Harminc éve még szülővárosomban, Szegeden laktam, éppen kimaradtam a gimnáziumból, a Postaigazgatóság ruharaktárában voltam raktári segédmunkás, és igazából baromi jól éreztem magam. Ez volt az első munkahelyem, a kezdeti gyanakvás után befogadtak: Göbölyös szaktárs, a raktárvezető, Stér, az NB I-es tekés, Engi Tibi, aki megengedte, hogy a telep udvarán vezessem a szolgálati platós Barkast. Esténként meg eljártam a Victor Hugo utcai városi Fidesz-irodába, ahonnan elhoztam az enyves vödröt és a központból küldött plakátokat. Ragasztottam a bengáli villamosok utasterében, kisgazda plakátragasztó kollégával politizáltam az Ifjúsági Ház mellett a szegedi éjszakában. A Felső Tisza-Part trolivezeték-tartó oszlopain még két országgyűlési választás után is ott voltak nyomokban a fideszes plakátjaim, amire a mai napig szép szakmai sikerként tekintek.

"Ezeket a képeket én ismerem!" – ez volt az első gondolatom, amikor megláttam Szigeti Tamás harminc évvel ezelőtt készült fotóit. Nem feltétlenül azért, mert olvasóként találkoztam velük akkori kedvenc lapomban, a Magyar Hírlapban, akár ott a Dorozsmai úti ruharaktárban ülve, de nyilván azért is. Vannak itt bőven ikonikus képek, majd látni fogják.

Ezek a fotók inkább azért olyan ismerősek, mert visszaadják 1990-et. Amiről még ma is nehezen tudom elhinni, hogy ez már történelem, hiszen olyan, mintha csak most lett volna. Ha a gyerekeimnek mutatom, akkor nem értik. Mi az a rohadt nagy doboz a Horn Gyula előtt? Ki ez a sok szakállas ember? Az üzletembereknek hol vannak a mobiljaik meg a táblagépeik? TV, rádió, zsidó maffia, na azt értik. De mi az az SZDSZ?

"Valami volt az ország legpatinásabb színházának levegőjében. Valami jó. Valami más. Valami új, szép – írták Szigeti Tamás fotói köré a szabadon választott Országgyűlés 1990. május másodikai megalakulásának másnapján. – A kezdés pillanata. A bizalomé. Mindenki tudott mosolyogni. Szívből, igazán. A szekus, aki nem is szekus, a kommunista, aki tán nem is az. A tulipánok, kalászok, narancsok. »Szeressük egymást« – mondta a szónok. Gyerekek – folytatta mindenki fejben, s nem volt banális a szokvány."

A plakátragasztós boldog kampány után nem nagyon néztem a Fidesz-iroda felé, bevallom, a tagdíjat se fizettem, ezért aztán a következő országgyűlési választás előtt néhány hónappal felhívott a párt egyik helyi vezetője, hogy megtudja, komolyak-e még a szándékaim. Én bevallottam, hogy már nem akarok a párt tagjai lenni, mire maliciózusan csak annyit mondott: "Akkor vesztettünk".

Szigeti Tamás: Összezárva a múlttal

Világjárvány van és karantén. Világjárvány idején, a karanténból nem látszik a jövő. Nem tudjuk mi lesz egy hónap, vagy akár csak egy hét múlva. Sőt, valójában másnap délutánig sem nagyon látunk el. Valahova azért nézni kell, így hát azt gondoltam, hogy belenézek a múltba.

A múlt egy része apró, 24 x 36 mm-es, téglalap alakú, egykor fényérzékeny filmkockákon várakozik a szobámban, egy redőnyös szekrényben.

"Kezdjük azzal, hogy mi volt harminc éve" – gondoltam.

Felhúztam hát a redőnyt és kivettem a szekrényből néhány tasakot, amelyekben hat kockás csíkokra felvágva sorakoznak az egykori negatívok.

Harminc év viszonylag hosszú idő. Ha nem is történelmi távlat, de egy bő emberöltő. Ennyi idő alatt sok minden változik. Az is, hogy hogyan látjuk a múltat. Természetesen mindenki másként. A politikusok, rendszerek, kurzusok mifelénk leginkább azt bizonygatják, hogy minden másképp volt. Az egyének a saját, tapasztalataik, emlékeik tükrében tekintenek a múltra. Hogy milyennek látjuk, azt persze az is befolyásolja, hogy mi történt, mit éltünk át azóta. Mik voltak és hogyan teljesültek a várakozásaink. Hiszen végülis akkor ugyanúgy nem láttunk semmit előre, mint ma a karanténból. És nem csak az számít, hogy mire emlékezünk, hanem az is, hogy mire nem.

Nagyon sok emléket hívnak elő a filmkockák, mint annak idején a hívó oldat a képeket a filmeken.

Az a sok film, a sok régi negatív. Ahhoz, hogy pozitívvá váljanak, be kell szkennelni a filmeken látható kockákat. Persze a szkenner valójában csak a képeket változtatja pozitívvá, hogy az élmények, az emlékek is azzá válnak-e, az bennünk dől el.

Ezek eldöntésére kiváló alkalom a karantén.