Lakókocsiból családi házba? Kösz, de inkább elmegyünk innen
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Az olajárcsúcson a kitermelés felfutásakor virágzó olajvárosok Amerikában mára elnéptelenedtek, a posztapokaliptikus tájat elhagyatott lakókocsik és félkész épületek tarkítják. A felívelés idején a polgármesterek nagy erőkkel házakat kezdtek építeni, amelyek időközben feleslegessé váltak, senki nem akar beléjük költözni, még a megmaradt munkások is inkább a lakókocsi-parkokat választják. Az olajvárosok egyszerre küzdenek hatalmas adóssággal, pangó olajpiaccal, elvándorlással és környezeti katasztrófával.
Félkész házak, hátrahagyott lakókocsik tarkítják az amerikai Észak-Dakota állam elnéptelenedő olajvárosait. Míg az ország (és a világ) számos nagyvárosa komoly lakáshiánnyal küszködik a növekvő népesség miatt, az olajkitermelésre alapozó észak-dakotai terület viharos hirtelenséggel ürült ki, miután az olaj ára a korábbi ár közel felére esett vissza az elmúlt években. (Fotó:
Bloomberg / Europress / Getty)
A nyersanyag-iparra építő települések durván kitettek a világpiacon fújó szeleknek, a mostanában szellemvárosokká váló Williston és Watford City például kifejezetten húzóvárosok voltak az olajár-csúcs időszakában, országos elsővé tették Dakotát új munkahelyek és jövedelemnövekedés szempontjából. Ennek egy ideje vége, a városok vezetése azonban a fellendülés idején nem erre számított, ezért elhamarkodottan hatalmas házépítési beruházásokba kezdtek. (Fotó:
Daniel Acker / Europress / Getty)
Az építkezésekhez sok millió dolláros hiteleket is felvettek, úgyhogy az új házakat muszáj lenne kiadni, vagy legalább befejezni - kérdés, hogy a mostani helyzetben ki költözne beléjük. A mostani ingatlankrízis egy korábbi, éppen ellenkező előjelű probléma folyománya: az olajüzlet fellendülésekor 2006-ban elkezdtek a környékre özönleni a munkások, de elszállásolásukhoz nem állt rendelkezésre elegendő ház. Ezért átmeneti lakóegységekben, főleg lakókocsikban, összetákolt viskókban, vagy akár eredetileg csirkefarmnak készült épületekben laktak. A helyben működő olajcégek 2011-ben engedélyt kaptak a megyei vezetéstől 12 ezer fős, átmeneti munkásszálló építésére, de mivel a városok optimistán látták a jövőt, úgy határoztak, hogy közben elkezdenek igazi házakat felhúzni. (Fotó:
Daniel Acker / Europress / Getty)
A nagy igyekezetben felvettek egy csomó hitelt is: Williston 226 millió dollárt, amelyből 144 millióval máig adósak, Watford City pedig 2,3 milliót, ebből 2,1-et nem tudtak még visszafizetni. "Nem gondolkoztunk ideiglenes szállásokban, mert úgy hisszük, az olajkiterlemés itt marad. Igen, most leestek az árak, a nyersanyagoknál jellemző ez az ingadozás, természetes a kockázat" - mondja egy ingatlanfejlesztő cég helyi képviselője. Továbbra is bizakodnak, idén télen befejeznének 35 ingatlant Watford Cityben, és jövőre további építkezésekkel számolnak. (Fotó:
Daniel Acker / Europress / Getty)
