Meghívhatjuk, Maestro?

A kérdést Gárdos Gábor (becenevén Csárli) vívóedző tette fel Pézsa Tibornak – nem színpadiasan, hanem udvariasan és nagy tisztelettel. Már önmagában a maestro megszólítás nem megszokott a sportban, a vívásban ugyanakkor évszázados hagyománya van egymás kölcsönös megbecsülésének.

Pézsa 82 éves, mesteredző. Szülővárosában, Esztergomban sportcsarnok viseli a nevét. Az 1964-es olimpia egyéni bajnoka, 1970-ben világbajnok egyéniben. Németországban dolgozott évekig a 90-es években, itthon sokáig nem, hogy aztán 2005-től újra munkába álljon. 2014-ben nevezték ki a női kardválogatott élére.

Pézsa még együtt vívott a magyar kard, mi több, az egyetemes magyar sporttörténet legnagyobbjaival, a Gerevich–Kovács–Kárpáti trióval, közelről láthatta, miért csodálták őket itthon és szerte a világban. Tanítványa, Nébald György 1988-ban olimpiai bajnok lett csapatban – mind ez idáig akkor volt utoljára bajnokcsapat –, egyéniben pedig 1990-ben nyert.

Az őt invitáló Gárdos éppen a legfrissebb világbajnokkal, Szatmári Andrással indult iskolázni, aki Nébald sikere után 27 évvel nyerte meg a vb-t. A júliusi, lipcsei versenyen nem ő volt a legnagyobb favorit, tizediknek emelték ki. Ő nyerte idén az egyik legrangosabb versenyt Padovában, vagyis a szakmában nem volt teljesen váratlan a vb-győzelme. A magyar szurkolókat lephette meg jobban, hogy ezúttal nem Szilágyi Áron volt a legjobb.

Amíg a páston gyakoroltak, Pézsa megosztott velem egy örök érvényű igazságot. „A technikát nem lehet kihagyni a vívásból. Mert az olyan, mintha egy sor tégla kimaradna a házból.”

Nem nézte jó szemmel, amikor a szakág úgy alakult át, hogy csak egymásnak rontottak, elmaradtak a cselek, és két gyakorlat elég volt egy edzésen, három akcióval pedig messzire lehetett jutni. Szerinte az előkészítés idegen a verekedéstől, erre többször visszatértünk.

Videózni is szokta a mozgást, amire kezdetleges formában már 1959-ben felhívták a figyelmét az amerikaiak, akik Polaroid-képeket készítettek a TF-en, hogy kiderüljön az esetleges tartáshiba. Illetve így dokumentálták azt, amit Magyarországon láttak.

„A mostani felgyorsult vívásban pláne nagy szerepe van, hol a lábam, honnan indítom a kezem. A lassítás vissza tudja adni, hogy lábujjhegyen állva nem lehet vívni. Ha nem áll a lábán a rivális, akkor tudok vágni csak igazán.”

Amikor azt kérdeztem tőle, hogy Szatmári aranyához a fej vagy a kéz kellett-e jobban, azt mondta kis töprengés után, egyformán. És persze a lába is. Megjegyezte: miután javították a technikai hibákat, jöhetett a fej.

„Ha már tudja a technikát, akkor jöhet a mikor kérdés. Elő is kell adnia. Szituációk tömkelegéből kell választani a páston, amikor alig van idő. Ha nem tudja a technikát, akkor azon felesleges is aggódni, hogy előjön-e bármi fontos helyzetben. Miután megnyerte a vb-t, rá két napra megbeszéltük, elég jól ment a tanulás, jöhet még sok minden más” – mondta a maestro.

Utolsó mondata kétségkívül kritikus, de az iskolázás alatt is keményen fogalmazott, ha nem tetszett neki valami. Olykor persze humorral is, mert amikor Márton Anna vívott Szatmárival egy felkészítő ötös csörtét, azért megjegyezte, most már csajozni is lehet vívás közben, régebben ez nem egészen így volt.

