A menekültválság láthatatlan történetei
Képszerkesztőként én is úgy találkoztam a menekültes képekkel, ahogyan önök olvasóként, csak nagyobb mennyiségben. Mindennap képek százait néztük át a tudósításokhoz, és azt hittem, ennyi tapasztalat után nem fog meglepni semmi, amit azok mesélhetnek, akik a képeket készítik. Tévedtem.
Arra kértem egy sor kiváló magyar fotóst, akik hónapokon át a terepen követték a menekülthelyzet eseményeit, küldjenek nekem egy-egy fotót a tavalyi évükből, amivel kicsit a színfalak mögé nézhetünk, ami többet mesél a drámai látványnál, és amivel egy kicsit őket is megismerhetjük.
Személyes történetek, megindító portrék, különleges hangulatok és sorsfordító emberi pillanatok az európai menekültválságról.
A határzárás előtti napokat Röszkén töltöttük egy barátommal, és a francia L'Obs-nak készítettünk anyagot. Mindennap kijártunk a határra, ahol rendes fotós szafari alakult ki, amikor elterjedt, hogy bármelyik nap végleg lezárhatja Magyarország a határokat. A csoportba összegyűjtött menekültek körül mindenhol fotósok és forgatóstábok álltak, gyakran egymásba könyökölve egy-egy jó képért - miközben mindenki egymásnak passzolta le az infót, hova érdemes menni. A rendőrök jó fejek voltak, de tartaniuk kellett a rendet és néha a sajtót is nyomták arrébb, ha már nem lehetett tőlük elférni.
Másodszor próbáltak aznap kitörni a menekültek a rájuk vigyázó rendőrök gyűrűjéből, nekem pedig elegem lett a folyamatos tolakodásból, és otthagytam a tábort. Kifelé sétálva vettem észre az apát a lányával, akik szintén a kitörőkkel indultak útnak. Sok síró gyereket, rengeteg elkeseredett arcot láttam, de ők ketten valahogy nagyon másak voltak. Félelem, kétségbeesés, hírhajhászás: nem kerestem az ilyen drámai képeket, de itt az arcukba hirtelen beletolt reflektorral minden összeállt egy pillanatra előttem.
(Fotó: Pörneczi Bálint / SIGNATURES)A képet október 23-án készítettem a Horvátországból érkező menekültekről, a szlovéniai Dobova és Rigonce települések közötti úton, pár nappal a magyarországi teljes határzár után. A magyar-horvát határszakasz lezárását követően Szlovénia vált a menekültek új tranzitállamává, Horvátországból vonatok szállították a háborúk elől menekülők tömegeit, a ljubljanai kormány pedig buszokkal szállította tovább őket Ausztria irányába. A magyar reakció váratlan és nehéz helyzetbe hozta a szomszédos országokat, a hatóságok nehezen tudták kezelni a menekülthullámot. Naponta legfeljebb 2500 migránst tudtak ekkor elhelyezni Szlovéniában, a kép készítésének hetében pedig 6-8 ezer ember érkezett naponta. A fényképen szereplők is a zöldhatáron át érkeztek Rigoncéba előző este, az éjszakát pedig egy szabadtéri táborban, fagypont közeli hőmérsékleten töltötték a település határában, ahová katonák és rendőrök terelték őket. Másnap kísérték a közeli Dobovába a főként Szíriából és Irakból érkezőket, ekkor készítettem a képet is.
A helyi eseményekhez hozzátartozik, hogy az előző napokban többször is előfordult, hogy horvát rendőrök éjszaka nem a zöldhatár folyójának hídjához, hanem a jéghideg vízhez terelték a menekülteket. Erről az átkelésről több felvétel és videó is nyilvánosságra került, amelyeket követően később már nem fordult elő ilyen eset. Szerintem ez egy kiváló példa arra, hogy a fotóriporterek illetve operatőrök a munkájukkal elérhetnek pozitív változásokat.
