O Tannenbaum, o Tannenbaum, wie treu sind deine Blätter! – énekelte a 11 éves Géz Manci csillogó szemekkel. Az apja a szájára csapott, hagyd ezt abba. De ez a karácsony legszebb dala, mondta, és hogy akkor miért.
Mert nem szabad, mondta az apja.
Itt, a Szabadság terén?, kérdezte csodálkozva.
Ez a Megszállás tere, mondta az apja.
A megszállásé? Mi az a megszállás?, kérdezte még jobban csodálkozva.
Amikor hatalmasságok mondják meg, ki vagy és mit csinálj, mondta az apja.
Géz Manci kis ideig hallgatott.
És nekünk most kik és mit mondanak?, kérdezte végül bizonytalanul.
Hát ez az, hát ez az!, csattant fel az apja dühösen. Sarkon fordult, elindult, hátranézett.
Na, gyere! Kelenhegyi néniéktől biztos kapsz finom bejglit.
Nem flódnit?, csodálkozott a lány.
Kérdeztem én, milyen bejgli az?, legyintett az apja.
(Karácsonyfa a Szabadság téren, háttérben a német megszállás áldozatainak emlékműve) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Igen, ez a legszebb fa. Kesztyű le. Igen, hullik, az örökzöld se örök. Akkor inkább ne? Kesztyű fel. De, csak másikat? Kesztyű le. Kisbalta. Faragás. Háló. Tekerés. Fizetés. Nyugta. Áldottbékéstboldogat. Kesztyű fel.
Igen, ez a legszebb fa. Kesztyű le. Igen, hullik, az örökzöld se örök. Akkor inkább ne? Kesztyű fel. De, csak másikat? Kesztyű le. Kisbalta. Faragás. Háló. Tekerés. Fizetés. Nyugta. Áldottbékéstboldogat. Kesztyű fel.
Igen, ez a legszebb fa. Kesztyű le. Igen, hullik, az örökzöld se örök. Akkor inkább ne? Kesztyű fel. De, csak másikat? Kesztyű le. Kisbalta. Faragás. Háló. Tekerés. Fizetés. Nyugta. Áldottbékéstboldogat. Kesztyű fel.
Így megy ez évek óta, napok óta, órák óta.
És akkor egyszer.
Azistenrohasszamagukraazegetmegfagyokutálomelfagytakazujjaimreggelentevéresetpisáloknembíromtovábbmindeztzsebbeminimálbérért ésakkormostténylegjöjjekazzalhogyáldottbékéstboldogat?
De aztán újra.
Igen, ez a legszebb fa. Kesztyű le. Igen, hullik. És így tovább, és így tovább. Nem történt semmi.
(Karácsonyfaárus a Blaha Lujza téren) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Franciska néni, a nyugdíj előtt álló dajka néni álmot látott. Keskeny ablakon téli életképet, a szélén óvatosan meghúzódó fenyőfával, hólepte tájjal, jászolban egyszerű figurákat, se királyok, se szalma, se bárányok. Egyszerűség, olcsóság, minimalizmus, hallott egy égi hangot.
Hej, ha egyszer lenne az óvodának pénze színes papírra, bambult ki az ablakon ébredés után. Zöld fenyők, csúcsdíszek, rénszarvasok. Talán még egy betlehemest is ki tudnánk vágni kartonból, gondolta. De aztán megrázta a fejét. Mert néha az elszabadult fantáziának is határt kell szabni.
(Bal: Óvodaépület a XIII. kerületben – Jobb: Betlehem az óbudai karácsonyi vásáron) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Látvány Bertalan fáradtan tette le csorba szélű kávésbögréjét. Negyvennyolcadik órája volt ügyeletben, a kisváros kórházában huszonhat beteg jutott egy ápolóra, mióta a közeli stadion építése elszívta a munkaerőt. Kicsit letette a fejét két lázlapból tákolt párnájára, és elaludt. Álmában próbababa volt, végre nem kellett rohangálnia a huzatos és húgyszagú kórtermekben, egy csinos, karcsú lány szemezett vele naphosszat, ráadásul azt a luxust is megengedhette magának, amit hat éve már nem: a karácsonyt nem munkával tölthette, hanem egy lány társaságában, egy feldíszített fa mellett.
Másnap felmondott, és délben már úton volt a főváros felé. Ahogy olvasta a neten, egyből a pályaudvar mellett van egy pláza, benne egymást érik a ruhaboltok.
(Kirakat a Thököly úton) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Ahogy tartott a Keleti felé, Belső Béla úgy érezte, mikulások táncolnak az idegrendszerén, rénszarvasos pulóverben szálló dallamok ritmusára. Egy vonathoz sietett, miközben azon töprengett, hogy mondja meg az asszonynak és a gyereknek, hogy idén se otthon, hanem a munkában tölti az ünnepeket, az asszonynak úgy, hogy ne kezdjen féltékenykedni, a gyereknek úgy, hogy ne kezdjen sírni.