Az edzés végén Szatmári ugyanazzal a gondolattal indított, amivel Pézsa befejezte. Megbeszélték,

Ha meghökkentően is hangzik, egyetért ezzel a Vasas 24 éves vívója.

Hogy megértsük, mi történt vele az elmúlt egy évben, vissza kell mennünk a riói olimpia előtti utolsó kvalifikációs versenyhez. A junior világbajnok Szatmári úgy utazott el Szöulba, ha bejut a nyolcba, akkor ő is mehet Szilágyi mellett az olimpiára.

Az amerikai Spears ellen viszont 14-10-es vezetésekor jött egy blokk, az amerikai nyert, az álmok elszálltak. 2016. március végén volt ez a verseny, nagyon sok mindent mérlegre tett utána. Olcsó kifejezés, tényleg vívódott.

Eleget tett-e eddig bele, vagy még tőle is több kell? Elhagyja-e addigi mesterét, a 92-ben egyéniben győztes Szabó Bencét? Mit veszíthet és mit nyerhet vele, ha máshoz megy? Ki lehet egyáltalán a következő edzője? Szilágyi Áronnak sem sikerült sokáig a legjobb megoldást megtalálnia még a pekingi olimpia után. Gárdost ismerte, tudta, hogyan dolgozik. Még az is átfutott az agyán, veszni hagyja az egészet.

„Nem az volt a legerősebb gondolatom, hogy abbahagyom, de talán jól mutatja, milyen lelkiállapotban voltam, tele kétellyel, hiszen az olimpia nélkül ez a sportág nem ugyanaz. Sokat gürcöltem érte, de ha nem leszek sikeres, akkor lehet, hogy érdemesebb a főiskolára még nagyobb energiát fordítani, mert a vívásban elkerülnek a sikerek.”

A bizakodás, hogy egy új szakmai műhely átlendíti a holtponton, az lett a legerősebb. A válás nem volt zökkenőmentes, még nem tudta megbeszélni Szabóval, hogy mi nem működött közöttük. Ő nyitott lenne rá, azt gondolta, hogy a születésnapján – még a vb előtt – leülnek egy sörre, átbeszélik a helyzetet, de nem így lett. Így igazából meg sem köszönhette azt a nyolc évet, amit Szabó a felkészítésével töltött. Rajta nem múlna a viszony rendezése, de ehhez kell a másik fél is, aki viszont nem kommunikál.

A világbajnokság persze jó sok kérdésre választ adott, és nyilván újabbakat is felvetett. A váltás megérte, a legjobbkor történt. Ami viszont a legfontosabb felvetés, elég volt-e csak a környezetváltozás, az új módszerek, vagy van még valami a háttérben.

„Rengeteget fejlődött a technikám. Magamat amúgy a váltás előtt technikásnak gondoltam, ezt is hallottam mindenfelől. Amikor az első edzésre mentem, rájöttem, hogy még a tercem sem tökéletes. Az alapokkal is baj van. Nem hittem volna, hogy ezzel szembesülök. Azt hittem, az első iskolázáskor a fejvágáson nem jutunk túl. Máshogy vívok most. Más stílusban. És nem is olyan labilisan, mint korábban, hanem lényegesen nyugodtabban. Maximálisan megértettem, hogy a zsűri jobban szereti azt, ha én vívok, ha már technikás vagyok, mintha örökösen vitatkozom. Ha nem reklamálok, ha nem a videón szeretném bebizonyítani az igazamat, hanem egy szép találattal igazolni, hogy elég sok minden benne van a kezemben, azzal többre jutok. Arra tanított Tibor és Gábor, hogy az együttes találat azért lett együttes, mert

három milliméterrel rosszabb helyen volt a kezem, mint a helyes. Ez nem balszerencse.

