Nomádok és letelepedettek társadalmai gyakran keverednek egymással zűrös helyzetekbe, és mostanában nem az állataikkal vándorlók állnak nyerésre a világban. Ahol nemrég még nomádok által járt ösvények vezettek, ma országhatárok, természetvédelmi területek és földbirtokok kerítései állják a nyájak útját. (Fotó: Siegfried Modola / Reuters)

Mint Kenyában is: a veszélyes betolakodónak, civilizálatlan vadaknak lefestett pásztornépek ugyan sokszor szerepelnek a helyi újságokban (leginkább arról, hogy lándzsák helyett ma már AK-47-esekkel rabolnak csordát), az idő, a klímaváltozás és a modernizációs projektek nem nekik kedveznek. Marad nekik a régi büszkeség emléke némi újmódi alkoholizmussal keverve, és néha a médiában a hasonló világokra kitalált recept: a hagyományaik fennmaradásáért hősiesen küzdő ősi kultúra eljátszóinak drámai szerepe. (Fotó: Siegfried Modola / Reuters)

A Kenya szárazabb, északnyugati részén és a szomszédos Ugandában élő pokot népről valószínűleg kevesen hallottak, én sem voltam idáig a kevesek között - pedig az egyik róluk szóló első írásos beszámoló éppen a magyar Teleki Sámuel útjáról maradt ránk, még 1888-ból. “Mindkét nembeliek alsó ajkukat átfúrják és egy réz pálcácskát, vagy lapocskát szúrnak belé. Egyéb ékszert feltűnően keveset látni náluk, nyakuk körül egy vagy két gyöngyfüzér, egypár vas- vagy réztekercs a karjukon, ez nagyobbára az egész, amit viselnek. (...) fegyverzetük rossz dárdákból, íjakból és nyilakból, bivalybőr pajzsokból és a kar csuklóján viselt hasító késekből áll. A nyílhegyek nagyobbára csak a tűzben megkeményített fából készülnek.” (Fotó: Siegfried Modola / Reuters)

A pokotokról, vagy ahogy akkor ismerték őket, a szukokról ugyan előzőleg Telekiék is azt hallották, hogy “szemtelen marharablók és a környék rémei”, az első találkozás békésen zajlott le: “Mi magunk a szukokat nyugodt és barátságos népül tanultuk megismerni” - írta a magyar felfedező. A találkozás mégis véres lett és drámai, fordított szereposztással azonban, mint amire gondolni lehetne: a marharablókat a fehér utazók emberei rabolták ki és mészárolták le. Történt ugyanis, hogy az expedíció a Rudolf-tó felé közeledve annyira nem talált élelmet, hogy előbb a teherhordó szamaraikat vágták le, majd bogyókon éltek. Amikor a szukoktól sem sikerült élelmet vásárolniuk és úgy érezték, nem sok választja el őket az éhhaláltól, elrabolták az egyik klán csordáit. A helyiek nyilakkal és lándzsákkal akarták visszaszerezni állataikat, Telekiék puskával válaszoltak, az eredmény: közel száz “bennszülött” maradt holtan a mészárlás után. (Fotó: Siegfried Modola / Reuters)

“Ha nincs nyájad, halott ember vagy. Nem szólalhatsz fel nyilvánosan, nem fognak hallgatni rád” - tartják a pokotok. A kelet-afrikai pásztornépeknél az állat, különösen a marha, mindent jelent: ételt és alapanyagot, vagyont és szépséget, megbecsültséget és családot - bőséget és respektet, ha van. Szegénységet és elveszettséget, ha nincs. A szukok a marháikért élnek - írják az etnológiai klasszikusok, és nem véletlenül: rítusaik középpontjában ugyanúgy a marha áll, mint a gazdasági és családi kapcsolataik fókuszában; a nemzetségek között megkötött házasságok akkor jönnek létre, ha a férj előzőleg megfizeti a menyasszonypénzt - mi másban, mint ökrökben és tehenekben. A férfi rangját ebben az egyébként eléggé egyenlőségelvű nomád társadalomban az állatai száma határozza meg, de ahhoz, hogy egyáltalán a férfiak közé számítsák, előbb keresztül kell mennie egy beavatási szertartáson. Korábban ez egy kamaszkori körülmetéléssel történt meg, ma ezt a szerepet azonban már inkább a sapana nevű rítus tölti be - erről szól a Reuters fotósának itt látható sorozata is. Eredetileg egy gazdagságáért irigyelt szomszéd néptől vették át a szokást, melynek során a fiú rituálisan leöl egy marhát, a hosszú ünnepség végén pedig maga is a férfitársadalom teljes jogú tagjává válik. (Fotó: Siegfried Modola / Reuters)