Nem a mostani az első nagy kilengés a dakotai olajipar történetében. Az első fellendülés 1953-ban kezdődött, és a nyolcvanas évek közepéig tartott, ekkor azonban a globális olajbőség miatt gyors hanyatlásnak indult helyben az ágazat, és rengeteg munkás vándorolt el az adósságban fuldokló városokból. A második virágzás 2006-ban indult. Az ekkori magas olajárak mellett megérte egy viszonylag új és költésges eljárással, hidraulikus rétegrepesztéssel (fracking) a felszínre hozni a Bakken mező alatt található palaolajat. A rétegrepesztés lényege, hogy vegyszerekkel kevert nagy nyomású vizet pumpálnak a közetbe, ami az amúgy is meglévő apró repedéseket hatalmasra tágítja. Az így felszabaduló olajat a repesztőfolyadékkal együtt kiszivattyúzzák, a helyét pedig homokszerű anyaggal töltik fel. (Fotó:
Bloomberg / Europress / Getty)
Az eljárás nem a környezetvédők kedvence, akik többek között talaj- és levegőszennyezéstől, földrengésektől tartanak. A támogatók viszont természetesen azt állítják, hogy a repesztés semmivel sem veszélyesebb vagy szennyezőbb a hagyományos olajkitermelési módoknál. Bármi is legyen az igazság, a repesztés nagyon jól jött Észak-Dakotának a kétezres években, mivel így felszínre tudták hozni az olaj egy részét, amin csücsültek. (Fotó:
Daniel Acker / Europress / Getty)
Csak aztán jött 2014 ősze, és az olaj ára esni kezdett, hamarosan a korábbi felére csökkent. A kőzetrepesztés környezeti hatásai ugyan még nem teljesen egyértelműek, de az biztos, hogy drágának drága az eljárás: sokkal több fúrásra és kútra van szükség, nagyobb infrastruktúrát kell kiépíteni hozzá, mint a hagyományos szárazföldi módszerekhez. Olcsó olajár mellett drágán termelni nyilván nem éri meg, a nagy olajcégek is kezdenek visszább venni a sokat támadott tevékenységük költségvetéséből. Észak-Dakotában, ami az olajpalának köszönhetően éveken át a legalacsonyabb munkanélküliségi rátával büszkélkedhetett az USA-ban, lelassult a gazdaság. Az árzuhanás óta több mint négyezer ember vesztette el a munkáját, és a térségben a fúrótornyok száma hatéves mélypontot ért el. (Fotó:
Bloomberg / Europress / Getty)
Ha nincs munka, lassan elfogynak az emberek is. Illetve nem is olyan lassan, az olajágazatban dolgozókra különösen jellemző a nagy mobilitás, a dakotai példa jól mutatja, hogy szükségük is van rá. A törvényhozóknak ennek ellenére feltett szándéka, hogy mégiscsak letelepedésre bírják a munkásokat. A városok és megyék mind azon igyekeznek, hogy a házépítésekkel párhuzamosan ellehetetlenítsék az ideiglenes kolóniákat, ezzel sem hagyva más választást az kitermelésben dolgozóknak. Williams megye biztosai idén nyáron megszavazták, hogy az átmeneti szállások fenntartóinak ágyankénti adója megduplázódjon, így már 800 dollárt kellene fizetni évente egy ágy után. (Fotó:
Bloomberg / Europress / Getty)
Ezzel a húzással akarják elérni, hogy jövő nyárig legalább 3000 átmeneti fekhely szűnjön meg. Az ingatlanfejlesztők, akik közül többen dollártízmilliókat öltek a helyi építkezésekbe, el is várják az ilyen intézkedéseket, ha nem lett volna beígérve nekik az ideiglenes szállások kiszorítása a piacról, bele se vágnak. A másik oldalon viszont ott van a mostani hanyatlásban nem túl jól fizetett és csökkenő számú munkás, akiknek jól bevált szokásait kellene megváltoztatni. "Akik azt hiszik, hogy meg tudják győzni ezeket az embereket arról, hogy költözzenek lakásokba vagy kertvárosi házakba, egyáltalán nem értik meg ennek az iparágnak a természetét" - mondja az Észak-Dakotai Egyetem a témával foglalkozó professzora. (Fotó:
