1973-ban megjárta Vietnamot, ahol egy folyóban állva fotózta végig az északiak és a déliek közötti hadifogolycserét, aminek következtében életveszélyes amőbafertőzést kapott. Az itt készült Fogságból a szabadságba című sorozatáért később elnyerte a World Press Photo aranyérmét. 1976-ban Balázs Béla-díjat, 1987-ben Rózsa Ferenc-díjat, 2000-ben Aranytollas újságíró kitüntetést kapott, majd 2004-ben elnyerte a Magyar Fotóművészek Szövetségének életműdíját, 2006-ban elnyerte a Táncsics Mihály-díjat, és a Magyar Távirati Iroda örökös tudósítója lett.

Mehetett volna külföldre, hívta a Paris Match és a Stern is, de ő nem ment. Valószínűleg ezért nem csinált világra szólóbb karriert, pedig sok mindene adott volt hozzá. Tehetsége, szeme, munkabírása, a fényképezéshez való viszonya, ezek mind, mind nagyon rendben voltak, vannak. De az ő esetében is bebizonyosodott, hogy Magyarország nem képes az itt született, itt tanult, itt felnőtt tehetségeit megfelelően helyzetbe hozni. Sem akkor, sem most. Maradt Friedmann-nak az MTI, melyhez élete végéig, több mint fél évszázadon keresztül hűséges maradt. Tizenhét éves korában lépett be az MTI ajtaján, melyet akkor még Magyar Fotó Állami Vállalatnak hívtak, s tulajdonképpen a haláláig ugyanott dolgozott. Negatívok, képek százezrei viselik MTI-s kódját: Fri

– írja róla Kincses Károly fotótörténész.

Friedmann Endre több mint hat évtizedet töltött az MTI-nél, és nyugdíjasként is gyakran járt be a szerkesztőségbe. A Mai Manó Ház blogja szerint 1979-ben a Műcsarnokban megrendezett kiállítása kapcsán így írt fotóriporteri hitvallásáról:

A Magyar Távirati Iroda fotóriportere vagyok. A villanásnyi valóságban igyekszem megragadni a teljességet. Ez a munka tétovázás nélküli cselekvést követel. A riporter, a tudósító kötelező feladatainak politikai, társadalmi életünk aktuális eseményeinek fotografálása közben az adott korra legjellemzőbb érzéseket, törekvéseket próbálja megragadni. Tényeket rögzít, pillanatnyi szituációkat tesz időtlenné, mondhatni örök érvényűvé. Az ellesett látvány ereje gyakran megbontja a klasszikus szépségű kompozíciót. Vállalni a szakmát, annyit jelent, mint elfogadni a számtalan hibalehetőséget, sőt beépíteni az „esetlegességet”, abba a munkába, amely közvetve mégiscsak a művészet rangjáért küzd. 
Tudatosan vállalom az itt bemutatott riportképeimet (erényeikkel és hiányosságaikkal egyetemben), mert mesterségemet: életemet jelentik. Hiszem, hogy csak a negatívumok ismeretében, az elrettenéseken át juthatunk el a bizonyosságig, az állításig – a háború tagadásán keresztül az életigenlésig. Csak a dolgok fonák oldalainak felismerésével vehetjük birtokba az igazságot, csak a kritikán tanulhatjuk meg az önértékelést. Ezért használom képeimen az iróniát, a groteszket is. 
Képeimet mindenki értelmezze szabadon, saját viszonyrendszerében, és – remélem – nem fog csalódni.

A 2018 júliusában elhunyt Friedmann Endrére ma este 6-kor emlékeznek pályatársai és egykori kollégái a Capa Központban.

(Borítókép:  Friedmann Endre saját kiállításának megnyitóján a Műcsarnokban 1972-ben - fotó: Benkő Imre / MTI)