Ezen pedig nem kell felháborodni, és letámadni a vezetőbírót, akit aligha tudok eltéríteni az igazától. Ha a kezem három millivel odébb van, akkor majd nem lesz együttes az összevágás. Hiszti nélkül ezt elfogadtam, és ez egy nagyon fontos lépés volt.”

Vitatkozásra, elégedetlenkedésre pedig számtalan oka lett volna – csak a döntőben többször, amikor hátrányban volt –, de inkább a higgadtság, a megfontoltság győzött.

És milyen is volt a nagy siker napja?

Nem repesett az örömtől, amikor meglátta, hogy az első ellenfél rögtön egy orosz világbajnok, Resetnyikov. Ráadásul 8.45-re volt kiírva a meccs, ő pedig szeret akár kilencig is aludni. Nem aludt rosszul, 7 óra előtt negyedórával már ott volt a lipcsei csarnok bejáratánál, de nem tudott bemenni. Nem csak ő, a többiek sem.

Aztán megjött a portás, kinyitotta a kapukat pontban hétkor, jól meg is tapsolták, hogy most már bemehetnek a terembe, és készülhetnek első világbajnoki meccsükre.

„Hajlamos vagyok előjelekből következtetéseket levonni, ez egyfajta babonám. Ez nem volt egy jó előjel, ilyennel még nem találkoztam a pályafutásom alatt soha, és ráadásul mindez Németországban, a precizitás hazájában. Aztán az első csörte adott egy nagy önbizalomlöketet, hiszen nagy nevet vertem akkor, mikor más esetben még reggelizem. Aztán jött az ukrán Pundik, majd a német Hartung, aki már kétszer is megvert idén, és el is húzott 5-1-re. Rendeztem a gondolataimat, és valahogy vissza akartam neki vágni. Önmagamért, a társaimért is. Nagy mumus ő nekünk. Nagy elégtételt és még egy adag önbizalmat adott a győzelem a folytatásra. A nyolcban pedig egy meglepetésember következett, akit tudtam, hogy nem szabad lebecsülni, de nála jobb vagyok. 8-0-ra mentem Voronov ellen, de az volt a fejemben, egyenlőnél állok – korábban ez sem mindig volt így –, nehogy már most csússzon ki az érem a kezemből.”

15-4-re nyert, bejutott a négy közé, és a francia Anstett elleni elődöntőig még volt ideje pihenni pár órát. Egyúttal kíváncsi volt rá, hogyan vívott aznap. Akkorra már egyébként is megkönnyebbült, mert élete legnagyobb sikerét érte el. Voltak elképzelései a franciáról, amik igazolódtak is a videózáson, és ekkor jött egy viszonylag új érzés: a flow, az áramlás.

Átadta magát neki, érezte, hogy össze fog jönni, erre az asszóra emlékszik a legkevésbé, ezért pár napja vissza is nézte.

„Amikor eláraszt valami, azt nem is tudom kifejezni, hogy akkor mi történik.

Nem tudom, hányszor voltam benne már korábban, de még nagyon sokszor szeretném átélni.

Anstett is mintha tudta volna, nem ő lesz a döntős.”

A finálé előtt már nem akart videózni, csak önmagával lenni, hiszen egy fontos csörtét önmagával kell megvívnia előbb, mielőtt kimegy a pástra. Próbáltak vele viccelődni, oszlatni a feszültségét a call roomban az önkéntesek, a technikai személyzet, de ezeket is kiiktatta, nem figyelt rájuk. Hol pörgősebb, hol nyugisabb zenét hallgat, most zongorajáték szólt nála.

Úgy tervezte, hogy uralni fogja a döntőt, a legfontosabb, amit feltétlenül el kell kerülnie, hogy hátrányba kerüljön.

Még fel sem ocsúdott, már a dél-koreai Gu Bongilnál volt az előny, aki 7-2-re is meglépett, a szünetre 8-4-gyel mentek.