Közben mintha az idő és a tér belecsúszott volna valami furcsa ragacsba, nem haladt előre, unos-untalan karácsonyi kirakatok és eladók állták útját, a legváratlanabb helyen bukkant fel egy száncsengő vagy egy angyalka. Már megbánta, hogy nem passzírozta fel magát a zsúfolt hetesre. Egyre kisebbnek érezte magát, mintha fölé nőtt volna a város, a kirakati ruhákat már óriásokra méretezett lebernyegeknek látta, aztán már fel se érte az orra a kirakatokat, maga körül már térdeket látott, aztán bokákat, lépései törpényire zsugorodtak. Rettegni kezdett, hogy eltapossák, valami fogódzót keresett, fogódzót a szorult helyzetéből, fogódzót, amivel fölkapaszkodhat a lábak egyre ijesztőbb dzsungeléből.
Meglátott egy fehér kötelet, mintha egyenesen a mennyből eresztette volna le Isten, belekapaszkodott, mászni kezdett fölfelé, mászott és mászott, de mintha nem haladt volna egy centit se – mígnem egyszer az orra előtt felbukkant egy kirakat, és abban a kirakatban ő, a mikulásruhás bábu, az egykor volt Belső Béla furcsa, emberi lényegét elvesztett, vagy ki tudja, talán épp most elnyert maradványa. Körülnézett, ott kapaszkodtak körülötte a más Belső Bélák, nyögve, akárcsak ő, de sorsukba beletörődve. Nagyot sóhajtott, és arra gondolt, milyen lehet egy kémény belülről.
(Bolt a Keleti pályaudvarnál) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Van kedved velem lógni?, G. Ricsi nem is értette, honnan vette a bátorságot, hogy csak úgy megkérdezze G. Gizit.
Hagyja már a hülyeségekkel, hát épp azt csinálják, mondta erre Gizi, meg hogy mi mást is csinálhatnának.
De nem így, hanem hogy meg, mondta erre G. Ricsi.
Meg?, kérdezett G. Gizi, és minden flegmaságát feledve – pedig erről ismerte, aki ismerte, már amennyire bárki bárkit ismerhet ebben az életben – G. Ricsire nézett.
Meglógni, érted, mondta az. Hogy szabad élet, hogy búcsút venni G.-éktől, és valami újat, mást próbálni, merthogy az milyen jó.
De hát én tősgyökeres G. vagyok, ott lógok generációk óta, mondta erre Gizi, meg hogy milyen hülyeség ez, valami újat csinálni, amikor az ember csinálhatja azt is, amit megszokott.
De aztán G. Ricsi addig győzködte, és ebben a győzködésben szinte kivirult, szinte ragyogott, hogy G. Giziben is feltámadt a vágy, valami másnak lenni, valami újat csinálni.
Késő éjjel csöndesedett el körülöttük a világ, bár ők nem tudták, hogy késő éjjel van, csak azt, hogy csönd van. Ha tudtak volna háromig számolni, háromig számolnak, aztán vetik a mélybe magukat, de így csak ugrottak.
A leérkezés után furcsa érzés vette őket körül, elmúlt a könnyebb, mégis kínzó lebegés a fagyos szélben. Lassan, de ahogy csak erejükből tellett, araszolni kezdtek, előrefelé az ismeretlenbe.
Aztán egyszer hatalmas erő ragadta el őket, víz zúdult rájuk, sodródtak, ismét csak mások akaratának bábjai voltak.
De mégis mások, mint addig.
Nem volt már többé egyikük sem Girland.
(Színpad a Vörösmarty téri karácsonyi vásáron) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

A szépség volt az egyetlen erélye. Kevély volt, gőgös, hiú és flegma. De szépnek szép, nagyon szép.
A legpompásabb helyre került, ahová csak kerülhetett.
Szépségét itt is mindenki csodálta.
Egy idő után azonban ez már nem volt elég. Magányosnak érezte magát. Érintésre vágyott, társaságra, barátokra. Meginni egy sört, talán erre is vágyott volna, ha tudja, milyen meginni egy sört.
De hiába. Ott állt egyedül, némán, büszkén.
Akik látták, kézen fogva álló szerelmesek, boldogan csacsogó iskolások, a fárasztó munka után a családjukhoz hazafelé tartó ingázók, irigyelve nézték.
És ő is irigyelve nézte őket.
(Karácsonyfa a Keleti pályaudvaron) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

A közös asztalon elszáradtak a morzsák, a közös ágyba savanyú penész költözött, a karácsonyfa izzói kihűltek. Csak a könyvek maradtak. „Amikor véget ért a délelőtti vizit, Gróh doktor, már kifelé mentében, észrevette, hogy az egyik beteg szaporán integet neki” – olvasta.
