A stílfűrész

További Nagykép cikkek

Bihari Ágnes friss fotósorozata a pusztuló-átalakuló városrészek és az ott élők külső és belső állapotának finom rezonanciáit vizsgálja. Az épített környezet és a benne lévő tárgyak különös esztétikája, valamint a lakók külsejének apró részletei, az arcuk és testük állapotából elővillanó élethelyzetek egymás mellé helyezésének szinte szociografikus aprólékossága nem szánalmat kelt, hanem megmutat valamit, amit másképp nemigen lehet. Bihari a munkájára 2017-ben NKA-ösztöndíjat kapott, a sorozatból 14, mobillal készített fényképet mutatunk meg. A képekkel most az otthon nélküli embereknek újrakezdési esélyt kínáló Van Esély Alapítványnak is próbál segíteni adományokat gyűjteni.

Nyomja a hátamat a pad, de nem tudok mit csinálni, pár napja elvitték a hálózsákot, még tavasszal kaptam a máltaiaktól, azt szoktam magam alá teríteni, úgy elég jó feküdni rajta, csak nem tudom mindenhova magammal vinni, és mikor bementem fürdeni a Kürtbe, mire visszajöttem, nem volt sehol, pedig jó mélyre bedugtam a bokorba. Majd kérek másikat, ha fázom éjszaka, addig minek.

Megszoktam már, hogy eltűnnek a dolgok, nem sírok egy papucs vagy egy kabát miatt. Zacskóból élek, minden mindig cserélődik, ha az ember az utcán van, semmi se marad meg, ha meg valamihez ragaszkodik, csak még rosszabb, amikor elvész. Megtanultam saját nélkül. Akkor, amikor egyszer eltűnt a tárcám a kabátomból, amíg aludtam, akkor tanultam meg. Volt benne egy fénykép a gyerekekről, azt hittem, meghalok. De túléltem.

Három vagy négy éve, akkor voltam utoljára jól. Az egyik csövesnek, mint én, volt valami rokona, gazos benőtt telkeket kellett kipucolni, az volt a meló. A kezembe nyomtak egy stílfűrészt, kérdezték, dolgoztam-e már ilyennel. Mondtam, bízzák csak ide. Egész nyáron dolgoztunk, Ott voltam minden reggel hatkor a parkolóban, onnan indultunk, mert én 20 évig vágóhídon voltam, melózni, azt az egyet azt tudok, nem kellett engem sose bíztatni. Vágtam a gazt, a bokrot, mintha ellenség lenne, meg is voltak elégedve, azt mondták, na jól van, Imi, lesz meló télen is, felveszünk a csapatba, van favágás meg mindenféle munka, jó gyerek vagy. Odaadták a fűrészt, hogy fusizhatok is vele.

Kivettem egy szobát, mondtam is, hogy Imi, baszod, 46 évesen kaptál még egy esélyt, becsüld meg magad, egyszer még a gyerekek elé is odaállhatsz. Lehet, hogy már van unokám is. Erre a gondolatra, látod, mindig sírnom kell, nem szégyellem, na.

Aztán odalett a fűrész, most hagyjuk, hogyan, nem tehetek róla, de mindegy. Akkor reggel nem mentem oda a parkolóba, buktam a melót. Itt vagyok azóta is, az utcán. Pedig bíztak bennem, még a múltkor is üzentek, most nyáron, hogy mehetek, csak hozzak fűrészt, mert másikat azt nem adnak. Hát igazuk van, én se adnék. De miből vegyek, ismerem ezeket, ami bírja, az használtan van vagy nyolcvan, de inkább százezer, hát annyim nekem egyben nem lesz sosem.

Piázom, ja, de nem sokat, este egy-két tüske meg hozzá sör, nem sok az. Amikor megvolt a fűrész, na akkor nem piáztam. Reggel indultunk a kocsival, megálltunk venni zsemlét a boltba meg konzervet, parizert, cigit, hülyéskedtünk, a főnök vezetett, melóztunk, este fizetett, veregették a hátam, megint valaki voltam. Jó volt, most se kéne más.

Bihari Ágnes hajléktalanfotói mobillal készültek. Ahhoz, hogy valakiről telefonnal ilyen portrét lehessen csinálni, közel kell menni. Bihari a képeivel az otthon nélküli embereknek újrakezdési esélyt kínáló Van Esély Alapítványnak szeretne segíteni adományokat gyűjteni. A részletekről itt olvashat többet, a fotós Instagram-oldalát itt találja.