Hotel Golfmar Vimeiro - a Lisszabontòl északra lévő szálloda az egykori elit kedvelt golfközpontja volt, az 1974-76-os menekültválságban a golfozók együtt voltak itt jelen az afrikai gyarmatokròl visszatelepülő emberekkel.

Amikor Portugália 1974-75-ben globális gyarmati hatalomból néhány hónap alatt visszazuhant az európai perifériára, 800 ezren tértek vissza az afrikai kolóniákról az anyaországba. Miközben a fekete többségnek a dekolonizáció függetlenséget jelentett, a nagyrészt fehér portugál “telepeseknek” félelmet, bizonytalanságot és az addigi otthonuk elvesztését.

Costa da Caparica - az itt levő kemping több ezer ember szállásaként szolgált.

Az Angolából, Mozambikból és a többi kisebb portugál gyarmatról (Bissau-Guinea, Zöld-foki-szigetek, valamint São Tomé és Príncipe) szervezetten és szervezetlenül visszatérők Lisszabonba, Portóba, vidéki rokonokhoz és alkalmi menekültszállókba kerültek - arányaiban többen, de a Trianon utáni magyar menekülthullámra emlékeztetve. Míg a mieink 1920 körül sokszor átmenetileg vagonlakók lettek, a “portugál afrikaiakat” (luso-africanos) részben kempingekben, jobb-rosszabb szállókban helyezték el, de még börtöncellákban is - ők is azt kapták jutalmul, amit más büntetésből.

Sokuk valódi otthonukként tekintettek gyarmati világukra. Bár Európában visszatérőknek nevezték őket, a felmenőik többüknek már több nemzedék óta Afrikában éltek, nekik Portugália volt az ismerősen idegen másik világ. A tengeri nagyhatalom Portugália az elsők között kezdett terjeszkedni a XV. században Afrikában, és utolsó gyarmattartóként távoztak. Miközben a többi gyarmatbirodalom 1945 után felbomlott, és a dekolonizációs hullám átsöpört a földgolyón, a Salazar-féle portugál rezsim, az Estado Novo nem akart önként lemondani a tengerentúli területekről.

A portugál gyarmati uralom ugyan sokak szerint kevésbé volt elnyomó mondjuk a franciához képest, és a rendszer szavakban mindenképpen az integrációt, asszimilációt, az őslakosok előtti karrierlehetőségeket (lásd Eusebio, de azért valóban nem csak focistákról volt szó) hangsúlyozta, a gyarmati rendszer azonban egyre inkább anakronisztikussá vált. Miközben de Gaulle kénytelen volt lemondani Algériáról, a portugálok 1961-től belesodródtak a fegyveres gyarmati háborúkba. Ezzel Európában is egyre inkább elszigetelődtek, Moszkva is tett ezért, de Kennedy is a békés visszavonulás felé nyomta őket. Salazar azonban nem engedett, és Bissau-Guinea kivételével katonailag is elég jól tartották magukat.

A háborúnak azonban nagy ára volt. Az Európa egyik legszegényebbjének számító, még ekkor is írástudatlansággal küzdő országban a gyarmati háborúk miatt négyéves volt a sorkatonaság (ebből a besorozottak kettőt töltöttek Afrikában), és noha a 6-11 százalékos fejlődési rátával ütemesen zárkóztak fel legalább a mediterrán régió többi országához, a hetvenes évek elejére már a portugál költségvetés 40 százalékát emésztették fel a hadi kiadások.

1974 áprilisában azonban a demokratizálódást célzó katonai puccs (a jelet egy eurovíziós dal és Zeca Afonso, egy addig betiltott folkénekes száma adta meg a rádióban) és a “szegfűs forradalom” elsöpörte az 1926 óta hatalmon lévő jobboldali rendszert. Ezzel az afrikai háborúknak is gyorsan vége lett. Néhol a katonák maguk tagadták meg a parancsot, de otthon is elfogyott a levegő, Portugália pedig a következő hónapokban mindenhonnan visszavonult.

A “retornados” integrációja mindezzel együtt sikertörténetnek számít azóta, legalábbis így emlékeznek rá ma is hivatalosan. Eszerint a nagy anyagi nehézségek ellenére sok százezer honfitárs találta meg a helyét az anyaországban, a multikulturális Portugália pedig bizonyította, hogy képes békésen kezelni egy ennyire tömeges krízist - a demokratikus Portugália egyik alapmítosza lett a hazatérés. Igaz, közben szintén aranykornak tekintik a portugál gyarmati aranykort, Vasco da Gama idejét ma is.

Ezt, a visszatérők emlékeit és emlékezetét, az otthon és haza ellentmondásos fogalmait akarta megjeleníteni fotóművészeti projektjében Szász Lilla. A magyar fotós részben korabeli képeslapokat használt, részben a retornadosokról készített portrékat és a számukra fontos helyszínekről felvételeket. “A privát történetek kiindulópontjai a ma is létező helyszínek: az egykori, ötcsillagos szállodától a katonai laktanyákig terjedő, meglehetősen eltérő minőségű és jellegű otthonok, melyek az emlékek fizikai letéteményesei” - fogalmaz. Az eredeti lapokat és a hasonló színvilágú új felvételeket nem is mindig könnyű megkülönböztetni - kép és képeslap, múlt és emlékezet fonódik össze a Budapest Galériában március 15-ig látható kiállításon.