Szia, Apa!

Mit tennél, ha valami rossz történne velem? Mondjuk, lezuhannék egy szikláról, vagy ha megbetegednék? Mit tennél, ha elvesznék, vagy elrabolnának? És mit csinálnál, ha belém marna egy kígyó, vagy ha belefulladnék a tóba, vagy megvágnám magam ezzel a késsel? Mit gondolnál, ha szándékosan rosszat csinálnék, mondjuk, vizet öntenék a cipődbe, bedugnám a laptopodat a kukába, vagy ha kínos helyzetbe hoználak idegenek előtt, vagy ha sose mosolyognék? Szégyellnél, ha ügyetlen és buta lennék? Inkább szomorú lennél, vagy inkább haragudnál rám? Megbánnád a veszekedéseinket, és azt kívánnád, hogy bár kedvesebb lettél volna hozzám? Ha meghalnék, elfeledkeznél rólam?

Amikor egy gyerek még kicsi, az idő különös jelentőséggel bír, eleinte minden betöltött napot, hetet, fél hónapot, hónapot számontartunk, aztán a második évtizedbe lépve felgyorsul az idő folyása, és vele a változások is, mígnem egy nap alig ismerünk rá az iskolából hazatérő kamaszra. Emma novemberben töltötte be a tizenhármat. Vonakodva ugyan, de elkísért egy két hónapos finnországi utazásra, hogy közösen alkossunk. Ám elvonulásunk és művészeti együttműködésünk hullámvasút volt a szeretet és a gyűlölet, a sértések és a gyengédség szélsőségei között. Egy tinédzser személyisége próbára teszi a szülő-gyermek kapcsolatot, oszcillál a felnőtti és a gyermeki létállapot között. Hirtelen és brutális felismerés, hogy Emmának nem sokáig lesz már szüksége rám a védelmező apa szerepében, barátként sem tekinthetek magamra, közös időnket legfeljebb a házi feladatok monoton taposómalmában járhatjuk le.

Nem nekem tanulsz, magadnak tanulsz

– üvölti gyerekoromból a Beatrice. Mégis kétséges, hogy amivel tizenéves lányom az iskolában idejét eltölti, felkészíti őt egy példaszerű eljövendő életre. A készülődés hevében észrevesszük-e, hogy egy sokkal fontosabb életet már javában élünk. Vagy felkészülésünk egyedüli értelme, hogy megvámolja közös időnket? Az iskolában szerezhető tényszerű tudás hosszú árnyékot vet az érzelmi tapasztalatszerzésre, eltávolít minket egymástól, pedig éppenséggel közelíthetne is. Rég elfelejtettem már, hogyan kell másodfokú egyenleteket megoldani, mert e tudást a gyerekek házi feladatain túl soha nem használtam. Őszi utazásunk egyúttal arra irányuló kísérlet is, hogy az iskolából kiszakadva a tanulási időt átlényegítsük minőségi idővé, közös játékká, mindkettőnk számára jelentőséggel bíró élménnyé. Mivel azt nem tanították meg, hogyan fogadjam el lányom bontakozó személyiségét, most megpróbálunk közös erővel alkalmas fotográfiai gyakorlatokat kieszelni, hogy valamely pokolbéli matekpélda és félszeg kapcsolatunk egy füst alatt leljen megoldásra. Lányom áldozata vagy céltáblája alkotói és szülői ambíciómnak vagy segítőm és partnerem, hogy közösen elérhető célokat tűzzünk ki magunk elé. Próbálkozások és hibák sokaságán keresztül botorkálok, botorkálunk, hogy jobb szülő lehessek, és csak remélhetem, hogy útközben kevesebb kárt okoztam, mint hasznot.

Emma!

Szégyellsz majd, ha megöregszem? Megsértődnél, ha egyszer nem ismernélek már fel? Megbocsátod, hogy nem voltam mindig jelen, vagy hogy jelen voltam, amikor nem kellett volna? Bosszút állsz majd rajtam a hibáimért? Megbánod majd a veszekedéseinket? Azt kívánod majd, hogy bár kedvesebb lettél volna velem? Elfeledkeznél rólam, ha meghalnék?

Kudász Gábor Arion és Kudász Emma Johanna kiállítása a Fotóhónap 2022 keretében a Faur Zsófi Galériában 2022. október 25-ig látogatható.