Molnár Zoltán a Keleti pályaudvaron kezdte fotózni a menekülteket 2015-ben, mert úgy gondolta, fontos megmutatni azt, hogy ők akkor valamilyen módon Budapest részévé váltak. Ezután kisebb-nagyobb kihagyásokkal három évig követte őket. „Az úton levés izgatott, és a zarándoklat utáni megérkezés katarzisa, az, hogy lehet mindezeket megörökíteni. Ők itt Európában valami egészen más világba és kultúrába csöppentek bele, miközben a hideggel, széllel, esővel és meleggel is meg kellett küzdeniük.

Sokféle emberrel találkoztam az úton, volt köztük értelmiségi, egyetemista és mérnök is. Szerbiában például az egyik menekült lemondott a saját ENSZ-csomagjáról, és a fejadagját odaadta az egyik helyi romának. Kezdettől fogva megérintett az, amit láttam. A képeknél fontos volt, hogy kerítés és drótok nélkül fotózzam le őket, és csak ők maguk legyenek a képeken, az ő hétköznapi életük barikádok nélkül - ahogy fogat mosnak, ahogy a tűz mellett melegednek és esznek, vagy épp ahogy alszanak.

Egy történet nagyon megragadt bennem. Szabadkán volt egy német önkéntes csoport, akik ételt, takarókat és ruhákat osztogattak. Egy alkalommal gitárokkal és hangszórókkal felszerelkezve elkezdtek zenélni, eszméletlen hangulatot teremtettek. Ezzel próbálták őket a depressziós hangulatból kizökkenteni. De őket leginkább a túlélés foglalkoztatta, arról vitatkoztak, hogy mi a jó út, merre kell továbbmenni.”

Azt mondja, számára ez az út kitörölhetetlen élettapasztalatot adott. Sokszor napokig kereste az útvonalat, merre lehetnek épp a menekültek, panorámaképei és portréfotói csupasz valójukban mutatják meg a menekültlét valóságát. Filmre készült fotóiból március 7-én nyílt kiállítás a Fugában.