Bloomberg / Europress / Getty)
Az olajmunkások és családjaik élete valóban nem az amerikai filmek szuburbánus idilljét testesíti meg. Az iparágban dolgozók évtizedek óta ahhoz szoktak hozzá, hogy követik a fúrásokat, közben pedig nem igazán foglalkoznak azzal, hogy éppen milyen környezetben laknak, hiszen könnyen előfordulhat, hogy rövidesen tovább kell állniuk. Az egyértelmű megoldást az igénytelen, de olcsó átmeneti jellegű táborok jelentik, amelyek többségében lakókonténerek és lakókocsik (ahogy Amerikában mondják, RV-k, vagyis recreational vehicle-ök) a pusztában egymás mellé dobált sokaságából állnak. (Fotó:
Bloomberg / Europress / Getty)
Az ideiglenesnek szánt otthonokban élés nem csak az olajipari dolgozókra jellemző az USA-ban. A gyakran költözködő munkásokon kívül a leginkább lecsúszott rétegek lakják a lakókocsikból és lakókonténerekből álló trailer parkokat. (Fotó:
Daniel Acker / Europress / Getty)
A trailer park fogalma az észak-amerikai kultúrkörben gyakorlatilag egyenlő totális nyomorral és mélyszegénységgel, az ilyen típusú lakhatás az egyik legdurvább stigma. A fúrásokon dolgozók mégis inkább választják az itteni, fapados lakókörnyezetet, mint a drágán elérhető családi házakat - ki tudja, mennyi időre érdemes berendezkedniük egy városban. (Fotó:
Bloomberg / Europress / Getty)
A munkások számára épült ideiglenes szállások most nagyrészt kihasználatlanok, 70 százalékukban nem lakik senki. A Willistonban épült új házaknak is 35 százaléka üres, az arány tovább romolhat, ha felépítik a még tervezett vagy már elkezdett 1300 lakást. Watford Cityben több mint 1800 lakásra adtak ki építési engedélyt úgy, hogy 1980 és 2000 között összesen 3 ház épült a városban. (Fotó:
Bloomberg / Europress / Getty)
A távozó olajmunkás családok sokszor nem viszik magukkal RV-jüket, hiába lenne az elvileg szállítható. Ennek következményei a környéket ellepő, magára hagyott, lepusztult lakókocsik. A Williston melletti roncstelep az elmúlt időszakban teljesen megtelt, a tulajdonos arról panaszkodik, hogy már nem tud mit kezdeni a sok hátrahagyott kamperrel. A telepen több mint 400, senkinek nem kellő vas gyűlt össze a szakadt pick upoktól a lakókocsiig, esetenként rohadó krumplikkal vagy döglött egerekkel a csomagtartójukban. (Fotó:
Daniel Acker / Europress / Getty)
Az iparág és a munkások jelenlegi helyzetének ismeretében nehéz elképzelni, hogyan fogja feltölteni a megye az új ingatlanjait. (Fotó:
Bloomberg / Europress / Getty)
A munkástábor egyik utolsó mohikánja, Daniel Krohn 2012-ben érkezett Watford City-be Wisconzinból, hogy a fúrásokon dolgozzon. Ma már alig lakik velük valaki a lakókocsiparkban, a 86 bérelhető hely felén nem áll semmi, és Krohnék RV-je az egyetlen, amin még van postaláda. A kocsihely 650 dollárba kerül itt egy hónapban, ezt könnyű szerrel kifizette, amíg volt munkája. Az állását nemrég elvesztette, így most azon gondolkozik feleségével és kislányával, hogy hazaköltöznek Wisconzinba, ahol havi 450 dolláros törlesztőrészletért már lakhatnának házban. "Nem tudok havi 1000 dollárért fizetni itt házért és a családomat is etetni" - mondja Krohn. "Kész vagyok útra kelni." (Fotó:
Bloomberg / Europress / Getty)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
