Sokszor a rendszer szempontjából problémás zenekarok nem léphettek fel, ezért úgy cselezték ki a rendőri megfigyelőket és a művelődési házak aggódó koncertszervezőit, hogy álnevet használtak. Így tett a Vágtázó Halottkémek is, amikor a VHK helyett például SVIHÁK néven adott koncertet. A VHK tagjaiban már zenekarrá alakulásuk előtt is megvolt az az elképsztő lendület és energia, ami kiemelte őket az átlagos alternatív bandák közül. Van az a nagyjából fél perc, amikor egy koncert utolsó száma után a tagok már letették a hangszereket, lementek a színpadról, de a keverőpultban még nem húzták le a hangerőt, hátha visszajönnek egy ráadásra. A még nem létező VHK tagjai ezt a rövid időt használták ki, felugrottak a színpadra, felkapták a gitárokat, mikrofont, dobverőket, és lenyomtak egy brutális 30 másodpercet, míg a pultban gyorsan le nem vették a hangot. Egy idő után a közönség már várta, mikor lesz vége az eredeti koncertnek, és mikor jönnek 'azok az őrültek'. (Fotó: Kieselbach Galéria)

Bp. Szabó György az Iparművészeti Főiskola után a Petőfi Csarnok külsős grafikusa volt, és számtalan plakátot tervezett az akkori kortárs zenekaroknak, köztük persze a sajátjának, az indusztriált játszó BP. Service-nek is. A kiállítás anyagát ő, és az újhullámról több könyvet is jegyző Szőnyei Tamás adták össze.

(Fotó: Kieselbach Galéria)

A Népköztársaság úti Fiatal Művészek Klubját még 1960-ban alapították, a "tagok politikai és szakmai művelődésének, társadalmi érintkezésének, zárt körű szórakozásának biztosítása, a fiatal szocialista művésznemzedék nevelésének segítése" céljából. Az FMK, vagy ahogy mindenki hívta, a Fika volt Magyarországon az elsődleges művészeti szintér. Ezért itt minden és mindenki előfordult, elég volt azt mondani, hogy ez egy performansz, és bármi megtörténhetett. Nagyon furcsa ellentét feszült az hatvanas jegyszedőnénik és a kitiltott, részegen balhézó művészek között, ám mégis egyfajta tökéletes szimbiózisban éltek ők, átlátva és kicsit felülemelkedve a szocialista rendszer működésén. Az FMK-nak 1998-tól a Trafó lett a jogutódja. (Fotó: Kieselbach Galéria)

Az újhullámos koncerteken sokszor tartottak divatbemutatókat. A leghíresebb tervező Király Tamás volt, aki egy teljes alternatív generációt öltöztetett a Petőfi Sándor utcai New Art butikjából. A nyolcvanas évek elején még közfelháborodást keltett, ha valaki mondjuk piros nadrágban ment ki az utcára, nem illeszkedett be a három valamennyire megtűrt csoport egyikébe, vagyis nem volt se csöves, se dígó, se rocker. Az alternatív koncertekre járó, úgynevezett 'artos' fiatalok úgy vették Király Tamás fekete vászonból készült, derékban csattal szűkíthető répanadrágjait, mint a cukrot, a koncertek előtti látványos bemutatókat és filmvetítéseket pedig a legtöbben olyan szükséges, de megszokható rosszként nézték végig, mint a mozifilmek előtt vetített filmhíradót. (Fotó: Kieselbach Galéria)

A nyolcvanas években nem léteztek óriásplakátok. Az egyetlen reklámhordozó az utcai hirdetőoszlop volt, amire csak álló formátum kerülhetett. A zenekarok még ebben is újítottak, rengeteg felvő formátumú plakátot készítettek, így reformálva meg a városképet. (Fotó: Kieselbach Galéria)

A nyolcvanas évek elején még valahogy lassabban múlt az idő. Nem volt se mobiltelefon, se számítógép, egy albumot sem 5 perc volt letölteni, 45 percig tartott kazettára átmásolni. A plakátok elkészítése sem úgy ment, hogy a tervező összedobta valami kiadványtervező programban, a pdf-et meg átküldte a nyomdába mailben. A plakátokat vagy kézzel írták, vagy öntapadós betűkből rakták ki egyenként. A Petőfi Csarnok plakátjain néha sok szöveg volt, információk, leírások a zenekarokról. Ezt már nem lehetett betűnként kirakni, ezért egy nyomdával készíttették el, persze fusiban. A tervező elment a Dimitrov (mai Fővám) térre a nyomdába, ahol a papírra leírt szöveget átadta a beavatott nyomdásznak. Pár óra múlva kész volt a fényszedés, és a tervező átvehette a síkfilmet, amiből összeollózhatta a levilágítandó plakátot. A fényszedésnél a betűket egy tárcsával választották ki sorban egymás után, így viszonylg gyors eljárás volt. Azonban egyetlen betű hiba miatt újra kellett kezdeni az egészet. És persze arra sem volt garancia, hogy másodszorra nem lesz máshol egy elütés. (Fotó: Kieselbach Galéria)

A korabeli jogszabályok szerint kizárólag a Magyar Hirdető, vagyis a Mahir ragaszthatott ki plakátot. Ők azonban nem foglalkoztak olyan kis példányszámú anyaggal, mint egy klub koncertje, ezért mindenki illegálisan ragasztotta a plakátjait. A plakáton kötelező volt a sarokban feltűntetni a felelős kiadót, aki általában a művház igazgatója volt. Ez egyfajta védettséget biztsított a hatalommal szemben, így az ilyen félig már legálisan kikerült plakátokat általában nem bántották, a teljesen magánban készülteket már inkább. Egy gimnazista zenekar például hiába ragasztotta tele minden éjjel a várost saját fénymásolt anyagával, reggelre mindig letépték őket, ráadásul az alatta levő sok-sok réteggel együtt, egészen a házfalig lecsupaszítva az épületeket. Később kiderült, hogy a BRFK utasította a köztereseket az akcióra, valószínűleg a hirdetett koncert címe, az Üres falak, néma nép volt a fokozott tisztogatás oka.

(Fotó: Kieselbach Galéria)