Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Mexikóról elsőre a tequila, kaktuszok, sombrerók, túlcicomázott cowboynak tűnő mariachi zenészek vagy a számunkra dicstelen 1986-os futball-világbajnokság ugorhat be – és a vadnyugati romantika. Utóbbi elképzelhetetlen lovak és lovasok nélkül. A mexikói lovas nép, bár a hagyományaik lassan elkopnak. A charrería azonban még alkalmat ad nekik arra, hogy kiderüljön, ki a legjobb lovas, ki bánik legjobban a lasszóval, vagy ki tereli legügyesebben a marhákat. Antonio Gomez gyerekkori emlékeit felidézve örökítette meg a lovas ünnepet, amelyet a kivándorlók az Egyesült Államokba is magukkal vittek. A charrería az, ami még összehozza a családokat, és a mexikói nemzeti büszkeség alapja.
A charrería egyszerre sport és fesztivál, amely a hétköznapi állattartói munkákból nőtte ki magát. Az amerikai kontinensre a spanyol hódítók a 16. században vitték be a lovakat és ezzel együtt a hozzá kapcsolódó kultúrát. Ahogy az észak-amerikai rodeó, a charrería is a marhapásztorkodás elemeiből áll: kötélhasználatból, terelésből és lovaglásból, ami később a népi művészet és kultúra elemeivel gazdagodott. (Fotó:
Antonio Gomez)
Kezdetben a szomszédos haciendák pásztorai versengtek egymással önszerveződő alapon, miközben művészi szintre emelték a hétköznapi munka egyes elemeit. Az 1910-ben kezdődő mexikói forradalom a feudális alapokon nyugvó haciendákat is szétverte, ami a charreríára is hatott. Művelői felismerték, eltűnhet a lovas tradíció, ezért 1921-től már intézményes formában próbálják meg fenntartani a charreríát. Mexikóban napjainkban már több mint 900 egyesület foglalkozik ezzel. (Fotó:
Antonio Gomez)
A charreríákon az amerikai cowboyok mexikói megfelelői, a charrók versengenek egymással kilenc versenyszámban, amelyeknek a nők csak szemlélőik. Ők a hivatalos versenyeken csak egyetlen számban indulhatnak. (Fotó:
Antonio Gomez)
A charrók legfontosabb munkaeszköze a ló, több versenyszám is kapcsolódik hozzájuk. Van afféle díjlovaglásuk, de abban is versenyeznek, ki tudja rövidebb távon megállítani a hátsó lábára ereszkedett lovat. Az El Paso de la Muerte nevű számban a charro saját, nyergelt lováról átugrik egy nyereg nélküli, betöretlen lóra. A charrók lasszóznak is, a bikát a nyakánál fogva, a lovakat a hátsó lábaknál kapják el a kötelekkel, a földön állva és lóról is dobnak. A mexikóiak is bikarodeóznak, míg a nőknek a fodros Adelita-ruhában bemutatott lovaglás marad. A nők mindkét lába szigorúan csak a ló egyik oldalán lehet. (Fotó:
Antonio Gomez)
A képsorozatot készítő Gomez gyerekkorában maga is kötéltrükköket gyakorolt, voltak olyan rokonai, akik versenyeztek, de mivel az Egyesült Államokba költözött, elszakadt a mexikói kultúrától. Egyik ismerőse aranylakodalmán kerültek elő azok a régi fotók, amelyek alapján úgy döntött, újrafelfedezi a charreríát. (Fotó:
Antonio Gomez)
A mexikói lovaglási stílus kialakításában a meghódított őslakosok voltak a meghatározóak. A spanyolok először megtiltották nekik, hogy a földjeiken lovagoljanak, de a marhaterelésben elengedhetetlen volt a lóhasználat. Ekkor azt találták ki, hogy lovagolni lovagolhatnak az őslakosok, de spanyoloktól származó nyerget vagy más lószerszámot nem használhatnak, így szép lassan elkezdték kifejleszteni saját lószerszámaikat. (Fotó:
Antonio Gomez)
A lovaglás mellett a charrokultúra elengedhetetlen része a zene és a tánc. A lovasélet és a mariachi kultúra már összeért, a zenészek sem véletlenül viselnek túlcicomázott lovasruhákat és kalapokat. (Fotó:
Antonio Gomez)
Gomez, amennyire csak lehetett, próbált az események közelébe férkőzni, nem egyszer fotózott a ringen belül is. Ez az egyik kedvenc képe: a charrók körbeveszik a földön fekvő társukat, miközben a csizmája a hátuk mögött van. „Nagyon sokat mond az a magányos csizma, tudod, hogy valami rossz történt, és megsérült valaki, de anélkül, hogy látnád.” (Fotó:
Antonio Gomez)
A charrería gazdag tárgyi kultúrát is teremtett. A versenynapok ünnepi alkalmak, amelyeken a díszesebb lószerszámokkal (kantár, nyereg, kengyel, hámok) parádézik mindenki, és amennyire lehet, elegánsan is öltözik a tradicionális eseményeken. A nők ekkor hordják a már említett Adelita-ruhát, míg a férfiak aranygombos, kasmírhímzéses öltönyöket is húznak, és akkor a lánccal díszített, sarkantyús csizmákról még nem is beszéltünk. (Fotó:
Antonio Gomez)
Az Egyesült Államokba még mindig sok mexikói emigrál, a többségi társadalom általában lenézi őket. Gomez szerint a charrería az egyik olyan pont az életükben, amellyel ki tudják fejezni nemzeti büszkeségüket. Ezért vannak az USA-ban is charreríák, amelyek azonban a külsőségeket leszámítva nem különböznek nagyon a rodeóktól. (Fotó:
Antonio Gomez)
Antonio Gomez hivatalos oldala és egy könyv kiadásának támogatására indított Kickstarter-oldala
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
