Gyerekként nehéz volt elképzelnem, milyen, ha valaki nem fél a sötétben. Ha megöregszünk, a halál sem olyan félelmetes már? Egy ponton kénytelenek vagyunk szembesülni az élet végességének gondolatával. Egy kisgyerek számára az idő végtelennek tűnhet, de ahogy öregszünk, úgy érezzük egyre gyorsabbnak az idő múlását. Egy individualista társadalomban hogyan lehet elfogadni a személyiségünk múlandóságát? Erre a kérdésre próbáltam választ találni három évvel ezelőtt, akkor még „Eggyel közelebb” címmel elkezdett sorozatomban. Időközben a nagymamámat demenciával diagnosztizálták, és lassan egy közös munkává alakult át az eredeti projekt. Betegsége magában hordozza saját félelmeim kiindulópontját. Ha a halálunk pillanata személyiségünk teljes eltűnését jelenti, akkor a demenciára tekinthetünk ennek a pillanatnak a kimerevített állapotaként, amelyben nagyon lassan, napról napra távolodunk el önmagunktól. Nagymamám szellemi és fizikai változását szemlélve próbálok közelebb kerülni az elfogadáshoz, a világban való rend megtapasztalására törekedve, amelynek ugyanúgy része az elmúlás is.

A közös munka nagy hatással volt a nagymamámra és a kettőnk közötti kapcsolat is teljesen átalakult. Ezt a személyes nézőpontot szerettem volna bemutatni, emiatt kezdtem el videókat készíteni, amiket nem tekintek az elkészült sorozat részének, mégis fontosnak tartok megmutatni – írja Turós Balázs.