Újra és újra. És újra. És újra.
(Miklós a Lehel téri „kis aluljáróban”) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Hölgyem, szabad egy...
Mit képzel? Egy pizzafutárral?
Nézze, az én egzisztenciám...
A mije?
Átmeneti nehézségek, tudja.
Nyilván azok.
Pénzügyi tanácsadó voltam egy magánnyugdíjpénztárnál, csak bezárták.
Persze, és egyből pizzás lettél, mint Kevin Spacey abban a tudodmelyik filmben.
Dehogy. A végkielégítésből nyitottam egy kis dohányboltot. Csak aztán jöttek a trafikok. Akkor elmentem a Quaestorhoz.
Cuki vagy. De ezek után mit akarsz tőlem?
A mindent. Vagy a bármit. Vagy legalább pár önfeledt pillanatot a nagy, magányos karácsony előtt.
Ééédes fiúka... Rendben, egy szabad órám van este nyolctól. Doktor Kucsma Anasztázia aneszteziológus néven megtalálsz a telefonkönyvben, hívj bátran, nem bánod meg, olyan élményben lesz részed, mint senkivel. A tarifáim...
(Bal: Szexbolt kirakata a Nyugati téri aluljáróban – Jobb: Pizzéria bejárata a XIII. kerületben) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Fiam, nálunk még a kerítés is kolbászból van, a tűlevél is kolbászból van, a toboz is kolbászból van, mondta Citrancs Tihamér, és büszként mutatott körbe privatizált állami földeken alapított erdészetén, a zalai dombokat borító fenyőrengetegben. Ez egy igazi mintagazdaság, tette hozzá nem titkolt elégedettséggel, és abban a reményben, hogy a Budapestről érkezett jóképű, állami autós legényt nemcsak a luc érdekli, hanem Luca is, a lánya.
A legjobb, a legjobb, mondta Hungarikum Géza. És még aznap munkához látott.
(A Pick szalámijaival díszített karácsonyfák a Vörösmarty téren) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Ezt így miért kellett, apuka, kérdezte, de nem remélt válasz.
Sóder Alfonz üveggömbölyítő kisiparos értetlenül nézte a lányát. Na, Reginám, hát mi a baj, mondjad már meg, noszogatta alig visszafogott dühvel. Majdnem úgy, ahogy a munkásait szokta, ha lassul a tempó az üzemben, csak most nem pofozkodott.
Hagyjuk, mondta a lánya, mindegy, apa ezt úgyse érted, kár az egész felhajtásért.
Hát mit nem, hát mit nem?, bődült el Sóder Alfonz, ahogy üveggömbölyítés közben csak ritkán. Hát azt akartad, hogy neked legyen a legnagyobb fád ebben a kurva országban, de hát neked tényleg nem lehet a kedvedre tenni, és felszívta magát, hogy valami igazán szaftos káromkodást eresszen meg, de a levegő csak nem akart kijönni, Sóder Alfonz egyre csak dagadt és dagadt, majd lassan emelkedni kezdett, és hamarosan ott lebegett legszebb kézműves üveggömbjei között.
(Feldíszített fák a Vörösmarty téri karácsonyi vásár felett) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Koktél Ernőke világéletében pedálos kisautó szeretett volna lenni. A szomszédban, Kenyér Gézunál egyszer kipróbálhatott egy ilyen kisautót, és látta, hogy Gézu mennyire szereti azt a játékát. Csillogó szemekkel hozta elő a puha lepellel letakart kocsit a fészerből, szemüvegtörlő kendőkkel törölgette az alvázat, lábat törölt, mielőtt beleült, pedig nem is volt sár. Szereted ezt az autót, kérdezte Gézut, mindennél jobban, felel Gézu.
És Ernőke szerette volna, ha mindennél jobban szeretik. Vagy ha egy kicsit is szeretik. De apja inkább csak a sarki kocsmárosné házipálinkáját szerette, anyja meg a kocsmárost, így rá történetesen már senkinek nem maradt szeretete. Karácsonyra azt kérte, hogy ha csak egyetlen napra is, de hadd változzon pedálos kisautóvá, még elalvás előtt is ez jár a fejében.
Az álmok néha valóra válnak, ha nem is mindig pont úgy. Egy vurstliban ébredt, csilingelő zene szólt, és ő lepattogzott festésű lovak és hattyúk között forgott körbe-körbe. Rátört a hányinger, biztos csak álmodom, gondolta. Becsukta a szemét, hogy majd attól felébred, de gyorsan ki is nyitotta. Ki tudja, lehet, hogy újra gyerek lenne. Annál pedig egy forgón keringő csúf, fakó kisautónak lenni is jobb.