(Fotó: Móricz-Sabján Simon (Népszabadság) / Népszabadság)Másnap reggel visszanéztem hozzájuk, hogy takarót, ruhát meg vizet vigyek nekik. Semmijük nem volt, a szabad ég alatt aludtak. Épp akkor futottunk össze itt a híd alatt, amikor egy pocsolyában próbált arcot mosni egyikük. Ők már elérték Európát, látszólag nagyon közel is kerültek a céljukhoz, de mégis, még így is embertelen körülmények között kell boldogulniuk.
(Fotó: Bielik István)Az egész olyan volt, mint egy filmjelenet. A család néhány perccel később megindult a kerítés felé, miközben mindenki a rendőröket fürkészte riadt arccal. Sáros lábbal, csúszós cipővel, kapkodva próbáltak átjutni, látszott rajtuk, hogy pontosan tudják, hogy nincs sok idejük. Ettől a most vagy soha helyzettől vált az egész jelenet dermesztővé, ami kívülállóként szemlélve is szívszorító.
(Fotó: Szabó Bernadett / Reuters)Szír menekült férfit tol be családja Magyarországra, mielőtt még lezárták volna a határt Röszkénél. Minden egyes nap borzalmasabb dolgot lehetett látni a kerítésnél, mint előtte. Hosszú kilométereket gyalogló elcsigázott emberek. Hosszú kilométereken keresztül cipelt pólyás gyerekek. Hosszú kilométereken át esőben cipelt pólyás gyerekek. Nekem mégis ez a kép maradt meg. Egy félkész kerítés. A sár. A mindent ellepő fáradtság, ahol minden borzalom természetes, az élet magától értetődő velejárója.
(Fotó: Stiller Ákos / Hvg)Horgos, 2015. szeptember 16. A videós csapat két tagjával és egy újságíróval négyen indultunk a szerb-horvát határ felé, hogy megnézzük, merre haladnak a menekültek a magyar határ lezárását követően. Eredetileg egyből Tovarnikba mentünk volna, de közel volt a horgosi átkelőhely, ezért tettünk egy kitérőt. Még talán el is hangzott az autóban, hogy csak fél órát maradunk, és indulunk tovább a nyugati határ felé. Ehhez képest a határostrom közepén találtuk magunkat, már az első átlőtt könnygázgránátok repültek az orrunk előtt. Nem készültünk ilyen akcióra, bukósisak nélkül pedig elég veszélyes volt a terep: nemcsak az első sorból dobálták a köveket, hanem az ötödik-hatodikból is, amik sokszor el sem érték a kerítést, hanem körülöttünk csapódtak be a szerb oldalon.
(Fotó: Hirling Bálint / vs.hu)Októberben két angol újságírót kísértem az osztrák-szlovén határhoz, és az egészn apos sofőrködés után estére a két határ közötti senki földjén találtam magam egy kerítésnek paszírozva, az ott feltorlódott több száz menekült között. Az első sorokban komoly tolakodás volt a helyért, még úgy is, hogy út innen tovább nem vezetett. Ezt a rácsok innenső oldalán senki nem tudta, csak egyre feszültebben várták, hogy történjen valami. A felesleges fejetlenségről ez a kép mesél legjobban: a nő gyerekeit a tülekedés miatt átemelte a kerítésen két határőr, és elvitték őket valahova, a szembe világító reflektorokon túl. Senki nem értette, hogy mit történik: a határőrök segíteni akartak, de nem tudtak a nővel kommunikálni, aki így csak annyit élt meg az egészből, hogy elvették tőle a gyerekeit, és fogalma sincs, hová tűntek vagy mi történik velük. Elpattant benne valami, és tehetetlenül rázni kezdte a kerítést.
Én is kezdő szülő vagyok, megpróbáltam elképzelni, mi pörögne végig az agyamon egy hasonló helyzetben. Ki tudja, hányszor ismétlődött már meg ez a jelenet ugyanitt, vagy hány hasonló dráma játszódott le bárhol az úton Európában? Húsz perccel később megnyitották a kerítést egy másik ponton, és a tömeg zavartalanul átsétálhatott az osztrák oldalra.
