A sorozatban szereplő képek mind Kárpátalján készültek 2016 és 2022 között. Hat éve fényképezem a térség lakóit, elsőként egy beregszászi házban készítettem portrésorozatot, ahol közel ötven család, ukránok, magyarok, romák éltek súlyos körülmények között.

Idén, miután kitört a háború, és Ukrajna keleti, megtámadott térségeiből elkezdtek menekülni az emberek, az egyik első gondolatom az volt – amellett, hogy a menekülőknek milyen életbe vágó a segítség –, hogy a Kárpátalján maradóknak is szükségük lehet támogatásra. Hiszen az elmúlt nyolc-tíz év során sokan elhagyták a térséget – zömében munkaképes férfiak, fiatalok – egy jobb, biztosabb élet reményében, és sok idős vagy akár magatehetetlen ember maradt a falvakban és a kisebb városokban egyedül.

A háború kezdete óta négyszer jártam Kárpátalján – Beregszászon és környékén, Munkácson, illetve Ungváron –, és számos olyan emberrel találkoztam, készítettem interjút, aki bőven a létminimum alatt él – egy átlagos nyugdíj 20-25 ezer forintnak megfelelő hrivnya –, munka pedig csak elvétve van, pláne a mostani, háborús helyzetben.

Már az első látogatásom után is sokan kérdezték – azok közül is, akik adományokat küldtek ki –, hogy miért maradnak sokan otthon, ha fennáll a veszélye, hogy a lakóhelyükig terjedhetnek a harcok. A válasz igen sokrétű. Hozzájárul ehhez a magasabb életkor, talán a szokások is; hogy rendületlenül hisznek valamiben, vagy az egészen apró gyermekek megléte, akikkel nehéz lenne egy ilyen utazást, újrakezdést vállalni. Egy férj, aki miatt (vagy inkább: akiért) a határ a család számára átléphetetlenné vált. Vagy egyszerűen csak a tény, hogy ott van a ház, a megmunkálandó föld, az állatok, az a hely, amely az otthont jelenti számukra. Az amúgy is szörnyű infrastruktúrájú térségben – itt elsősorban a falvakra gondolok – a boltok kiürültek április és május folyamán, miközben az árak a magasba szöktek. Állandósultak a légvédelmi riadók, bezártak az iskolák, számos hadköteles apa a frontra került, aki pedig nem, azok közül sokan átjöttek vagy épp átszöktek Magyarországra vagy más, nyugatabbra fekvő országokba.

Sok tragikus sorsú embert megismertem a kint töltött több mint húsz nap alatt. Olyan családokat, ahol a 19 éves családfenntartót vitték el katonának, fogyatékossággal élő embereket, akik a legalapvetőbb ellátásban sem bízhatnak. Idős, özvegy embereket, akik a számláikat sem tudják fizetni, vagy olyan többgyermekes anyákat, akik egyedül nevelik a gyermekeiket, mivel a férjük egy másik országban dolgozik, mert otthon nem talált munkát. Az elmúlt nyolc-tíz év eseményeiből, illetve a háborús helyzetből fakadó gazdasági hanyatlás szinte minden szempontból súlyos helyzetbe taszította a kárpátaljai lakosságot.

Azt gondolom, ezt a képek is tükrözik. És ez hangsúlyosan nem csak a magyar lakosságra vonatkozik, vagyis Kárpátaljáról beszélve messze nem csak a határon túli magyarokra kell gondolnunk. Anna, egy beregszászi idős nő mesélte, hogy a szomszédjával, egy orosz asszonnyal milyen jóban vannak, és soha semmiféle problémájuk nem volt egymással. Legfeljebb a lépcsőházban hagyott szemét, s még véletlenül sem a nyelv vagy a származás miatt. Az ukrán Anasztáziát és családját egy magyar család fogadta be Beregszászon, a közel kilencvenéves Magda pedig, akivel a beregszászi Akácfa utcában beszélgettem, félig magyarnak, félig ukránnak vallotta magát – a férje pedig éppenséggel orosz volt.

A politika számtalan védtelen és békés ember életét tette tönkre a térségben, és sajnos ennek még koránt sincs vége. És így különösen életbe vágó, hogy milyen és mennyi segítséget kapnak – legyenek azok odamenekülők vagy ott élők – a kárpátaljaiak. Láttam, hogy komoly áldozatot hoznak maguk az ottmaradók – például a nagybégányiak – azokért, akik a háborús területekről menekültek Ukrajna délnyugati részére, és hány olyan magánszemély van, aki a saját idejét, energiáját nem kímélve küld még most is segélyt, vagy utazik oda, hogy személyesen segíthessen. Mégis, hosszú távon a térség legtragikusabb és legfontosabb kérdése: vajon hány tősgyökeres kárpátaljai hagyta el e vidéket, és közülük hányan térnek majd vissza, hogy Kárpátalján folytassák az életüket – írja Szöllősi Mátyás.