egy szülinapi buliban, és számomra a részletek méltón utalnak a túlzott alkoholfogyasztás körüli dilemmákra. Sydney vezetése azóta új, elég szigorú korlátozásokat vezetett be az alkoholfogyasztás területén. (Fotó: Erdei Krisztina)

A képünk Bartha Máté és Kozma Andrea közös alkotása, melynek egyik apropója az a hajléktalanrendelet volt, amit a Kúria végül 2014. 11. 01-jén visszamenő hatállyal (2012. december 31-i hatállyal) megsemmisített. A csoportmunkában készült kép nem csak a köztereken élők problémáját dobja fel, hanem azt is, hogy hol az a pont, ahol a művész már nem csak használja, hanem kihasználja is a témát. A fotó az áprilisi Casati Art Cornerben rendezett, Kiváló a hangulat című kiállítás része volt, az FFS Átlátás kiállítássorozat részeként. A kiállítás kurátorai voltak: Gyenge Nóra, Lődi Virág és Mucsi Emese. A teljes anyag az öt alkotó közös gondolkodásából kiindulva a közterülettel, annak használatával, használóinak jogaival foglalkozott. (Fotó: Bartha Máté, Kozma Andrea)

Gyerekkorom óta vonz valami az angol kultúrához, bizonyára az iskolai Dickens- és Daniel Defoe-túladagolás hibája a dolog. A Time megbízásából egy angol ügynökségen keresztül kaptam megbízást, hogy készítsek egy riportot a rögbi elődjének számító Haxey Hood játékról, a North Lincolnshire-ben fekvő parányi Haxey faluban. Labdarúgást és sakkot kedvelő magyarként kevés sport van, amit annyira durva és elemeiben barbár játéknak tartok, mint a rögbit, szóval különös kíváncsisággal vártam, hogy megismerjem, honnan ered ez a nemes sport. Már az odaút is élmény volt, mert az angol vidék londoni élethez képest leírhatatlanul lassú. A faluba összesen két busz jár: az egyik oda, a másik vissza. A helyiek el sem hitték, hogy én tényleg Haxey-be tartok, hiszen ott nincs is semmi. Csak a kocsma. Ahonnan a rögbi is származik. (...) Mikor hazaértem, a londoni képszerkesztőim nagy megelégedéséggel és büszkén mondogatták, hogy nézd, ilyen a tradicionális angol vidéki ünnep és megkérdezték, hogy ez nálunk is így megy-e Magyarországon. Persze, mondtam bólogatva. (Fotó: Kollányi Péter)

Barbi és Rita alszanak budapesti lakásukban egy májusi éjszakán. A kép az utolsó, még origós fotóriporterként elkezdett sorozatom része, és az eddig elkészült képek közül ez a kedvencem. Szeretném a magyar társadalom minden rétegének hálószobájába kamerát szerelve megmutatni, milyen változatos körülmények között töltik az emberek az otthoni éjszakáikat, amikor senki sem látja őket. (Fotó: Tuba Zoltán)

Orbán Viktor az előző napi kétharmados választási győzelme után megérkezik sajtótájékoztatójára a Parlamentbe. Ez az év a választások miatt a magyar belpolitikáról szólt, és bár én az év meghatározó részét a magyar puszta fotózásával töltöttem, talán mégsem meglepő, hogy mégis Orbán Viktor egyik sajtótájékoztatója maradt meg bennem élénken. A frissen újraválasztott miniszterelnök rácsodálkozó tekintete miatt választottam ezt a képet, ami nem biztos, hogy a kiemelt sajtóérdeklődésnek szólt – amikor Orbán Viktor a terembe lépett, én közvetlenül elé, az első sor legszélére guggoltam be, a két méteremmel pedig elég komoly útakadálynak tűnhettem az ajtóval szemben. (Fotó: Stiller Ákos, HVG)