1957-ben Davis Párizsba utazott, ahol vendégszólistaként játszott. Ekkor találkozott Louis Malle filmrendezővel, akit Juliette Greco, Davis szerelme és barátja mutatott be neki. Mivel Malle szerette Davis zenéjét, felkérte, hogy írjon zenét az új filmjéhez, az Ascenseur pour l’échafaud-hoz (Felvonó a vérpadra). Ekkor már megmutatkozott Davis zeneszerzői stílusa: Kenny Clarke dobossal és a francia session-zenésszel, René Urtreger-vel közösen improvizáltak, miközben a filmet nézték. A filmzenét Jazz Track címmel később kiadta a Columbia Records is. A fotón Davis a fim női főszereplőjét, Jeanne Moreau-t szórakoztatja. _ (Fotó: Rda / Europress / Getty)

Sosem tartozott azok közé a fekete zenészek közé, akik állandóan vigyorogtak meg jópofáskodtak a színpadon. Sokszor úgy játszott, hogy háttal állt a közönségnek. Ezt sokan arroganciának tartották, de Davis trombitajátéka mégis minden este zsúfolásig megtöltötte a klubokat. Ahogy mondani szokta: ha a lányok nem táncolnak a zenédre, gondolkozz el, hogy mit csinálsz rosszul. (Fotó: Robert W. Kelley / Europress / Getty)

1959-ben, a CBS Harmincadik utcai stúdiójában. Abban az évben vették fel a jazztörténelem egyik legjelentősebb lemezét, a Kind of Blue-t. Davis célja az volt, hogy azt a hatást érje el, amit az arkansasi blues-zenék váltottak ki belőle, de megmaradt a modális stílusnál, amit még a Milestones albummal kezdett el. Csupán néhány vázlatot adott a zenészeknek, nem egy komplett művet – amit a lemezen hallunk, az mind elsőre felvett improvizáció. Davis szerette volna az afrikai likimba hangzását is érvényesíteni a lemezen, de végül inkább Bill Evans zongorajátéka volt a domináns. Amikor később arról beszélt, hogy a Kind of Blue nem úgy sikerült, ahogy tervezte, őrültnek nézték; a megengedőbbek azt hitték, Davis ugratja őket. _ (Fotó: Michael Ochs Archives / Europress / Getty)

1959 augusztusában Davis a méltán híres Birdland klub előtt hűsölt, miután kikísért egy Judy nevű lányt, hogy segítsen neki taxit fogni. Egy intézkedő rendőr ráparancsolt, hogy álljon odébb, de Davis ellenszegült. Amikor a rendőr a bilincséért nyúlt, hogy letartóztassa, Davis közelebb lépett hozzá. „A bunyósok akkor már kitanítottak, hogy ha látom, hogy egy fazon meg akar ütni, lépjek hozzá közelebb. Láttam a rendőr mozgásán, hogy azelőtt bunyós lehetett. Na szóval, közelebb hajoltam hozzá, hogy ne legyen helye fejbe vágni." A rendőr ekkor megbotlott, az összes holmija a járdára esett. Kisebb csődület támadt, amikor egy férfi odalépett, és fejbe ütötte Davist. Ekkor lett véres az inge és a zakója. A képen Davis Gerald Kilduff járőrrel és az ügyvédjével, Harold Lovette-tel látható. _ (Fotó: New York Daily News Archive / Europress / Getty)

A Quiet Nighs felvételén, 1962-ben. A lemez ötletével a Columbia Records állt elő: karácsonyi albumnak szánták. Davis soha nem szerette ezt a lemezt – ha rajta múlt volna, örökre a szalagtemetőben marad –, de mégis fontos album, mert ennek a felvételén játszott először együtt a szaxofonos Wayne Shorterrel, és lenyűgözte a játéka. _ (Fotó: Michael Ochs Archives / Europress / Getty / ELLE)

