Index Vakbarát Hírportál

Élőben is látható már, milyen az ökoapokalipszis után élni

2019.12.09. 21:08 Módosítva: 2019.12.10. 00:55

Manapság végre elég sok szó esik arról, hogy talán komolyabban kellene venni azt, hogy elkerüljünk egy totális környezeti katasztrófát, mert az mindenkinek sokkal rosszabb lenne, mint amennyire jó lenne gondtalanul csinálni még pár évig mindent úgy, mint eddig. Ahhoz pedig, hogy lássuk, milyen is lenne egy nagyjából összeomlott, az emberi tevékenység mocskával elárasztott ökoszisztémában élni, nem is kell csak a képzeletünkre vagy sok speciális effekttel elkészült filmere hagyatkozni, a jelenben, a való világban is találni épp elég példát arra, hogy hogyan nézne ki egy ökoapokalipszis után a világ nagy része. 

Az egyik ilyen példa az, hogy hogyan élnek egy kőolajjal elárasztott tó partján azok a halászok, akik a tóval együtt áldozatul estek a venezuelai olajipar összeomlásának. 

Ezekről a halászokról és családjukról készített portrésorozatot Rodrigo Abd, az Associated Press fotóriportere. 

A tó, amiről szó van, a Maracaibó-tó Venezuelában, ami valaha az ország felemelkedésének és gazdagságának záloga volt, itt van ugyanis a venezuelai olajtermelés központja, innen származik, vagy mindenesetre származott az ország olajexportjának fele. Ez egy ideig mesés gazdagságot hozott az óriási, 13 ezer négyzetkilométeres területű tó partjára, a luxuséttermektől és méregdrága butikoktól hemzsegő Maracaibo várost például egy időben a venezuelai Szaúd-Arábiának becézték. Viszont már ez a gazdagság is ökológiai katasztrófával járt, az olajszállító tankerek kedvéért ugyanis egy csatornával összekötötték a tavat a Karib-tengerrel, így sós vízzel mérgezve meg a tó élővilágát. A tavat a 2000-es évek közepén aztán a békalencse lepte el olyan szinten, hogy azt az űrből is lehetett látni, aztán pár évvel ezelőtt a zöldről feketére váltott a tó színe, amikor elkezdte ellepni a kőolaj. 

Bár olajtermelés a 20. század eleje óta volt a Maracaibo-tóban, csak pár évvel ezelőtt kezdett el ez közvetlenül is problémát okozni, miután a venezuelai olajipar lejtmenetbe került. Hogy ennek pontosan mi volt az oka, arról rengeteg vita van, sokan a baloldali Chavez és Maduró kormányokat hibáztatják, mások szerint a globális olajáresés tehet az egészről, a valóság valószínűleg valahol a kettő között van. Az viszont biztos, hogy 

A MAGÁRA HAGYOTT, ELHANYAGOLT CSÖVEKBŐL ÉS FÚRÓTORNYOKBÓL A TÓBA KEZDETT SZIVÁROGNI A NYERS KŐOLAJ ÉS FÖLDGÁZ.

Az olaj pár év alatt mindent, de tényleg mindent ellepett: a tó vizén óriási, színes olajfoltok úsznak, a part menti uszadékot teljesen befedi a fekete maszat, ahogy a halászokat és a zsákmányukat is, a szél pedig állandóan erős petróleumszagot hoz magával, amitől megfájdul az ember feje. 

A part menti Cabimas városában élő halászok minden nap benzinnel kell lemossák a kezüket és lábukat, ami ugyan leviszi a rájuk ragadt kőolajat, viszont csípi a bőrt és kiütéseket is okoz. Itt viszont már megszokták ezt. Ahogy azt is, hogy a kifogott halakról és rákokról is le kell vakarni az olajat, amihez leginkább konyharuhát vagy fogkeféket használnak, csak ezután lehet megenni, vagy ahogy a fogás nagy része végzi, a felvásárlónak eladni. 

Az itt kifogott kőolajas sügér és tarisznyarák nagy része a feldolgozás után az amerikai, kolumbiai vagy hazai piacra kerül, így rengetegen esznek tudtukon kívül olyan rákokat, amelyek valaha feketék voltak a kőolajtól. Igaz az AP-nek nyilatkozó szakember szerint attól nem lesz senkinek baja, ha eszik egy kis kőolajas tenger gyümölcseit, a helyieknek viszont, akiknek az étrendjük jelentős részét a maracaibói fogás adja, komolyabb kockázata van a mindennapi betevőnek. A tó partján élni és dolgozni önmagában rettentő egészségtelen, az állandóan belélegzett petróleumtól gyakoriak a légrendszeri betegségek, az olajtól és a levakarására használt benzintől sok a bőrbetegség, a szennyezett halaktól pedig nő a rákos megbetegedések kockázata. Arról nem is beszélve, hogy egy rossz helyen eldobott cigi is halálos baleseteket okozhat, az AP riportja szerint például egy halászhajó nemrég azért robbant fel, mert a halászok egy olyan helyen gyújtottak rá, ahol tudtukon kívül fölbugyogott a gázolaj a tengerből. 

Az itt ragadt halászoknak nincs túl sok reményük arra, hogy a helyzet jobb lesz, sőt, valószínűleg csak rosszabbra fordulhat innen a sorsuk. Pár éve még arról ábrándozhattak, hogy az olajipar gazdagsága majd őket is felemeli, a gyerekeiket magániskolákba járathatják és új autókat vehetnek. Ezekből az álmokból semmi nem maradt. A halászok közül sokan az állami olajvállalat, a PDVSA dolgozói voltak, akik közül sokan a 2002-es nagy, Chavez-ellenes olajsztrájk után vesztették el az állásukat. Aki tudott, az elment máshová, ahol még él és virul az olajipar, a szomszédos Kolumbiától Kanadáig. Sokan viszont nem tudtak elmenni, nekik viszont nem maradt semmi az olaj által ígért gazdagságból, csak a fekete szutyok és az olajos hal. 

Klímaváltozás, környezettudatosság, fenntartható jövő.
Ezek nem csak trendi hívószavak, hanem a közös valóság, amiben mindannyian élünk. A Zöld Indexen mi is kiemelt figyelemmel foglalkozunk ezekkel a témákkal. Ha te is fontosnak tartod, hogy azoknak is élhető bolygójuk legyen, akik ma születnek, csatlakozz hozzánk a Zöld Indexen.



Rovatok