Köszönjük, Szatmár! Multumim, Satu Mare!

– ezt írta élete legboldogabb napján magyarul és románul egy A4-es lapra Simona Pop, miután a román női párbajtőr-válogatott 44-38-ra legyőzte Kínát az olimpiai döntőben. Szívecskét is rajzolt a papírra.

Sokan akkor tudták meg, hogy Simona Pop – édesapja révén – félig magyar, már ha a nevéből erre nem lehetett következtetni. A házasságkötés után már a férje nevét viseli, ő ugyanis Simona Deac néven született Szatmárnémetiben, 1988. december 25-én.

De mit akart üzenni ezzel a köszönetnyilvánítással? „Gyorsan jött, nem gondolkodtam sokáig rajta. Az egyik szatmári újságíró sürgetett is a lapzártája miatt, szerette volna betenni a másnapi újságba, és az időeltolódás miatt nem volt sok időnk. Amit az öltözőben találtam, azt használtam. Gondoltam a kezdetekre éppúgy, mint arra, hogy Szatmáron öt későbbi olimpiai bajnok edzett együtt az augusztusi olimpia előtti tavaszon.

A négy román mellett Szász Emese, akivel nagyon jó viszonyban vagyok, és aki az esküvőjére is meghívott.

Kevesen tudják, Románia első vívócsarnoka Szatmáron volt. 11 éves voltam, amikor elkezdtem, akkor tért vissza a városba Kuvaitból Csiszár Ferenc. A bátyáim nála vívtak, én is hozzá kerültem. A kosárlabda és a vívás között választottam, és még akkor sem bántam meg, ha az első vívóversenyemen nagyon elvertek, alig pár találatot adtam. Akkor nem is tudták, ki vagyok, csak annyit, hogy a Deák Márton húga.”

Szász versenye rögtön az első versenynap, szombaton volt az olimpián, és miután megnyerte, azt írta sms-ben az elkeseredett Popnak, hogy ne búsuljon, mert a csapatot ők fogják nyerni. Popnak ugyanis az egyéni nem jött össze, rögtön az első körben 15-10-re kikapott a kanadai McKinnontól.

„Kaptam is a fejemre az edzőmtől, és nem érdemtelenül. Váratlan vereség volt, bennem pedig ott motoszkált, hogy elvettem egy másik lánytól a helyet, erre rögtön megvertek az első asszóban. Mi van, ha ez az általam kiszorított Loredana Dinu napja lett volna, akinek már volt olimpiai rutinja négy évvel korábbról?

Nyilván nem akartam kikapni, de tényleg egészen más aurája van egy olimpiai versenynek, mint bármelyik másiknak. Hatott rám, nem sikerült. Ha az első meccs megvan, a másodikon már amúgy sem vagyok esélyes, mert az olasz Fiamingo, aki egyéniben világbajnok volt, várt volna rám. Ő később eljutott a fináléig, vezetett is Emese ellen. Ha azonban az olasz ver, emészthető lett volna a vereség, ellene ki lehet kapni. Nemcsak én estem ki, a többiek is gyorsan elköszöntek. Gherman se nyert meccset, Popescu pedig egyet.”

A csalódást keltő szereplés után természetesen jólesett neki Szász biztatása, de hitte is, meg nem is, hogy ők is örülhetnek majd Rióban, mert az olimpia előtti nyolc versenyből csak egyetlenegyszer nem jutottak fel a dobogóra. 

Az edzőjük, ők maguk is sokszor ismételgették ezt a tényt, próbáltak fogódzót keresni, önbizalmat meríteni valamiből, ha már az egyéni verseny pocsékul sikerült. És éppen ebben sikerült, hiszen még egyszer nem lehetnek ugyanolyan dekoncentráltak, még egyszer nem nyomhatja őket agyon az olimpiai ötkarika.

Kifejezetten szerencsésnek gondolták, hogy a júniusi Európa-bajnokságon harmadikok lettek, ezzel veszítették el a világranglistán vezető helyüket, mert így az első körben nem az ukránokkal kellett vívniuk, hanem az Egyesült Államokkal. Azt persze nem láthatták előre, hogy

„Az volt az alaptaktika, hogy ne vezessünk nagyon, így ha már 1-2 találat volt nekünk, akkor nem törekedtünk, hogy biztosabb legyen az előny. Így aztán kaparni kellett az utolsó csörtében, és Ana Popescu meg is tette, amit lehetett és kellett. Nekem más nem maradt, minthogy a pást mellett magyarul imádkozzak. Magyar nyelvű misére járok, persze, hogy magyarul imádkozom.

