Bár Izrael gyermekei nem olyan hihetetlen síkvízi tradíciók közt cseperedtek fel, mint a magyar szlalomkajakosok, ez nem tartotta vissza Noét attól, hogy hatszáz éves korában özönvízálló bárkát építsen az Úr parancsára. Amikor a bárka megfeneklett az Ararát csúcsán, Noé elengedett egy galambot, ami olajágat hozott a csőrében, amikor másodszorra visszatért a bárkára; amikor legközelebb szabadon engedte, a madár már nem tért vissza. Ebből Noé arra a következtetésre jutott, hogy az özönvíz biztos elvonult, nem pedig arra, hogy a madár halálosan meg van rémülve, amiért egy hajóra került a világ mindkét macskájával. Noé bárkáját azóta se találták meg, de mindegy is, mert az Araráton még az özönvizet elrendelő Úristen se akarna hajózni, és különben is, inkább örüljünk annak, hogy olajág és galamb még van. (Fotó: Corinna Kern / Reuters)

„Rendezzünk hát be neki a tetőn egy kis szobát, tegyünk bele ágyat, asztalt, széket meg mécsest, s ahányszor csak betér hozzánk, fölmehet majd ebbe a fönti szobába és lefekhet” – mondta a Súmen városába látogató Elizeusról a gazdag asszony, aki szent embernek tartotta és vendégül látta. A koszos kanapén nyújtózkodó, kinyúlt melegítős fiatalemberben az égvilágon semmi elizeusszerű nincs, de a Királyok II. könyvében héber betűs kidobott légkondicionálókról és raklapasztalokról sem írtak. De értik, régi sztori ez a tetőkkel meg Izraellel. (Fotó: Corinna Kern / Reuters)

Amikor Delila, az az alávaló Szórak-völgyi ribanc kicsalta Sámsonból az ereje titkát, a filiszteusok kopaszra nyírták, kiszúrták a szemét, és egy örömünnepen őt vették elő, hogy szórakoztassa őket. A képen látható fiatalember ugyan Tel-Avivban van, nem Gázában, megvan mindkét szeme, de láthatóan szórakoztat valakit a pengetésével (legalább saját magát), és nem úgy néz ki, mint aki a következő pillanatban kinyírna egy csomó filiszteust, de rutinos bibliaolvasóként mindannyian tudjuk, hogy a lila virág ládája tövében van valami gyanúsan szamárállkapocs-szerű csontdarab, ami pont olyan, mint amilyennel Sámson a Bírák könyvében kinyírt egy csomó filiszteust. (Fotó: Corinna Kern / Reuters)

Azt nem a Biblia írja, hogy közelharcban nem praktikus a hosszú haj (ugyanis könnyen belekaphat a támadó), hanem Max Brooks a Zombie Survival Guide című könyvében, de a Biblia se adhatna okosabb tanácsot. Micsoda kupleráj lett az egykor rettegett Israeli Defence Force! Csupa izzadó, hanyag tartású flegma fiatal. Nyilván nincsenek elragadtatva a hároméves kötelező katonai szolgálattól – bár ami azt illeti, tényleg nem akkora karrier a tel-avivi Galgalatz rádióállomás tetején szolgálatot teljesíteni a tűző napon, mint hülyére verni négy szomszédos országot a hatnapos háborúban. Igaz, az őrmesterük sem az a hadvezértípus; nemhogy egy Jerikó falait leomlasztó Józsue, de még a hatnapos háborút megnyerő Móse Daján is legfeljebb kifutófiúnak alkalmazná. (Fotó: Corinna Kern / Reuters)

„Menj haza, és baszd meg a feleségedet!” – üvöltött a bibliai Dávid király Uriás hadvezérének. (Jó, speciel ez sem a Bibliában volt, hanem Joseph Heller Isten tudja c. regényében [mit gondoltak, leírnék én magamtól ilyen mocskos szavakat? minek néznek engem, Coney Island-i zsidó intellektuelnek?!]). A sztori előzménye, hogy Dávid szemet vetett Uriás feleségére, a gyönyörű Betshabéra, aki a házuk tetején fürdőzött. Dávid meglátta, szerelem első látásra, és bár az első óvszert időszámításunk előtt 1000 körül, tehát Dávid uralkodása idején találták föl (nem csoda, ennyi mocskos kánaánita és filiszteus között), az óvszer, Dávid és Betshabé nem tartózkodtak egy térben, így Betshabé teherbe esett, Dávid pedig a fent idézett mondattal próbálta Uriásra hárítani az apaság felelősségét, de az ammonitákkal háborúzó Uriás bizony megtagadta a felesége megbaszására vonatkozó utasítást, mert harc idején nem akart tisztátalanná válni; pechjére, mert Dávid ezután öngyilkos misszióra küldte, ahonnan már nem jött vissza. Az izraeliek semmit sem tanultak a történtekből. Nézzék csak, azóta is fürdenek a tel-avivi háztetőkön, pedig tudhatnák, hogy a medencés bulik kavarásait még háromezer év múlva is emlegetni fogják. (Fotó: Corinna Kern / Reuters)

