Elég hamar, már az első beköltözők idején kiderült, hogy inkább nyomortelep épült állami pénzből, mintsem lakótelep. Célzottan nélkülözőknek húztak fel rossz minőségű házakat, és az sem volt véletlen, hogy gyártelepeken húzták fel a lakásokat, a Horthy-rendszernek kifejezetten fontos célja volt, hogy ezeket az embereket a város szélére telepítsék – minél olcsóbban. A lakások már a kor infrastrukturális követelményeinek sem feleltek meg.

De, persze, ez a lakótelepi élet kisebb nyomort jelentett, mint az utcákon, szállón élni, vagy különböző erdőkbe épített tákolmányokban lakni. Örültek a lehetőségnek a harmincas években a stabil lakhatás nélküli budapestiek is. Mégiscsak saját kulccsal rendelkezik az ember, mégiscsak egy új otthonról van szó, még ha kényelmetlen is, szűk, vizesedő falakkal, de vizes blokk nélkül. (Illetve a folyosó végén kialakított, közös mosdóval.)

Olyan szubkultúra volt ez, amit a hatalom – színtől függetlenül – mindig el akart tüntetni szem elől. Nem megszüntetni, hiszen az több munkát és pénzt igényelne, ezért évtizedekkel az építkezések után is inkább csak a helyszíneket tarolták le, ahol koncentrálódott a szegénység, de az okai ugyanúgy megmaradtak, csak a lakók lettek rákényszerítve arra, hogy szétszóródva éljenek, máshol.

A ferencvárosi Illatos úton a legutolsó társasházat már 2014-ben ledöntötték, de a mai napig tanulságos, hogy milyen következményekkel járt a telepfelszámolás, ugyanis van a Dzsumbujnak két ikertestvére is, a jelenleg még álló (igaz, néhol csak külső fagerendákkal egyben tartott) Hős utcai és Bihari úti lakótelep. Ezeken a helyeken jelenleg is rosszabb szociális helyzetű emberek élnek, és az is közös bennük, hogy már mindkettőnek tervezik a bontását.

Az Illatos úti telepről a helyszínen évekig dolgozó Kecskés Éva szociális munkás írt részletes könyvet, aminek már az első oldalán jelezte, hogy miről is van szó: „Kicsi, zárt világ. Egymásra utalt, kiszolgáltatott emberek, még kiszolgáltatottabb gyerekek. Hepciáskodó, sértődött bűnözők. Nyomorgó nyugdíjasok. Szinte mindenre képes anyák. Szegénység. Olyan világ, amelynek már rég el kellett volna tűnnie.” A könyv a Dzsumbujisták címet kapta, ami a telepi szlengből jött, és azokat az embereket értik alatta, akik a telephez tartoztak, függetlenül attól, hogy ott laktak-e, vagy sem. Aki évekig a telepen dolgozott, az is dzsumbujistává vált. Olyan erős stigma volt ez, amit nem tudtak lemosni magukról a telepen dolgozó szociális munkások sem, persze van, aki nem is akarta közülük. „A lakók azonban mindent megtennének ezért, ha lehetőségük lenne rá” – írta Kecskés Éva.

Éppen ezért választott érdekes projektet Erdei Krisztina is, aki a Budapest Fotográfiai Ösztöndíj keretében vállalkozott arra, hogy egy, korábban a Dzsumbujban élő, Vénusz nevű lány történetéből kiindulva készítsen kiállítást.

A Capa Központban van a kiállítótér, ami minden nap 10 és 19 óra között látogatható. A nem túl nagy helyiségben egymás mellett sorakoznak a különböző munkák, legfeltűnőbb közülük egy nagy halom doboz, amikre a Dzsumbujból kiköltőzőkkel készített interjúk részletei vannak felragasztva. Van egy kiemelt történet is, az egyik elköltözött lakó új otthonából, ahol a darálós vécé okozott, korábban nem tapasztalt problémát: az árammal működő gép a lefolyóban minden lehúzás után megpörgette a villanyórát, ami miatt olyan számlák jöttek a hónap végén, amit a szegénységben élő család nem tudott kifizetni. A felhalmozódó tartozás miatt aztán ki is lakoltatták őket az új lakásból.

A kiállításon szereplő interjúkat A város peremén projekt keretében készítette egy kisebb, szociológusokból, antropológusokból és művészekből álló csoport. A kezdeményezés célja az volt, hogy az elkészült interjúk, fotók és videók segítségével hozzájáruljanak a szegénységből és a társadalmi egyenlőtlenségekből adódó problémák megértéséhez. A kutatás eredményeként kiadták a Volt egyszer egy Dzsumbuj című kiadványt, ami bemutatja a telep történetét az építéstől napjainkig.

A kiállítótéren a sarokban van egy album Vénuszról, mellette a falon egy térkép, megjelölve a lány munkakeresésének állomásaival. Helyek, ahol csak az állásinterjúig jutott el, és helyek, ahol hosszabb vagy rövidebb ideig dolgozott is, de valamiért egyik munkahelyen sem ragadt meg. A több tucatnyi helyszín jól mutatja, hogy a telepfelszámolás messze nem volt elég, a korábbi lakók problémái nem szűntek meg egyik-napról a másikra a költözés után.

Erdei Krisztina kiállításán van egy nagyobb falfelület, telerakva Budapest különböző pontjain készült képekkel, amiken közös, hogy a közepén egy papírmasé kagyló van, pont olyan, mint amit Botticelli festett a Vénusz születése című festményére. A kagyló olyan, a Dzsumbujról szóló újságcikkekből készült, amik a nyomort szélsőségesen, szenzációhajhász módon ábrázolták. A képeken a különböző társadalmi rétegekből érkező emberek mind ebben a kagylóban állnak. A helyszínek pedig Vénusz munkakeresésének állomásai. Van köztük belvárosi aluljáró épp úgy, mint gyártelep. Ezek a képek, jelenetek egy videóklipből, amiket Erdei Krisztina az énekesnői álmokat dédelgető Vénusz első, saját dalához készített volna.

Végül a Dzsumbuj Vénuszának énekesnői debütálása nem történt meg, és a klip sem született meg. A kiállítást végigjárva az is kiderül, hogy miért: a forgatások különböző alkalmai közül Vénusz csak az első alkalommal jelent meg. „Így az itt látható fotók egy fel nem vett, néma dal el nem készült videóklipjének jeleneteit mutatják” – írja Erdei. Ebből is látszik, hogy a korábbi dzsumbujisták mennyire szabadulnának a gettó stigmájától, még akkor is, ha éppen segítő szándékkal keresik őket.

2019. március 5-én, kedden, 17.30 órától a Vénusz születése és más történetek című kiállításon katalógusbemutató, tárlatvezetés és borítógyártás a Capa Központban.