A Polaroid Workshopok műhelymunkáit Weiner Sennyey Tibor kezdte lassan három éve néhány lelkes polaroidozóval, amatőr és profi fotósokkal. Több alkalommal találkoztak, majd a járvány miatt alkotói együttműködésüket áthelyezték az online térbe. Ennek gyümölcse volt az első kiállításuk, amit „Polaroid Szerelmesei” címmel tartottak tavaly.

Tovább folytatták a „polaroidozást”, és most végre újabb és válogatott munkáikat tekinthetik meg az instant analóg fotózás iránt érdeklődők.

„Miért fotózunk? Miért készítünk képeket? Miért próbáljuk megragadni a megragadhatatlanul elmúló időt? Valójában ezekre a kérdésekre keresem a lehetséges válaszokat minden egyes alkalommal, amikor elsütöm a fényképezőgépet, és igazi fotót készítek negatívra vagy polaroidra, nem pedig digitális képet a kamerámmal vagy telefonnal. Ahhoz, hogy megértsük, miért és miért éppen így alkotok, s egyáltalán mi a költészet ebben: a személyestől kell indulnom, s csak halovány remény élhet bennem, hogy együtt elérjük az „univerzálist”, bármi is legyen az.

Ott kezdeném, amikor személyes sorsom és a történelem menete először összeért életemben, és ezt fel is fogtam. Kilenc-tíz éves lehettem, 1989-ben Magyarországon rendszerváltás volt, a kisdobosok kék nyakkendőjét még hordtuk az előző évben, és éppen felsős lettem volna a következőben, de az úttörők piros nyakkendőjét már meg se kaptunk. A szüleink örültek, mi nem igazán tudtuk, hogy minek, csak azt láttuk, hogy hatalmas kocsisorok jönnek és mennek a házunk előtt Bécs felé és vissza, tetejükön Gorenjével. Aztán ez is véget ért, és egyszer csak megjelent piros autóval a rendkívül elegáns, kedves, egészen angyali természetű hölgy, Mady néni. Mady néni, akinek első esküvője még a budai Várban volt egy Károlyi gróffal...

...akinek második férje egy legendás amerikai újságíró volt, aki 1956-ról tudósított; Mady néni, aki számunkra önmaga is legenda volt, s akinél aztán több karácsonyt is töltöttünk Bécsben, s akinek emlékiratai nemrégen jelentek meg, benne számtalan történettel elfelejtett őseimről (Lásd: Márta Jones-’Sennyey: Életem képei / Bilder meines Leben. Fordította Hopp Eszter). Mady néni volt a nagyapám, (báró) Sennyey István lánytestvére, aki a családunk összes többi részével Nyugatra menekült az oroszok és a kommunisták elől, mindent elveszítve, ami valaha e gazdag és nemes családé volt. Anyám levelezett vele, és amikor megérkezett a kis dunántúli faluba 1990 tavaszán, Mady néni valódi tünemény volt. Most nem mesélem el szövevényes családtörténetemet teljesen, elég, ha annyit mondok, hogy Mady néni odaállított minket egy kupacba – nevelőapámmal, anyámmal, öcsémmel – a piros autó mellé, aminek a csomagtartója tele volt legóval, amit nekünk hozott, szóval mondanom sem kell, hogy mi akkor már teljes extázisban voltunk öcsémmel – gyermekkorunk egyik legboldogabb pillanatában –, és az elképesztően lepukkant falusi udvarunkkal a háttérben, béna-színes-műszálas melegítőinkben a barátnője lefotózott minket a Polaroid gépével.

Ekkor láttam először polaroidot.

A rögtön előhívódó kép és az egész körítés, a rendszerváltás, anyámék öröme, a tavasz, a Bécsből hozzánk látogató legendás rokon, Mady néni, a piros autó, a legó valahogy összekapcsolódott egy kisfiú agyában „a Nyugattal” és azzal, amit úgy hívunk, „szabadság” és „jólét”. Emlékszem, órákig vizsgáltam, simogattam a Polaroid gépet. Külön vicces, hogy anyám is csináltatott egy színes fotót rólunk ugyanakkor a Praktikánkkal, s most, hogy mindkét kép itt van az asztalomon, immár harminc esztendő távlatából világos, hogy anyám fotója sokkal jobb minőségű, mégis erre a polaroidra emlékeztem, és nagyon örülök, hogy a húgom előkereste nekem a nagy zöld táskából, amely régi családi fotóinkat őrzi”

– írja Weiner Sennyey Tibor költő, író.

A Varázslatos Polaroidok című kiállítás az Art Print galériában 2022. július végéig látogatható.