Hatalmas a felháborodás a téli tusakodásban részt vevő országok szálláshelyén, az osztrák alpesi csapat ugyanis egyszerűen eltűnt. Emiatt előbb az aggodalom kúszott a lelkekbe, mert ugyan hírlett már korábban is, hogy szégyenükben legszívesebben hazaszöknének a szombati versenyek bevégeztével, meg sem várva az utolsó napot és annak végén a záróparádét, de okos ember nem hederít az asszonypletykára.

Ám egy szolgálatjukra álló lottyaszájú londiner hamar elkottyantotta, hogy a poggyászukat már reggel kivitették az állomásra, ahová a versenyek után az osztrák szlalomlesiklók is megérkeztek, mezben, lécekkel a kezükben. Az utasok a kétkedő ámulat hangján kérdezték egymástól, hogy az a csatakos, üzőtt tekintetű alak valóban Raich Benjámin lenne-é, a ki négy éve még két aranyat is kiérdemelt pompás és fantasztikusan technikás csúszásával. Debizony, ő volt az, a czímvédő, akit a peronon a világbajnokság czímvédője, Pranger Manfréd fogadott kétségbeesett öleléssel. Ő ugyanis oly gyorsan kizuhant a szlalomlesiklás versenyéből, hogy már órák óta várta társait, ahol addig is a gúny czéltáblája lett.

Kell-e mondani ezek után, hogy milyen eredménnyel ragadták meg az osztrák hegyimenők az utolsó alkalmukat, hogy a korábbi eszeveszettségig nagyralátó aspirációkat legalább minimálisan teljesítsék? Feszültséggel volt túlfűtött a levegő, mert a korábban sikert diadalra halmozó osztrák férfiak venkúveri teljesítményére a szégyenteljesen bizony igen enyhe szó. Nemhogy aranyat, semmilyen medalliont nem nyertek alpesi számokban. A közvélemény emésztő türelmetelenséggel várta a sikert, így annál rettenesetebb lett a csalódás. Mert messziről még szép a szlalom lesiklás tegnapi eredménylajstroma, az első hatban négyen is a mi fiaink. Ám mégis csak a horvát Kostelic Ivicát volt módunk meggratulálni a pódiumon, annak második grádicsán. Raich ugyanis olyan lassú iramodással suhant, hogy szégyen szemre csak negyedik lett, pedig a második futamra az osztrákok edzője czövekelte a zászlókat a hóba. Hát micsoda produktum ez így?

Ezzel eldőlt, hogy Ivica a maga összesen két ezüstjével messze eredményesebb volt, mint a komplett osztrák férfi mannschaft, a magyar szurkolók pedig joggal gyújtottak rá a nótára: Ferencz József azt üzente, elfogyott a regimentje.

Kimutatható a legnagyobb pontossággal: 1936 óta nem fordult elő, hogy osztrák férfi nem léphetett a pódiumra alpesi síben. Nagyobb szenzáció ez kérem szépen, mint a szerecsen ember a havon. Ezek az athléták nemhogy konflisos parádét, de még egy göthös lóval húzott taligát sem érdemelnek. A közköltségekre is figyelmet fordító sportbarátok pedig joggal kérdezhetik: vajjon ki a felelős azért, hogy Raich Benjámin győzelmére jóelőre ezüstérméket verettek?

Éppen itt az ideje, hogy vége legyen már az olympiádnak, mert erre rámegy a tudósító egészsége. Most is, amikor kísérletet teszek, hogy beszámoljak a szombat éjjel történtekről, úgy feszít az ideg, hogy inkább telefónon diktálok az álmos beíróhölgynek, mert kusza betűim olvashatatlanok. Mert a sporttörténelem szemétdomjára való osztrák alpesi szereplésen kívül is tartalmas éjjel volt a szombati.

