Ádám azt mondja, apjával ellentétben ő mindenképp színes képeket akart készíteni, hogy ne börtön hangulatú fotósorozat benyomását keltse, inkább egy családias javító intézetét, ami nevel és esélyt ad.

„Óvatos voltam, mert tudtam, ha igazán bensőséges fotókat szeretnék csinálni, nem tolhatom rögtön az arcukba a fényképezőgépet. Az első időszakban nekem is meg kellett ismernem az intézet működését, struktúráját, és ezalatt megszoktattam magam a nevelőkkel és a neveltekkel, és megtanultam, hogyan kell viselkednie egy kívülről érkezőnek. Sikerült jobban megismernem, hogyan működik a kívülállókat zsigerből elutasító, zárt közösségük. Eleinte engem sem fogadtak el, később aztán megszoktak, és maguk közé engedtek. Ami az egyik fontos alaptétel, hogy az a legjobb, ha mindenre először nemet mondok, mert abból könnyű igent csinálni, de az igenből nagyon nehéz nemet.” Végül már annyira szabadon mozoghatott az intézetben, hogy a zárakhoz saját kulcsokat is kapott.

Bár többször látott ő is verekedést vagy dührohamot, nagyobb hatást tettek rá azok a helyzetek, amikor a fiatalokat egy teljesen más oldalukról ismerhette meg. Volt, hogy a fiúk énekeltek, vagy épp saját verseiket szavalták el neki.

Kincses Károly fotómuzeológus írja a képekről: „Az itt, Aszódon meglelt negyven éves kópiák mellé Urbán Ádám a huszonegyedik század technikájával fotózott újakat. Nem apját utánozta, nem a meglévő képeket rimékelte, hanem beleállt a helyzetbe mint Urbán Ádám, és lefényképezte, milyennek látja egy mai fotográfus az évszázados intézmény lakót. És a külön-külön is figyelemreméltó képek mellett éppen ez adja a két anyag érdekes átjárásait, azt a párbeszédet, mely negyven évet kiált át. Az azonos téma két generáció eltérő formanyelvén megmutatva, a változó emberek és mégis azonos helyzetek, szituációk a két Urbán más és mégis sok szempontból hasonló előadásában.”

Urbán Ádám és Urbán Tamás fotóit január 28-ig lehet megnézni a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.