(Fotó: Hernádi Levente Haralamposz / Index)2015 februárjában a koszovói migránsok kapcsán kezdtem foglalkozni a témával, amit egész évben követtem a környező országokban. A képen látható jelenet azért fontos a számomra, mert több szempontból is határeset. A rét, a felvétel készítése előtt pár perccel, még zsúfolásig tömve volt emberekkel, akik arra vártak, hogy fölszállhassanak egy olyan buszra, ami közelebb viszi őket a céljukhoz. A képen látható szír család úgy döntött, hogy nem fognak beállni a lökdösődő tömegbe, inkább a szabad ég alatt éjszakáznak. Tüzet gyújtottak, amit az elszórt szeméttel tartottak életben, és nekiláttak a sátruk felállításának. Bár ezek a saját korlátaim, de a kép technikai értelemben is határeset: ha egy fényértékkel kevesebb áll rendelkezésemre, akkor nem tudtam volna elkészíteni a felvételt. A fotó, augusztus 25‐én éjjel, a röszkei határátkelő mellett felállított gyűjtőpontnál készült.
Szerintem a migráció kapcsán egy olyan folyamatról beszélhetünk, amely hamarosan megváltoztatja a mostani világról alkotott képünket. Minél több ember jut el a céljáig, annál többen veszik a bátorságot, hogy elinduljanak az ismerőseik felé, és minél több ember indul el, annál olcsóbb lesz az utazásuk, ezáltal a szegényebb rétegek is útra kelhetnek. A migráció, ma a „középosztály sportja”. A nincstelenek még otthon vannak, de az igazi tömeget ők jelentik majd.
(Fotó: Fazekas István / Hvg)A görög-macedón határon álló iráni menekült fotója a menekültválság tragikus fordulatának idején készült. Vidám, európaias öltözéke és elkeseredett arca arra a pillanatra emlékeztet, amikor a nagypolitika nemtörődömsége miatt a menekültválság tragédiája nem várt szintre emelkedett. Menekültek fordultak menekültek ellen.
Néhány nap alatt hatalmas tömeg torlódott fel a görög határon. Rengeteg olyan menekült is volt köztük, akik nem háborús konfliktus elől jöttek, de ezrével táboroztak ott irániak, szomáliaiak, eritreaiak, jemeniek, akik számára nem volt visszaút a hazájukba. A látvány, hogy a szemük láttára engedik tovább a többi menekültet akkora feszültséget gerjesztett, hogy néhány nap alatt elszakadt a cérna, a tömeg egyik fele barikádot emelt a határátkelőhöz, majd rátámadt szír, iraki és afgán menekültekre. A problémát az európai politika átgondolatlansága okozta, a határon a szörnyű körülmények közt lévő menekültek tépték, szaggatták egymást. A rendőrök a drótkerítés mindkét oldalán tétlenül nézték a konfliktust. A fotón látható férfi egyike volt a barikádnál őrködő menekülteknek.
(Fotó: Földes András / Index)Eredetileg két napra érkeztem Röszkére, de végül egy teljes hetet töltöttem a környéken az aktuális helyzet fényképezésével.
Egy kis személyautóban aludtam ekkoriban a rendőrségi gyűjtőpontnál, közvetlenül a menekültek sátrai mellett. Egy hajnalon arra lettem figyelmes, hogy szokatlan mozgás van körülöttem: egyre többen csomagoltak és indultak neki az ismeretlennek, hogy így kerüljék ki a rendőröket és a regisztrációt.
Egy darabig követtem néhányukat, aztán láttam, ahogy a ködben eltűnnek: nem tudták hol vannak, és nem tudták merre mennek tovább. Több napi kemény munka után ez volt az első pillanat, amikor valami megtörte a monotonitást, megállásra és gondolkodásra késztetett.
(Fotó: Mohai Balázs / MTI)