Index Vakbarát Hírportál

Svájc, rendőrállam

A 086 Spaniendemo Jan1974922scan bearb
A rendőrök vadásztak rá, rendszeresen megverték, vegzálták, mert a munkáját végezte: bár egész életében kint élt, Rózsa Miklós évtizedeken át állampolgárságot sem kaphatott Svájcban, mert magát nem kímélve dokumentálta az ifjúsági ellenkultúrát és a hatósági erőszakot. Az utcai harcok krónikásának drámai fotói először láthatóak Magyarországon. A Három Hét Galéria kiállításának képei az Indexen.

Zürich, nyolcvanas évek. A magyar származású fotós rutinosan érzékeli, hogy egy rendőrfurgon jön mögötte megkülönböztető jelzés nélkül. Szorosan követi őt, majd amikor meg kell állnia egy piros lámpánál, megszólalnak a szirénák, a jelre újabb rendőrkocsik veszik körbe, és rohamsisakos készenlétisek rohanják meg az autót. Rózsa Miklóst kirángatják a volán mellől, a földön ütik-verik. A következő emléke, hogy egy cellában ébred. „Legközelebb simán csak áthajtok magán” – hallja egy rendőrtől.

Rózsa Klaus Miklós hosszú éveken át fotózta az ifjúsági ellenkultúra színtereit és a rendőri erőszak megnyilvánulásait Zürichben. Közben jó párszor megverték, számításai szerint tizenötször tartóztatták le, miközben a munkáját végezte, dokumentálni akarta az eseményeket. Képei sokáig leginkább asztalfiókban, a személyes archívumában pihentek, a nyolcvanas évek rendkívül heves utcai harcai is halványultak az emlékekben. Néhány éve azonban készült egy róla szóló egész estés dokumentumfilm, született egy könyv, és a helyzet megváltozott. A Három Hét Galéria kiállításán Rózsa Miklós nyolcvanas évekbeli fotói a rendőri erőszakról először láthatóak Magyarországon.

„Ne jöjjön közelebb, nem akarok tetveket!”

– kiabálta a rendőr az akkor nagy, fekete göndör hajú fiatal fotósnak. ”Csak azért hívtam be, mert ez a rend. Visszadobom a kérelmét!”

A jelenetre, melyet a Staatenlos című Rózsa-portréfilm megidéz, akkor került sor, amikor először utasították el az élete döntő részét Svájcban hontalanul leélő Rózsa kinti állampolgársági kérvényét. Ugyanez évtizedeken át ismétlődött. Kétéves volt, amikor az osztrák határon százezredmagukkal átszökő szüleivel és nővérével Svájcba került, 46, amikor megkapta az állampolgárságot. A kettő közötti évtizedek jelentős részben lázadásról, az ellenkultúrában való aktív részvételről és a saját igazságérzete szerint elnyomottak, jogfosztottak melletti kiállásról szóltak. És a rendőri attakok dokumentálásáról, ami miatt elmondása szerint közellenségként kezelték a hatóságok.

Zürichben 1980-tól nagyjából két éven át napi szintűek voltak az utcai összecsapások a radikális baloldali és/vagy anarchista fiatalok, valamint a rendőrök között. Több mint négyezer embert tartóztattak le, ötszáz fiatal sérült meg komolyabban a rendőri fellépésektől és több mint tucatnyi ember vakult meg a gumilövedékektől.

Ennek volt résztvevője és dokumentálója a magyar származású fotós. A szigorú bentlakásos német középiskolában elszenvedett megaláztatások után került be ebbe a számára szabadságot jelentő közegbe, a retorziók azonban csak megkeményítették. Harcolt a letartóztatott fiatalkorúak jogaiért, részt vett atomerőművek blokádjában és házfogalalásokban, miközben folyamatosan fotózott, ezért pedig hamarosan az egyik leggyűlöltebb figura lett a rendőrök szemében.

