Vidéki, kertes családi házban nőttem fel, és gyerekként legfeljebb akkor jártam panelben, amikor Coolio- és Dune-számokat másoltunk át kazettáról kazettára egy barátom telepi gyerekszobájában – 1995-öt írtunk, és már csak 7 évnyire voltam attól, hogy én is panellakásba költözzek, immáron Budapesten. Akkor, 2002-ben ezzel a hatalmas lökéssel tudott segíteni a családom az életben való elindulásban. Nem voltam még 20 éves, de saját lakásom volt – óriási, irigyelt dolog volt ez, aztán ahogy haladt előre az idő, és lett másoknak is – barátoknak, ismerősöknek – téglaépítésű, úgy lett a szemükben az én otthonom „csak egy panel”. Tényleg csak egy panel – mert az országban ezen kívül van még csaknem 800 ezer, ahol – a legutóbbi, 2011-es átfogó népszámlálás adatai szerint – 1 millió 656 ezer ember él. Minden hatodik itthoni magyar. 

Kétségtelen, hogy a szocializmusban volt egyfajta uniformizálási törekvés, amit sikeresen visszavert a rendszerváltás. Faramuci módon a szabad világban az emberek maguk kezdtek el általánosítani, megbélyegezni, és így kerülhettek a maguk skatulyájába a panelekben élők. Mindezt súlyosbította, hogy évtizedeken keresztül nem születtek hiteles lakóábrázolások. A szocializmus képes beszámolóiban ugyanis – igazolandó a lakhatási válság megoldása érdekében tett erőfeszítéseket – rendre csak „díszletnek” használták a lakáshoz jutókat, megmutatva a még sorukra váró tízezreknek, hogy van értelme kitartaniuk, az állampárt nekik is segít majd. Szerepük csak addig volt érdekes, amíg az üzenet képi közvetítői voltak, későbbi életüket, hétköznapjaikat a hírfotók már nem dokumentálták. A hiányzó lakóképek miatti hatalmas űrt páran – például Benkő Imre, Horváth Péter, Simonyi Balázs – dokumentarista sorozatokkal, azokból művészeti projektekké váló munkákkal igyekeztek betömködni, de az elszalasztott lehetőségeket ők ennyien nem lehettek képesek pótolni.

Hosszú távú munkám célja bemutatni, milyen változatos karakterek húzódnak meg az egyforma betonfalak mögött: vannak közöttük hétköznapi figurák és már-már csodabogárszámba menő emberek is. Sorozatommal szeretném „lebontani ezeket a falakat” és igazolni, hogy a házak egyformaságából nem következik a lakók egyformasága – írja Somorjai Balázs a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) fotográfia szakos mesterképzésén készített diplomamunkájáról.