1991. március 3. – négy rendőr brutálisan összever egy igazoltatás elől menekülő fekete férfit Los Angelesben. A Rodney King bántalmazásáról készült felvételeket hamarosan felkapja a média, több mint egy évvel később, 1992. április 29-én, pedig a magukat ártatlannak valló rendőröket felmenti a kizárólag fehér tagokból álló esküdtszék.

A hír hallatán tömegek vonultak az utcákra, majd a tüntetések hamarosan erőszakba csaptak át. Megkezdődtek a betörések, fosztogatások, az utcákon bandák csaptak össze egymással, összesen ezernél is több épület égett le. A hat napig tartó zavargások több mint ötven ember életét követelték, illetve további kétezer ember sérült meg. Aztán a feketék lakta környéken feltűnt egy fehér nő a fényképezőgépével.

Dana Lixenberg egy holland lap megbízásából érkezett az 1992-es Los Angeles-i zavargások helyszínére. A fotós az egyik bandavezér, Tony Bogard (Crips) segítségével kerülhetett a helyiek közelébe, de nem volt könnyű dolga, hiszen eleinte gyanakvással fogadták a nagyformátumú fényképezőgépével és annak állvánnyal felbukkanó idegent. “Az FBI-nak dolgozol?” – faggatták folyton. “Hát úgy nézek ki, mint aki az FBI-nak dolgozik?” – kérdezett vissza Lixenberg, aki aztán több mint húsz éven keresztül járt vissza a környékre, Imperial Courts 1993 – 2015 című képanyaga pedig tavaly elnyerte a Deutsche Börse fotográfiai díjat.

A kiállítás címében szereplő, önkormányzati lakásokból álló Imperial Courts 1944 épült, ahová főleg a déli államok feketéit telepítették be. Az elgettósodott környéken élőket nem szívesen látták a város egyéb pontjain, Dana Lixenberg azonban fekete-fehér portréival szerette volna megmutatni, hogy kik élnek itt, és mennyi mindent árul el az arcuk. Az amszterdami fotós elsősorban azt kifogásolta, hogy a tévések csak megjelennek a furgonjaikkal, felveszik, amire szükségük van, aztán mennek is tovább, ő viszont arra is kíváncsi volt, hogy mi történik a helyiekkel a zavargások és a rövidesen elhaló médiaérdeklődés után.

“Ez nem a vadnyugat, ahol emberek lövöldöznek egymásra, hanem egy olyan hely, ahol az emberek a rengeteg veszteség mellett a halállal is együtt élnek” – mondta tavaly a társadalom perifériáján élőkkel különösen szolidáris fotográfus a Guardiannek. Mint elárulta, a képek szereplői közül többen meghaltak, eltűntek, börtönbe kerültek, kiszabadultak, majd újra rácsok mögé kerültek. A gyerekek felnőttek, majd maguk is szülők lettek. Tony Bogardot – aki bevezette őt a telep életébe – a saját bandájának egyik tagja ölte meg 1994-ben.

Dana Lixenberg Imperial Courts 1993–2015 című kiállítása augusztus 16-ig tekinthető meg a Mai Manó Házban.