(Körhinta az óbudai karácsonyi vásáron) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Az égbe vágyott, szállni a csillagok közé. Csak egy fenyő vagy, mondták neki. Higgadtnak látszó érv volt, de hitte, csak az irigység beszél belőlük.
Amikor végre megszabadult a gyökereitől, eljött az ő ideje. Bár gyorsan teherautóhoz rögzítették, a generációk óta élő családi legendákból tudta, hamarosan szabadon engedik. Így is történt.
Itt az idő, gondolta, és elrugaszkodni készült. De ekkor fényekből fűzött láncok hullottak rá mindenhonnan, a földhöz szögezték, szinte megbénították.
Szép vagy, mondta az, aki látta.
Rab vagyok, mondta annak, aki látta.
(Karácsonyfa a Szent István téri karácsonyi vásáron) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

RÖVIDHÍR: Ámokfutást rendezett Budapest belvárosában K. Hektor esztéta. A rendőrség által még meg nem erősített első információk szerint a Blaha Lujza téri aluljáróban rántott elő egy Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a művészet filozófiájáról című kötetnek látszó tárgyat, amivel súlyosan megsebzett két kirakatot, három mozgóárust és egy jelmezbe öltözött norvég turistát. Ezután a Pierre Bourdieu A tiszta esztétika történeti genezise című tanulmányának látszó eszközzel a Vörösmarty téren bukkant fel, ahol egy gyümölcspréselő kisvállalkozásban és egy kormányzati óriásplakátban tett maradandó károkat, majd A kulturális termelés elmélete (írta Alan Sinfield) kötetével a kezében a Jókai tér felé indult.
(Virágbolt a Blaha Lujza téri aluljáróban.) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Jászol című munkájának az egész világ a csodájára járt. A Sotheby's árverésére akarták kivinni, de a kormány hungarikummá minősítette, és államosítani akarta. Felmerült, hogy csak az alkotás miatt abban az évben egy szépművészeti Nobel-díjat is kiadnak. A Jászol fröccsöntött miniatűr példányainak jogdíjából már kinézett magának két kisebb délszaki szigetet, és, felkészülve a klímaváltozás egyes hírek szerint kellemetlennek is mondható hatásaira, kinézett egy fjordot Norvégiában is. Bár eléggé elrettentette, hogy amikor elment megnézni, ott még hideg volt, elég hideg, főleg a talpa fázott, már-már kihűlt.
Felriadt. A gyéren fűtött panelben szinte párállott a lehellete. Bandikám, kevesebb unicumot esténként, motyogta magának, és visszaaludt. Remélte, a kis kompozíciója reggeli avatóünnepségéig – kijön az önkormányzati kulturális osztályvezető-helyettese is! – még egy filmforgatást is sikerül megálmodnia.
(Betlehem a Szent István téri karácsonyi vásáron) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Kertalatti Tivadar országosan, sőt világszerte ismert és elismert fényfestő volt. Fényeivel fesztiválok és önkormányzati bálak hangulatát dobták fel, választási kampányokat festettek az általa megálmodott színekre. A szivárvány bármely színét kikeverte, mindenki pont olyan színeket kapott, amilyeneket elképzelt, ha becsukta a szemét – sőt, olyat is tudott, hogy egy-egy színfestését mindenki olyannak látta, amilyennek látni akarta. A színfestés világbajnoka, írta egyszer róla egy magát mértékadónak tartó, ám eltúlzott jelzőkben bővelkedő, kis formátumban nagy betűkkel megjelenő lap.
Hogy mi volt a titka, senki nem tudta.
Halála után kiderült róla, hogy világéletében vak volt.
A rejtély megfejtéséhez ezzel sem kerültünk közelebb, de így mégis pontosabb a kép.
(Fényfestést néző emberek a Szent István téri karácsonyi vásáron.) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Megállt, elgondolkodott, mit vegyen karácsonyra. Súlyos teher volt ez, Lapát Aladár hiába volt kamionsofőr, nem élt olyan jól, mint a többiek a cégnél, nem seftelt, nem csempészett. Lassú vagyok én ehhez, mondogatta, senki nem értette, miért, de ráhagyták. Csak a felesége mondta néha, hogy de miért nem, Aladár, meg hogy hát mindenki ezt csinálja, és hogy nem bűn ez. De mindketten tudták, hogy persze az.
Lapát Aladár most is érezte, hogy lassú. Járt az agya, hogy mit is vegyen. Levehető tetejű NDK-s turmixgépet, kiló banánt, valami szép konfekciót a Vörös Október ruhagyártól, netán egy szép kávéfőzőt. Állt, állt, állt. Érezte, hogy telik az idő, és még a fenyőt is meg kellene venni, és be kellene faragni. De nem tudott mozdulni, hogy induljon, hogy vegye, hogy vigye, csak állt tovább.
És még ma is ott áll.
(Kirakat a Baross téren) (Fotó: Németh Sz. Péter / Index)