Hogy ez miért is lehet fontos egy helyi fiúnak, mesélje el inkább valaki, aki hajdan maga is keresztülment mindezen - mi pedig azért tudjuk idézni, mert a hetvenes években elmondott élettörténete nemrég angolul is megjelent . Ő Domonguria, akinek komoly zűrjei voltak abból, hogy már a saját beavatási rítusa előtt is volt barátnője, Apeyo. “Mit hallunk felőled? Viszonyod van ezzel a Domonguria nevű kölyökkel?” - támadtak a lányra az idősebb fiúk. “És ha igen? Szeretem őt, mégis mit kellene tennem?” “Megőrültél? És ha teherbe esel? Apád szétveri, téged meg kihajít” - jött a válasz, és a szerelem csak részeredményeket érhetett el a társadalmi tabukkal szemben; a lányt egy együtt töltött utolsó éjszaka után néhány nappal hamarosan férjhez adták valaki máshoz, a szerelmesek soha többé nem találkoztak. (Fotó: Siegfried Modola / Reuters)

A tisztító rítus után több száz ember részvételével zajlanak az ünnepségek. “Gyönyörű ünnepben volt részem. 220 vagy 240 férfi és talán 300 nő jött el a sapanámra. Reggeltől délutánig csak özönlöttek hozzánk. Minden nő egy vagy két töknyi tejet hozott a hátán, és elénekelték azt a két dalt, amit minden sapanán elénekelnek: Ó, elefánt, nyisd ki a kapudat, nyisd ki a kapudat, hogy a csorda bejöhessen” - az elefánt a nemzetségük neve volt, a csorda pedig nyilván a tejjel érkező asszonyokat jelentette. A másik dalban a fiút egy legendás harcoshoz, Selimhez hasonlították, aki több tucatot ölt meg ellenségeik közül. A vérrel kevert tejet ivó vendégek addig táncoltak, amíg este haza nem hajtották az állatokat, Domonguria pedig megkapta a sapana után járó, agyaggal díszített fejfedőt, ami azt jelentette, hogy immár ő is a férfiak közé tartozik. “Senki nem merészel ezután úgy nevetni rajtam, mint régen, amiért egy körülmetélt lánnyal voltam, amikor még csak gyerek voltam! Most már minden férfi a barátom!”

A sapana szertartás után a férfinak jogában áll megházasodnia és részt vehet a férfiak tanácsában, ahol kor szerint ülnek, hogy döntsenek a fontos dolgokról: marhákról, és gazdaságról, harcról és békéről, vagy csak üldögélnek egymás társaságában az árnyékban a hosszú, forró délutánokon. De hol maradnak közben a nők? “Jobb egy tehénnel sétálni, mint egy nővel” - tartja a helyi férfi mondás, de világos, hogy a marháért vásárolt feleségeknek a legrosszabb, akár követheti férjét, akár otthon várja az urát ebben az erősen férfidominanciájú világban. Mint Domonguria és Apeyo szomorúan végződő love storyjában is: a fő gond ott is az volt, hogy a lány már túl volt saját beavatásán, a Kelet-Afrikában sok helyen megszokott, ám brutalitása miatt nemzetközi kampányok célkeresztjébe került női körülmetélésen, majd akarata ellenére férjhez adták valakihez - a női nemi szervek borotvás megcsonkításáról egyébként ugyanez a fotós szintén készített már sorozatot , ahogy a kényszerházasságokról is. (Fotó: Siegfried Modola / Reuters)

