Lassan már minden a retróról szól. A ruhák, a cipők, a tárgyak, a zenék, és a művészet mind az elmúlt harminc év nosztalgikus utánérzésével van jelen a mindennapjainkban. A mai fiatalok megtalálták azt a világot, amiben a mai ötvenesek nőttek fel, és követelik azt az életérzést, amely elhozta a szabadságot a kommunista diktatúrák bukásával. Nekik a nosztalgia a háromcsíkos poliészter anyagú, oldalt felsliccelt, csillogó, futásra használt rövidnadrágban testesül meg, vágyódnak a Tisza cipő után, és csodálják John Travolta hajviseletét.

Arról már sokkal kevésbé szól a nóta, milyen volt akkor mondjuk egy majális, és hogyan szórakoztak az emberek. Azt tudja mindenki, hogy nem volt okos a telefon, és nem volt digitális a világ, de kellenek nagyon a fogódzók a korszak vizualizálásához is. Ehhez pedig a fényképnél nincsen jobb médium.

A nyolcvanéves Benkő Imre hazánk jelenkori történelmének az egyik legfontosabb szemtanúja. 

Ő nem kérdezett, csak jelen volt, némán, feltűnés nélkül beleolvadva a tömegbe, hogy ne vigyék el a karhatalom emberei és ne törjék össze a gépét, mert olyat örökített meg, amiről kellemetlen lett volna beszélni. Ő az autonóm riport műfajának egyik legjelentősebb magyar képviselője, leghíresebb sorozatában 1987 és 1995 között örökítette meg Ózd, az Acélváros megrendítő végnapjait. 

A mostani kiállítás anyagának gerince a Városliget életét mutatja. Azt a felvonulási teret, ahol látunk május elsejei felvonulást a kommunista időkből, melegfelvonulást a rendszerváltás után, Nemzeti Vágtát napjainkban. A kiállításon azt látjuk, hogy embereket fényképez. Hátulról, fej nélkül, ferdén, nem retusálva, valóságosan ragadja meg egy békétlen világ békés pillanatait.

Városliget menni Amerika

A Városliget, akárcsak egy képzeletbeli komp (Ady Endre után szabadon), néha kelet, néha nyugat felé ráncigálta az embereket. Benkő Imre fotóin látjuk a május elsejei felvonulást, ahol a pártvezetők óriási tribünön állva nézik, hogy a tömeg geometrikus alakzatokba rendeződve ünnepli az akkori szocializmust, miközben ha szabadságot nem is, de meleg sört és hideg virslit akármekkora mennyiségben kínálni tudtak.

Benkő fotóin megjelennek a melegfelvonulás képviselői is, amint bizonytalanul, némileg szorongva próbálják megélni a szabadságukat. Aztán azt is látjuk, ahogy a Nemzeti Vágta közönsége szembesül a magyar múlttal, bár nekik lovak helyett már csak lóerő jutott, abból is inkább a tíz évnél idősebb és használt kategória. De azt is látjuk, hogy Benkő fényképein várakoznak az emberek.

Olcsó életek lenyomatai

Benkő Imre képein a kisemberek világa kel életre. Első olvasatban olcsó életek ezek, olcsó emberek olcsó szórakozása, de ha egy kicsit tovább álldogálunk a kiállításon, képesek leszünk meglátni a fényképek mögötti csodát. Benkő a legfontosabb pillanatokat kapja lencsevégre. Látjuk például, ahogyan egy kisfiú egy alumínium űrhajóban komoly arccal ül, és a fotós elkapja azt az arckifejezését, amikor a gyerek gondolatban bejárja a világűr legfontosabb bolygóit, miközben a valóságban éppenhogy csak döcög az a körhinta.

Vagy azt is látjuk, hogy a céllövöldében egy apa büszkén néz a fiaira, akik megmutatják, hogy ők is tudnak a légpuskával lőni, ám az egyik fiú ügyetlenül és rosszul a hóna alatt támasztja meg a puskát, miközben céloz, ami így, még az is lehet, hogy ki fog esni a kezéből. De az később jön, most még a várakozással teli pillanatban vagyunk. Az apa magát látja a fiaiban, azt, hogy ezekből a kölykökből is ember lesz végül, az anya pedig boldog, hogy végre nem szidni kell a lurkókat, bár némi aggodalom mindig látszik az anyák tekintetében. Egy egész család élete elevenedik meg a szemünk előtt, történetet látunk, amely akár a sajátunk is lehetne.

A célkeresztben a létezés maga

Benkő előszeretettel fényképez hátulról embereket. Ilyenkor nem tud előtérbe tolakodni a személyiség varázsa, ilyenkor Benkő a legnehezebb témát fotózza: a létezést. Egy letűnt világ olcsó ruháiban az olcsó élet lenyomatai tárulnak elénk, amely mégsem tűnik filléresnek. Idős pár táncol a fák alatt, egy másik képen meg ölben tartott csivava kutya óriási szemével úgy néz a kamerába, ahogyan a kisgyerekek szoktak, gazdájának fejét levágta a fényképész, így a kutya létezése tükrében látható csak az ember. A kutya szemében nem látunk se félelmet, se szomorúságot, így hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy jó helyen állomásozik a négylábú eb.

Filmek is eszünkbe jutnak a képek láttán: néha Milos Forman Szöszi szerelmének jelenetei kísértenek, néha olyan, mintha Jim Jarmush Florida, a paradicsom képei kelnének életre.

Szociofotók? Igen, azok, de tele érzelemmel és emlékkel. Ezek a fotók nyugalmat sugároznak, még akkor is, ha tudjuk, hogy nagyon törékeny és múlandó mindez. Inkább csak pillanatfelvétel. Benkő igazi zsenialitása a fekete-fehér fotóiban bontakozik ki igazán, ahol a színek hiánya segít abban, hogy jobban figyeljünk a formákra, amelyek az ideákon túlmutató rendet tükrözik.

• Ferde képek,
• hétköznapi, nem modellalkatú emberek,
• klasszikus fényképészeti eljárások,
• sokszor előnytelen, rendhagyó beállítások jellemzik munkáit.

Mindez furcsának tűnhet a mai kor emberének, aki megszokta, hogy a közösségi oldalakon csak a szép és tökéletes pozícióban megkreált fotókat rakja ki. A kiállításon valami mást látunk egy vérbeli fotós szemével, aki nem enged az elveiből, és művészetté emeli a hétköznapi valóságot.

Benkő Imre, a kortárs magyar fotóművész-generáció egyik legnagyobbjának fényképei a Mai Manó Házban 2023. október 1-jéig láthatók.