Skifutásban a Monarchia északi határán még innen született Kowalczyk Jusztina elé olyan föladat tornyosult, mint a czirkuszban azé a mutatványosé, aki nekimegy egy ágyúgolyónak, hogy a vakszerencsére bízza, keresztülütetti magát vele vagy megússza épségben. Nem mást, mint Björgen Maritot kellett volna felülmúlni, aki itt, Venkúverben ekkora már szerzett az egy bronza mellé három aranyat. Olyat pedig soha nem jegyeztek fel a sporthistóriás könyvekben, hogy skifutó négyet is nyerjen egyetlen olympiádon. Harmincz kilométer volt a táv, a 22. kilométernél a norvég stár ellépett a mezőnytől. Csak egyetlen egy sportoló vállalta az emberfeletti kihívást, hogy utánaered, a mi Jusztinánk.

De beérhet-e a szívós kitartás, a távoli czél elérésében való rendületlen hit, melyet ő symbolizál? Csodálatot ébresztő, hogy egészen a czélvonalig fej-fej mellett haladt a norvég robotlánnyal, a küzdelem fölötte elkeseredett volt, három tized secundum döntött végül. Három tizedecske, egy skiruhába eresztett könnyű szellentés, ami még pár centivel előrébb röpíti a sportolót. Értik, ilyen kicsi a különbség, ami a Monarchia népeinek bőséges gyógyírt nyújtott az osztrákok által okozott fájó sebekre. A polák Jusztina egymaga szerzett három érmet Venkúverben, mindenikből egyet. Megérdemli a fennyőgallyakból épített diadalkaput.

Hogy nem teljesen reménytelen az osztrákok számára a hegyeken űzött testmozgás, azt bizonyította egy másik Benjámin, Karl. Tán idehaza kevesen ismerik a páros czikázást, ennek leglényege: a többi sportolónál láthatóan vidámabb athléták egy furcsa, leginkább vasalásra használt deszkára emlékeztető sportszeren csúsznak egymás mellett, miközben zászlókat kerülgetnek. Karl Benjámin a többieknél is csudálatosabb technikával és tempóval szlalomozott, azt nem is volt érdemes megjegyezni, hogy kikkel versengett éppen, mert a koreográfia végig az volt, hogy Benjámin oda-vissza legyőzte őket. És ezt a formát futotta a fináléban is, ahol a hazai versenyző próbálta üldözni. Az első futamban mindhiába. A második menetben sem volt esélye, egészen a czél előtti utolsó méterekig. Ahol újabb arasznyi élethosszal rövidítve meg a tudósítót, teljesen érthetetlenül leállt a versenyzőnk. Egy biztos kézben tartott arany elhullajtása volt ez. Azért ahogy felejtjük majd a szerzés körülményeit, büszkék leszünk erre az ezüstre is, addig is rágyújtok egy megnyugtató csibukra.

Édes-búskomorú beszámolóm végére sajnos egy olyan hírt vagyok kénytelen diktátlni, ami még egy apró csalódottságot csöpögtet a Monarchia drukkereinek lelkébe. A tót nyelven beszélő Monarchia B reprezentatív hokkiban a kisfináléban már 3-1-re is vezetett, de a mérkőzés végén a finn csatázók három minutum alatt hármat ütöttek, amire az eddig vitézül küzdő legényeinknek már nem volt válasza. Egy neutrális individuum minden bizonnyal remekül szórakozott, mi kicsit meghaltunk belé. Talán ha mégsem két reprezentatívval veszünk részt a hokkiversengésben, a legfényesebb medalliont sem vehette volna el tőlünk senki.

Már csak két szám van hátra, és semmit nem akarunk elkiabálni, de a gyalázatos osztrák férfi hegyiprodukciók ellenére vitézül helyt állunk az országok éremháborújában. A mi csudálatos Monarchiánknak és az óczeántól óczeánig terpeszkedő Ámerikának van a legtöbb medálja. Nekik biztosan lesz még egy, a vasárnap esti hokki finálé után. (Ej, de hiányzik az az elbukott kisfinálé.) De mi is gyarapíthatjuk még érmeinket, legfőképpen Bauer Lukácsban van bizodalmunk, akinek mintha rája szabták volna az 50 kilométeres futást léczen, hóban, fagyban.

Tempó, Monarchia!