Vért iszik a rituálisan megölt bika teteméből a beavatás alanya. A marhavér és a tej egyébként is a pokotok fontos táplálékának számít, a sapana szertartás során az alvadt vér és a tejjel összekevert vér azonban szimbolikus jelentőséggel is bír. (Fotó: Siegfried Modola / Reuters)

A felnőtt férfiak viselhetik a tollal díszített, hagyományosan szárított sárból készített, de ma már inkább import sapkákat, ez jelzi, hogy személyében teljes értékű harcos tisztelhető. Az ő kötelességük, hogy megvédjék a területet és az állatállományt, de az idegen népektől való marharablás is dicsőségnek számít - ezt mítoszaikkal is igazolják, melyek szerint eredetileg a világ összes állatát a pokotoknak adták az istenek, a rablás tehát a saját javak jogos visszavétele. Az állatoknak egyszerre van kiemelt szimbolikus értéke és gyakorlati haszna: a családot gyarapítják, a fiatalabb harcosoknak pedig azért is szükségük van az állatokra, mert marhában kell kifizetniük a feleségük családját. (Fotó: Siegfried Modola / Reuters)

A marharablások még ma is rendszeres konfliktusok okozói a szomszéd népekkel. Arról azonban egyáltalán nincs szó, hogy az élet itt továbbra is egyszerűen a hagyományt követné. Lándzsákkal és a Teleki által is leírt ócska íjak helyett ma már AK-47-es gépfegyverekkel mennek akcióba, a fegyverek még az 1979-ig hatalmon lévő ugandai diktátor, a tömeggyilkos Idi Amin hadseregétől származnak. Állami rendfenntartók nem is nagyon vannak jelen a városi központoktól távoli térségben, itt a pásztornépek maguk intézik ügyeiket. (Fotó: Siegfried Modola / Reuters)

Egyébként is egyre nehezebb lehet olyan településeket találni, ahol még hiteles felvételeket lehet készíteni a régi szokásokról. A modernizációs ideológiák ellenséget látnak a “barbár” nomadizmusban, igyekeznek letelepíteni a valójában korábban is inkább csak félnomád pokotokat is. A pár százezres néphez tartozók többsége ma már jobb esetben kukoricát termeszt, rosszabb esetben a a kenyai társadalom perifériáján, valahol a harmadik világbeli proletárstátusz alatt vegetál, miközben a megmaradt pásztorokat a földeket védő kerítések szorítják egyre szűkebb területre. Marha helyett egyre inkább kecskecsordákat hajtanak, az állatokat pedig a nemrég még általános csereügyletek helyett a gyorsan globalizálódó afrikai piacon adják el készpénzért. (Fotó: Siegfried Modola / Reuters)

(Fotó: Siegfried Modola / Reuters)

Amiről a Nagykép szólt, a sapana beavatási rítus még megvan, de gyorsan veszít a népszerűségéből. A nagy ünnepségek megtartásához sokaknak nincs elég állata, a protestáns missziók és az iskola pedig arra nevel, hogy feladják a “pogány” szokásokat. A korábban az időseket nagy becsben tartó pokot társadalomban ma már sokan panaszkodnak a szokásos modernizációs “nem kívánt mellékkövetkezményekre”: a városba került gyerekek csak rágják a katot, a fiatal harcosok a maguk feje után mennek, nem ritka, hogy már más pokotoktól is rabolnak. A nomádok által járt ösvényeket a szárazságtól és korrupt államoktól sújtott, körbekerített térben lassan maga alá temeti a szálló por, hogy aztán váratlanul egész máshol keletkezzenek új globális utak és magasra emelt kerítések. (Fotó: Siegfried Modola / Reuters)