Az ilyenre szokták mondani, hogy albánfürdőszoba, csak ebben az esetben az albán nem főnév, hanem melléknév, meg minőségjelző, illetve minőséghiány-jelző; szóval igen, van, akinek csak kisebb medencére futja, de a tűző izraeli nap idején ez is kincset ér. És különben is, fentebb már írtunk a háztetőn fürdőzés szép izraeli hagyományairól. Szerencsére nem jut minden tetőn fürdőzőre egy kanos izraeli király, mert különben minden zsidó a Genezáreti-tóban fürödne, a tengerszint alatt. (Fotó: Corinna Kern / Reuters)

„Ekkor hadba szólította Saul a vele levő egész hadinépet, és megkezdték a harcot, ahol már ember ember ellen harcolt, és igen nagy volt a zűrzavar” – helyezhetnénk kulturális kontextusba Sámuel első könyvével azt a nagyon is mai valóságot, hogy két zsidó krav magás verekszik a háztetőn. Nem zárható ki, hogy a nézeteltérés oka a nadrágjuk és a bokszkesztyűjük összecserélése. (Fotó: Corinna Kern / Reuters)

„Én azt reméltem, hogy szeretett városom, Jeruzsálem a Közép-Kelet csillogó kirakatává fog fejlődni, szépsége és jelentősége olyan kiemelkedő fővárosokéval lesz majd összehasonlítható, mint Koppenhága, Prága, Bécs és Budapest; ehelyett azonban, mint arra Mikál gyorsan rámutatott, csak egy második Coney Island lett belőle.” (Joseph Heller: Isten tudja) (Fotó: Corinna Kern / Reuters)

Ha a kis Jézus is ebbe a Rámát Gán-i hippifészekbe született volna, nem egy betlehemi jászolba (aminek a helyén ma egy Jurassic Park tematikájú céllövölde van), talán neki sem kellett volna megküzdenie a neveltetéséből és a társadalmi származásából fakadó hátrányokkal, és most a judaizmus szülőhazája is keresztény állam lenne. De hát nem ide született, és nem is fog, mert itt már egy Ana Ashury nevű médiaművész lakik. (Fotó: Corinna Kern / Reuters)

Tudták, hogy a muszlimok imádkozás közben Mekka, a zsidók pedig Jeruzsálem irányába fordulnak? Ha nem, most már tudják. Ezek meg itt jógázók. (Fotó: Corinna Kern / Reuters)

„Elmentünk arra a földre, ahová küldtél bennünket. Valóban tejjel és mézzel folyó föld az, ilyen a gyümölcse!” – lelkendeztek Mózesnek és Áronnak a Kánaánba küldött képek. Hát, ez a háztetőn berendezett kis öko-bio kert nem az a bizonyos tejjel-mézzel folyó, de marihuána már van; és amúgy is, mennyivel hangulatosabb és praktikusabb egy lugas a tetőn, mint a cserép, a villámhárító vagy a kémény, nem? (Fotó: Corinna Kern / Reuters)

Ez az örmény-keresztény család 1945 óta él ebben a tel-avivi házban, pedig akkor még Izrael államot sem alapították meg. De a család kitart; most épp koktélokat kevernek a tetőtéri bárban. „Bort és részegítő italt ne igyatok: se te, se a fiaid, amikor bementek a kijelentés sátrába, hogy meg ne haljatok! Örök rendelkezés legyen ez nektek nemzedékről nemzedékre!” – dörögte Mózes harmadik könyve, de ez a rendelkezés csak az izraelitákra érvényes; az örmény keresztények koktélbárjaira vonatkozó rendelkezésekről a Szentírás mélyen hallgat. (Fotó: Corinna Kern / Reuters)