„Soha senki nem játszott mellettem olyan jól, mint ő” – mondta Davis Tony Williamsről. Amikor először találkoztak, Williams még csak 17 éves volt, de Davis már akkor látta, hogy minden idők legragyogóbb dobosa lesz a srácból. „Miután lenyomtunk pár hetet szanaszét az Államokban, áthurcolkodtunk Franciaországba, a Földközi-tenger partjára, Nizza mellé, Antibes-ba. Elájultak tőlünk. Tony egyszerűen mindenkit kifektetett, mert ott addig még senki sem hallotta, pedig a franciák büszkék rá, hogy mindig naprakészek a jazzben. Az egész bandának alágyújtott. Én annyit játszottam, hogy egész elfeledkeztem az ízületi fájdalmaimról, pedig egyébként cefetül zavartak. Kezdtem felfogni, hogy Tony meg ez az együttes bármit el tud játszani, amit csak akar. Tony volt a banda tengelye, minden körülötte forgott. Világszám volt" – írta Davis az önéletrajzában. Érdemes megemlíteni, hogy a bandája akkoriban Ron Carterből, George Colemanből és Herbie Hancockból állt - így már képbe kerülhetünk, mennyire jó spíler volt Tony Williams. _ (Fotó: Michael Ochs Archives / Europress / Getty)

1968 szeptemberében vette feleségül Betty Marbyt, de egy évvel később már el is váltak. „Az a helyzet, hogy Betty túlságosan fiatal és tapasztalatlan volt mindahhoz, amit én elvártam egy nőtől. Én az olyan lezser, menő, elegáns nőkhöz voltam szokva, mint Frances [Taylor] vagy Cicely [Tyson], akik bármilyen helyzetben tudnak viselkedni. Betty viszont szabad szellem volt – és veszettül tehetséges –, afféle vagány rocker, aki másfajta dolgokhoz szokott.” Davisnél akkor telt be a pohár, amikor Betty félrelépett Jimi Hendrixszel. Amikor közölte Bettyvel, hogy tudja, mi a helyzet vele és Jimmyvel, a nő nem tagadta, de nem akart elválni tőle. De Davist nem tudta meggyőzni. „Na ide figyelj, te rossz kurva! Elválok tőled! Már elő is készítettem a papírokat, úgyhogy ha jót akarsz, kapard alá a nevedet!” Hát így végződött Davis harmadik házassága. _ (Fotó: Baron Wolman / Europress / Getty)

1969 nagy év volt Davis számára. Az In a Silent Wayjel kezdődött minden, ami – ahogy fogalmazott – egy halom muzsikát szabadított föl a fejében. Abban az évben tizenötször vonult stúdióba, és körülbelül tíz albumot fejezett be. Ekkor készült a Bitches Brew, a Miles Davis Sextet: At Fillmore West, az On The Corner, a Big Fun és a Get Up With it is – hogy csak néhányat említsünk. A kép 1969 júliusában készült, Davis mellett az énekes-dalszerző Laura Nyro ül, aki még tizenhét éves se volt, amikor megjelent az első lemeze, az And When I Die. Nyro később bekerült a Rock and Roll Hall of Fame-be is. _ (Fotó: Michael Ochs Archives / Europress / Getty)

Szerette az ökölvívást, és nemcsak nézte, hanem művelte is. A bunyóhoz ugyanúgy viszonyult, mint a zenéhez: a spontaneitás és a szakértelem keverékét látta benne. A stratégiák érdekelték, nem az, hogy laposra verjen valakit. Meglátta a szépséget a sportban, és komolyan is vette. A bokszpromóter Bill Clayton – aki a kezdeti években Mike Tyson karrierjét is egyengette – tudott Davis bokszszenvedélyéről, és felkérte, hogy legyen a zeneszerzője egy filmzenealbumnak, amivel Jack Johnsonnak, a legendás bokszolónak akart emléket állítani. Davis elfogadta a felkérést; a lemez 1971-ben jelent meg. _ (Fotó: Baron Wolman / Europress / Getty)

Davis járt a New York-i Juilliard zeneiskolába, így jól boldogult a kottaolvasással- és -írással is. De nem ez volt az, amit fontosnak tartott. „Rengeteg príma muzsikus van, aki nem tud kottát olvasni, fekete és fehér egyaránt. Sok ilyet ismertem, tiszteltem és játszottam velük. Úgyhogy a szememben Jimi ettől nem lett kisebb. Príma muzsikus volt, autodidakta őstehetség. Beszélgetés közben, mikor véletlenül kicsúszott a számon valami olyasféle technikai fogalom, mint például a szűkített szeptim, és láttam az arcát, gyorsan rá is legyeintettem, hogy hagyjuk, nem rédekes. Egyszerűen lejátszottam neki zongorán vagy trombitán, azt első blikkre vette” – írta Jimi Hendrixről, akivel kölcsönösen nagy hatást gyakoroltak egymás játékára. _ (Fotó: Mark Patiky / Europress / Getty)