Az 1968 keményebb jeleneteit idéző zürichi harcok egy kultúrközpont körül kezdődtek, amit bezárattak, amikor a fiatalok ott „autonóm köztársaságot” kiáltottak ki. Az AJZ ifjúsági központot akarták, a polgármester azonban azt mondta, a rockzene nem kultúra, nincs támogatás. Ezért 1980 májusában az operaház előtt tartottak egy illegális tüntetést, amin elszabadultak az indulatok.
”A ‘Mi vagyunk a város kultúrhullái’ táblák alatt a Bellevue-ből a közeli operaházba meneteltünk. A rendőrség csapdát állított. Míg a csapat szlogeneket kiáltozott, több pénzt igényelt az alternatív kultúrára, és  szappanbuborékokkal keltette fel a figyelmet, belül az operaházban száz felfegyverzett rendőr készült a támadásra. Ezek a rendőrök pajzsokkal, sisakokkal és gumibottal felfegyverkezve rohantak ki, és válogatás nélkül megvertek mindenkit a lépcsőn. Ez gyorsan ment. A zürichi emberek hozzászoktak a brutális rendőrséghez. De ezúttal nem engedtük magunkat csak úgy összeverni! Néhányan egy közeli építési helyszínről szerzett kövekkel visszatértek, és megtámadták az épület előtt elrendezett rendőröket” – emlékszik Rózsa Miklós.

A zürichi óvárosban közben a pubokból és a közben befejeződő Bob Marley-koncertről jövők is csatlakoztak, így már több ezren szívták a könnygázt a macska-egér küzdelemben. ”Don’t give up your fight!” Ami azonban a poszt-68-asok számára mámoros emlék, a rendőröknek egészen másról szólt: ők agresszív anarchista csőcseléket láttak, akik erőszakosan akarják megdönteni a rendet. A harcokban egy rendőr szívrohamot kapott.

Ez csak a kezdet volt. A következő időszakban folyamatosak voltak az összecsapások, Rózsa Miklós pedig mindenhol ott volt. A részt vevő, akcionista fotográfiát művelte, ahol nem válnak el élesen a szerepek: egyszerre lázadt és dokumentált, miközben maga az események rögzítése lett számára a lázadás személyes formája. „A zürichi ifjúsági lázadások legjobb képeit ő csinálta – és ezzel a rendőrség célpontjává vált” – állapította meg a kiállításmegnyitón a kurátor Kincses Károly, a Magyar Fotográfiai Múzeum alapítója.

„Soha nem ítéltek el, nem tettem mást, mint fényképeztem” – mondja ma is Rózsa Klaus Miklós. A rendőrök hatszor verték meg keményen, tizenötször tartóztatták le – a vegzálások akkor is folytatódtak, amikor már a Svájci Sajtószövetség elnökeként működött. Utólag kikérte a személyes megfigyelési aktát, ezek összesen 3800 oldalt tesznek ki.

„300 ezer embert figyeltek meg Svájcban, arányaiban többet, mint az NDK-ban a Stasi” – állítja. „Itthon nem tudják, hogy nyugaton a hatóságok mennyivel durvábbak voltak, mint a magyar rendőrség. Svájc közel állt ahhoz, hogy durva rendőrállam legyen” – mondta nekünk Rózsa Miklós a kiállításán, aki szerint a svájci diplomácia még ma is gyanakodva néz rá. „Tény, hogy a mi dokumentumfilmünk nem egy 'Svájc-barát' film. Viszont igaz. Aki megnézi ezt a filmet Svájcban, többnyire sírni szokott, mert nem tudják, hogy itt ilyenek történtek” – mondta.

Rózsa Miklós a kétezres években részlegesen visszaköltözött Magyarországra. Most kétlaki, de alapvetően Zürichben él többet. „Azt szoktam mondani, hogy a haza ott van, ahol a barátok vannak.”

Miklós Klaus Rózsa Sturm und Drang / Vihar és Vágy Zürich 1971-1989 kiállítása január 24-ig van nyitva a budapesti Három Hét Galériában a Bartók Béla út 37.-ben. Fotói mellett itt megtekinthető a Rózsáról készült Hontalan című dokumentumfilm is.

Borítókép: Zürichi motoros rendörök készenlétben egy tüntetésen. 1973.



Rovatok