Happy Valley: a tökéletesség, és ami mögötte van
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Eva O'Leary megszállottan próbálja megfejteni, hogy mit miért teszünk, melyek azok a rituálék, amikkel megpróbálunk beolvadni a "tökéletes tömegbe".
Happy Valley-ből nemcsak egy van, de amiről most szó lesz, talán az egyik legismertebb. Ez az otthona ugyanis a Pennsylvaniai Állami Egyetemnek, vagyis a Penn State-nek. Itt nőtt fel Eva O'Leary amerikai és ír szülők gyermekeként, ez lett munkásságának fő inspirációs forrása.
Viszonylag korán megtapasztalta, milyen egy hipermaszkulin társadalomban élni, ahol a nőknek nagyjából annyira a feladta, hogy tökéletesen nézzenek ki. O'Leary dolgát az sem könnyítette meg, hogy származása miatt kicsit mindig idegennek érezte magát. Gyerekkorában sokat ingáztak az Egyesült Államok és Írország között, és azt vette észre magán, hogy mindig az adott országnak megfelelően alakította beszédét és viselkedését, hogy beilleszkedjen. És az átváltozás akkor volt a leglátványosabb, amikor hazatértek.
O’Leary egy ideje elkezdte gyűjteni azokat a képeket, amiket a barátai a gyermekeikről készítenek. Leginkább a kis Elijah-ról készült fotók ragadták meg, mert ezek megmutatták az anyaságnak azt a szeletét, amivel nem nagyon találkozunk, egy egyszerre bájos, gyönyörű és furcsa, vad világot. (Fotó:
Eva O'Leary)
Nem ért egyet azzal az üzenettel, amit a reklám- és divatfotók közvetítenek, de sok mindent kölcsönvett ezeknek a műfajoknak az eszköztárából. Ő természetesen arra koncentrál, hogy megmutassa a csillogó felszín alatti mélyebb rétegeket. A képek többsége nagyformátumú kamerával készült, mert “az olyan részletgazdag képeket tud készíteni, hogy a szemünk nem is érzékel minden információt, amit egy-egy fotó hordoz.” (Fotó:
Eva O'Leary)
Egy olyan közösségben nőtt fel, amit leginkább az egyetemi élet kovácsol össze. "Ahogy a legtöbb egyetemi városban, a gazdaság fő mozgató rugója itt is a sport, a szex és a sör volt. A nőkre és a lányokra komoly társadalmi nyomás nehezedett, elvárás volt, hogy tökéletességre törekedjenek." (Fotó:
Eva O'Leary)
O’Leary számára nagyon fontos, hogy tudjon azonosulni az alanyaival, az ő belső bizonytalanságukkal, és soha nem tagadja, hogy egy cipőben járnak. Ettől lesz nagyon erős és intim kapcsolat köztük. (Fotó:
Eva O'Leary)
Nem akar a politikai aktivista szerepében tetszelegni, egyszerűen csak reagál a világra, amiben él, ennek pedig a politika része, ő pedig szeret társadalmilag kényes kérdéseket feszegetni. (Fotó:
Eva O'Leary)
“Annyira megszoktam, a túlidealizált, cuki fényképeket, amik elveszik a súlyát annak, milyen anyának lenni, hogy a gyereknevelés milyen felelősségteljes, összetett és feladat”. (Fotó:
Eva O'Leary)
Fotósként kellő távolságból, de hatékonyan tudja tanulmányozni az emberi viselkedést. Amikor tinédzserként kereste a helyét a világban, szívesen elemezte ki mások testbeszédét és beszédét, a könyvtárban falta a pszichológiai esettanulmányokat, amik némi vigaszt nyújtottak neki. Megszállottja volt azoknak a rituáléknak, amiket azért erőltetünk magunkra, hogy - ahogyan ő fogalmaz - normálisnak, átlagosnak tűnjünk, elfogadtassuk magunkat. (Fotó:
Eva O'Leary)
És akkor jöttek a közösségi oldalak, például az Instagram, amik egyszerre nyomorítják meg a lelket, de mégis tökéletes felültek ahhoz, hogy jobban megvizsgálhassa, mi mozgatja mostanában az embereket. (Fotó:
Eva O'Leary)
““14 évesen a saját klónommá váltam. Visszanézve az akkor készült fotókat, én is egy átlagos, Abercrombie-t viselő tinédzser voltam. Félelmetes látni, hogy milyen hatással voltak rám a kulturális különbségek. Azt hiszem, így lázadtam az ellen, hogy olyan sokáig idegennek éreztem magam abban az országban.” (Fotó:
Eva O'Leary)
“A magazinokon nőttem fel. A szüleim festenek, így gyerekkoromban festményekkel voltam körülvéve, a magazinok képei mégis jobban beszippantottak...Amikor a középiskolában fotózást tanultam, sokat gondolkoztam azon, hogyan csinálják. Mi ez a varázslat?" (Fotó:
Eva O'Leary)
“Sokan félnek megmutatni az emberi, sebezhető oldalukat. A művészlétnek nemcsak az alkotás folyamata fontos része, hanem az is, hogy megpróbáld értelmezni a világot, hogy nyitott legyél a külső ingerekre, hogy megpróbáld ezeket összekapcsolni. Ez a folyamat néha nem látványos, szép vagy eladható.” . (Fotó:
Eva O'Leary)
O’Leary főleg olyan embereket állít a kamerája elé, akiket ismert, de van, hogy az utcán szólít le valakit vagy a témának megfelelő helyeken keres alanyokat, mint tette azt a Spitting Image című sorozatánál. Képei a New Yorkerben és a New York Timesban is megjelentek, de nem szeretné pénzre váltani a művészetét. (Fotó:
Eva O'Leary)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