De annyira izgultam, hogy zavaromban összekevertem a zöld és a piros lámpát. Amikor azt mondtam, hogy add Istenem a piros lámpát, azzal éppen veszítettünk volna. Ennyi páston eltöltött év után is fordítva volt bekötve az agyam. Ilyen az olimpia. Ana aztán talált, a zöld gyulladt ki, a társaim szerencsére nem értették, miket mormoltam össze magamban.”

Az oroszok elleni elődöntő előtt azt mondták neki a társai, ne aggódjon, most majd ő lesz a nyerő ember, ő fogja azt a meccset hozni. 

Ugyanaz volt a helyzet, mint Szász buzdításánál. Hitte is, meg nem is, mert az oroszok ellen általában nem ment jól neki, többször lekaszabolták már. Most ellenben igaz lett a jóslat, mert úgy nyertek a románok 45-31-re, hogy 20 találatot ő egyedül vitt be.

„Mondtam is utána a másik Simonának, hogy a próféta szólt belőle, és máskor ugyanígy teljesüljön a megérzése. Azt mondta, semmi baj nem lesz a döntőben, azt majd megnyeri ő. Majd akkor jön el az ő ideje, hiszen mi ketten Anával már megtettük, ami tőlünk telt. És mit tesz Isten, így is lett, a döntőben ő volt a legjobb.”

A döntőre különös hangulatban készültek, az esélytelen nyugalmával. A 2015-ös vb-döntőben simán kikaptak Kínától, 36-ig jutottak el, miközben az ázsiai csapat begyűjtötte a 45 találatot. Az összesített mérleg sem nekik kedvezett, Kína ráadásul a címvédő és a londoni csapatból ketten maradtak is a csapatban.

Kapóra jött nekik a nyugalom, hogy már biztosan megvan az érem, amiért elutaztak Rióba, amiről álmodoztak.

„Azt hiszem, egy kicsit hátradőltek a kínaiak, úgyis ők nyernek.

Nekünk 1 százalék esélyünk volt. Tényleg. De ez egy olimpia, az esélytelenek hősök lehetnek. Mi már nem izgultunk.

Az igaz, hogy nem volt mindegy, mi lesz az eredmény, mert még érmet sem szereztek addig a románok, a mellettünk lévő csarnokban a dzsúdósok, akik közül volt pár favorit is, elvéreztek váratlanul. Nagy felszabadultságot adott, hogy már elértük a célunkat, ez a tudat mámorító. És persze tudtuk, hogy itt még nincs vége. Kínát pedig valószínűleg tudat alatt megviselte, hogy az elején hátrányba kerültek, nem tudtak fordítani, és csak futottak utánunk, nem úgy jöttek a találatok, ahogy számítottak rá. A vb-n, mint kés a vajon, úgy mentek át rajtuk, hát most nem.”

Pop az első meccsén döntetlent ért el - társától előnyt kapott -, a másodikon egy tussal nyert, és mivel Gherman tényleg tartotta a szavát és nagyon jól, ellenállhatatlanul vívott, be lehetett Pop helyére állítani Dinut, hogy ő is aranyérmes legyen. Nem vívott egész nap, korábban kockázatos lett volna, de akkor már lehetett. (Erre a franciák egyébként a férfi tőrben ráfáztak, a cserére ráment a meccsük és az aranyuk.) Itt azonban a vége is sima lett, 44-38.

Az edzőjük nem hagyta, hogy idejekorán örüljenek, pedig már érezték az utolsó asszóban, nem kaphatnak ki. Az utolsó 10 másodpercben aztán jelezte, most már örülhetnek, onnan már nem lehet fordítani. Popék történelmi aranyérmet nyertek meg.

Románia eddig csak egyéni bajnokokat adott, a tőröző Laura Badeát 1996-ban vagy a kardozó Mihai Covaliut Sydneyben (2000). Ha voltak is jó vívóik, csapatban nem tudták hallgatni a himnuszt.

És mi történt a dobogó tetején?