Lefújta a csillagot az égről – ez volt Davis egyik kedvenc szófordulata arra az esetre, ha valamelyik spíler olyat játszott este, hogy összedőlt tőle a ház. A kép 1970 körül készült, Miles karrierje pedig úgy szárnyalt, mint addig soha; évente 350-400 ezer dollárt keresett. _ (Fotó: Express Newspapers / Europress / Getty)

Imádta az olasz autókat, volt Ferrarija és Lamborghinije is. Ezen a képen az utóbbin ül. A fotó még 1970-ben készült. Két évvel később összetörte a kocsit a West Side Highwayen. Az önéletrajzában Davis azt írta, hogy elaludt a volánnál, alig fél oldallal azután, hogy beismerte: akkoriban teljesen rá volt csavarodva a kokainva. A balesetben mindkét bokája eltört. A filmrendező James Glickenhaus 2012-ben írta meg a sztorit a Jalopnikba, How I Saved A Coked Up Miles Davis After He Crashed His Lamborghini (Hogy mentette meg a bekokainozott Miles Davist, miután összetörte a Lamborghinijét) címmel. Eszerint Davis nem aludt el a kormánynál: nagyon is magánál volt, csak nem tudta megtartani a kocsit. Glickenhaus segített neki, hogy megszabaduljon a rengeteg kokaintól, ami a kocsijában volt; a maradványokat esővízzel tüntette el, mielőtt megérkeztek a rendőrök. Később elmesélte a sztorit a színész Peter Wellernek, aki ismerte Davist, és megkérdezte tőle, hogy igaz-e a történet. Davis elcsöndesedett. „Mindig is kíváncsi voltam, ki lehetett az a fehér anyabaszó. Köszönd meg a nevemben, és mondd meg neki, hogy bármikor kereshet.” (Fotó: Mark Patiky / Europress / Getty)

Carlos Santanával 1981-ben. Jól ismerték egymást, jó barátok voltak. „Apám, az a tróger a bundokat is lejátssza a gitárról!” – lelkendezett Davis, amikor a zenéjét méltatta. Sokszor játszottak együtt. Davis nagy hatással volt Santana játékára: a gitáros később bevallotta Davisnek, hogy tőle leste el azokat az apró trükköket, ahogy a szüneteket használja. (Fotó: Ebet Roberts / Europress / Getty)

1986-ban Davis szerepelt egy Miami Vice-epizódban, a Junk Love-ban. Egy drogkereskedőként működő stricit játszott benne, de, mint mondta, ez nem okozott neki nagy nehézséget, elvégre évtizedekkel korábban csakugyan dolgozott striciként, a droggal pedig olyan intim viszonya volt, mint kevés más muzsikusnak. Bár nem szerette, hogy ez a szerep pont a feketékkel kapcsolatos sztereotípiákat erősíti, a tévészereplés nem várt hírnevet hozott neki, főleg, hogy később szerepelt egy Honda-reklámban is. Vadidegenek kezdték leszólítani az utcán, akiknek fogalmuk sem volt, hogy kicsoda ő. Később így írt erről: „Hát nem kurva az élet? Ennyi muzsikálás után, azután, hogy ennyi embernek szereztem örömet a játékommal, és ismernek az egész világon, kiderül, hogy elég egyetlen reklám, és máris az első helyre kerülünk az emberek gondolkodásában.” (Fotó: Nbc / Europress / Getty)

Mindig szerette Párizst; nemcsak a nők miatt, akikkel kapcsolata volt, hanem a jazzért rajongó értő közönsége miatt is. 1989-ben a főváros díszpolgárává avatták; a kitüntetést az akkori polgármester és későbbi miniszterelnök, Jacques Chirac személyesen adta át neki. (Fotó: Gerard Julien / AFP)

Quincy Jones-szal és Courtney Sale Ross-szal 1990-ben, kevesebb mint egy évvel a halála előtt. Akkor már beteg volt. Pletykálták, hogy AIDS-es, de ez nem volt igaz. 1991. szeptember 28-án halt meg a stroke, a tüdőgyulladás és a légzési elégtelenségek együttes hatása miatt. A világ aznap egy sokkal rosszabb hellyé vált. De a popzene egész biztosan.  (Fotó: New York Daily News Archive / Europress / Getty)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!