„Semmi sem úgy alakult, ahogy terveztem. Könnyű lenne most azt mondani, hogy innen szép nyerni, de ez valahogy akkor nem jutott eszembe. Abban az egy percben nagyon jó hatással voltak rám Csárli szavai. Nem mindennap kerül az ember vb-döntőbe, ez volt az üzenete, és ez nagyon igaz. Kitisztultak a gondolataim, ami addig nem működött, egy csapásra meglett: a tempó, a távolság. És amikor már egyenlítettem 8-8-ra, akkor sem billentett ki, hogy hibáztam, és két tust kaptam.

Mert már akkor is nagyjából azt éreztem, én irányítok, az történik, amit én szeretnék.

Tök őszintén mondom, akkor már azzal sem foglalkoztam, mennyi az állás. Amikor még egyszer egyenlítettem, onnan már nem volt visszaút. És megnyertem. Azóta is próbálom elhitetni magammal, hogy megtörtént. Ha világbajnoknak szólítanak valakit, akkor már nem kell körbenéznem a teremben, hanem igen, én vagyok az.”

Arra még nem találta meg a választ, hogy ez a vívása miért éppen most, a vb napján jött elő. A Szilágyi Áront a londoni olimpiára felkészítő Somlai Béla mondta azt az arany után, milyen jó is, hogy ez a forma nem egy szürke hétköznapon a tatai edzőtáborban működött, hanem az olimpián, a legfontosabb pillanatokban.

Szatmári azóta már azt a kérdést is feltette magának, ha így tud vívni, akkor korábban miért nem sikerült átlépnie saját árnyékát. Illetve azt is, mit kell majd tennie, hogy még egyszer elő tudja idézni ezt az állapotot.

Utóbbira talán már rá is jött, a vb után a tajvani Universiadét is megnyerte a hétvégén. Ezen a versenyen saját bőrén érezhette meg, milyen nehéz kétszer egymás után csúcsformába kerülni, általában nem is szokott sikerülni.

Ígérte, ha már tudja a választ a két fentebbi kérdésre, nem fogja elhallgatni, mi több még a pszichológusának is tud majd újat mondani ezzel.

És ha már az imént szóba hoztuk Szilágyi Áront, rögzítsük: klubtársak, de ez őt egyáltalán nem nyomasztja, hanem sokkal inkább inspirálja. Hogy kell ezt elképzelni?

„Irigylem Áront, mert olyan alázat van benne ennyi siker után is, mint mondjuk a londoni olimpia előtt, amikor még nem volt aranya.

Olyan, mint egy robot.

Precíz, és mindig tudja, mit akar, nem enged ki. Én azért lázadóbb vagyok. Nem lazsálok az edzésen, de volt már vívásundorom idén. Nem tudom, ő hogy csinálja. Ha egymás ellen vívunk, az igazi presztízsmeccs, mindig komolyan veszi, egy pillanatra sem lazít, eszébe sem jut, hogy esetleg könnyű tust kapjon. Ezért Szilágyi Áron ő. Azt viszont látom, ha vezetek ellene, akkor bosszantja, és nem megjátssza magát, hanem komolyan dühíti, ha váratlanul megvágom. Ez a versengés, remélem, mindkettőnket még jó sokáig visz előre.”

A 27 éves Szilágyinak olyan aranya (olimpiai) van, amilyen a 24 éves Szatmárinak nincs, míg Szatmárinak olyan (vb), ami Szilágyinak hiányzik a gyűjteményéből. Csapatban viszont együtt fognak küzdeni a 2020-as olimpiáért. Már most megbeszélték, olyan helyről kezdik a kvalifikációt, hogy ne kelljen loholni a részvételért, hanem végig a saját a kezükben legyen a sorsuk. A vb-n másodikok lettek.

Csapataranya egyiküknek és Magyarországnak sincs 1988 óta.