„Kimerült voltam. Valahogy nem tudja az ember akkor kellőképpen értékelni, hogy amire egész életében vágyott, azt elérte. Kiüresedtem egy kicsit. Nem volt nagy eufória. Megkönnyebbültem, persze, és azt hiszem, a társaim is. De a katarzis elmaradt. A verseny előtti két hétben mi már Rióban voltunk. Néhány kép bevillant, de nem a kezdetekről, hanem hogy majdnem abbahagytam.

Mert nem tagadom, volt néhány olyan pillanat, amikor majdnem feladtam. Hogy letörlöm a táblát és másnap nem írok rá semmit.

A jóleső érzés, hogy ezt nem tettem meg, hogy esélyt adtam magamnak, hogy megérte harcolni, az viszont tagadhatatlanul bennem volt. És érdekes, azóta másként figyelek a himnuszra. Megbecsülöm, hogy az akkor nekem szólt. Jobban értékeli az ember, ha egyszer már szólt neki, mert tudja, mennyi minden történt addig. Pontosabban a csapatnak szólt, de annak a csapatnak én része voltam az elmúlt négy évben.”

Mivel a tokiói olimpián már nem lesz a nőknek csapatverseny, előfordulhat, hogy ezzel a győzelemmel vissza is vonul. A soha ne mondd, hogy soha érzés van benne, de miután a nyár végén gyereket szül, ki tudja, talál-e újra motivációt a sportban.

A karrierjét teljesnek érzi, pláne azok után, hogy kicsit későn, 20 évesen nyerte az első érmét, a juniorok között második lett az acirealei vb-n. Az Universiade újabb ezüstje erősítette meg, érdemes a vívással komolyan foglalkoznia a tanulás mellett, van jövője a sportágban. 

A román olimpiai bajnokok 70 ezer eurót kaptak az aranyérem után, és egy Renault-t. Most is azzal érkezett. Romániában is kapnak az olimpián sikeres sportolók életjáradékot, arra is jogosult lesz.

Úgy érzi, nem változott meg az élete, de vitathatatlan, hogy sokkal többen ismerik meg a siker után. Azt mondták neki, hogy a városban – de nyilván országszerte is - megállt az élet, amikor az aranyért vívtak. Ápoló barátnőjétől tudja, hogy a városi kórházban nem használták este a röntgent, mert a közvetítés kötötte le az erőket. Izgultak és szurkoltak az orvosok is, a betegek is.

„Nem hiszem, hogy én más ember lettem volna, de azt lépten-nyomon érzem, hogy másként néznek rám. Egy vb-arany sokkal nehezebb, öt meccset kell nyerni, de az olimpiának van a legnagyobb presztízse. Holott az egy könnyebb verseny. Sok sportágban így van, nálunk is. Sokan akarnak fotózkodni az aranyéremmel. Ilyenkor mindig mondom, szelfizzenek az éremmel nyugodtan, úgyis az a fontos, nem én.”

A könyvelő végzettségű Pop egyébként gyakorta jár Magyarországra, keresztgyerekei Mezőkövesden élnek, őket is látogatja, Budapestet szereti. Sőt, mindössze egy napon múlt, hogy magyar színekben versenyezzen.

Dancsházy Nagy Tamás, Imre Géza edzője, aki a válogatottat is felkészíti, felajánlotta neki a lehetőséget jó 3-4 évvel ezelőtt, de mivel egy nappal előtte, egy csütörtökön igent mondott a Steauának, már nem akart változtatni. Most is katonai rangban van, de magyarul nem tudja, mi a fokozata.

„Ha korábban jön a felvetés, hogy jöjjek át, akkor sem biztos, hogy megteszem. Hízelgő volt, de az volt a kézenfekvőbb, hogy román maradok. A magyar csapattal nem biztos, hogy kijutottam volna, és akkor most ez az interjú el sem készül, nem tudok miről nyilatkozni. Vagy mi van akkor, ha kijutok, és éppen Emese elől veszem el a helyet? Összetett kérdés ez, és pláne így utólag mondhatom azt, úgy volt jó minden, ahogy alakult.

Emese nyert Magyarországnak, én pedig megköszöntem Szatmárnak. Magyarul is, románul is. Lehet magyarul gondolkodni, beszélni, olvasni állampolgárság, útlevél nélkül is.

Hagyományokat tisztelő családból jövök, a szüleim ugyan már nem élnek, de a gyökereit nem felejti el az ember. Helyesen mondtam magyarul, ugye?”

(Borítókép: Kirill Kudryavtsev/AFP)