17 óra 35 perckor végre feltűnt a trieszti olimpiai selejtezőről hazatérő diadalmas magyar női vízilabda-válogatott autóbusza a Margit-sziget közepén, a Magyar Vízilabda Szövetség székházának kocsibejárójánál. Tucatnyi riporter, fotós és tévés toporgott a kellemetlen, csípős időben, és néhány családtag is eljött köszönteni immár olimpikon szeretteit. 

Például a Gurisatti família a zavarba ejtően fiatalos anyukával, Gréta öccsével és nővérével, Lillával, aki maga is vízi sportot űzött, búvárúszó volt. Lilla kezében egy kis csomag, amelyből előkandikált egy ötletes, az olimpiai ötkarikát formázó sütemény.

Én sütöttem – rebegte megilletődötten Lilla. – Meg akartam lepni a húgomat, mert tudom, milyen sokat jelent neki, hogy kijutottak az olimpiára.

Aztán lefékezett a busz, és egymás után kászálódtak le a nyolcórás, hatszáz kilométeres úttól kissé törődött hősök. Elsőként Bíró Attila szövetségi kapitány, a győztes hadvezér, akit felesége és kisfia fogadott, utóbbi egy olimpiai legókészlettel ajándékozta meg édesapját. Akitől megkérdeztük, mennyire tudta már megemészteni a történelminek minősített sikert, a szombati kijutást az olimpiára, és a vasárnapi, tornagyőzelmet jelentő sikert Hollandia ellen.

Igazából még nem annyira, leginkább azért, mert egyetlen nap szünet sem volt, szakadatlanul játszottunk, és mindig a következő meccsre kellett készülnünk. Ettől függetlenül szombaton is ünnepeltünk, és vasárnap éjjel is volt egy komolyabb »levezetés«, egy felszabadultabb, amikor tényleg belehúztunk. A szombati buli »minőségét« egy kissé még beárnyékolta, hogy ott volt a vasárnapi – igaz, különösebb tét nélküli – döntő Hollandia ellen. Azért az még benne volt az agyakban. Ma meg volt egy hosszú, fáradságos buszút. Szóval, szerintem még kell pár nap, mire fel tudjuk fogni, mekkora eredmény ez, amit Triesztben elértünk.

Bíró nem sokat habozott a válasszal, amikor megkérdeztem tőle, odahelyezi-e edzői pályafutása három legnagyobb sikere közé a triesztit.

Igen, igen, ott van, mindenképpen. Ilyen lehengerlő játékkal, ennyire nehéz körülmények között kiharcolni az olimpiai kvótát, sőt, a tornagyőzelmet, hát ez simán felér egy Európa-bajnoki aranyéremmel. Nyilván a 2016-os Eb-győzelmünket nem übereli, mert az duplán számított, hiszen azzal kijutottunk a riói olimpiára. Meg aztán azt még szűz kézzel, újonc kapitányként értem el. Az viszont remek érzés, hogy most beérett az elmúlt évek kemény munkája. És remélem, még nincs vége.

Megemlítettük Bírónak, hogy valahol azt nyilatkozta, nemcsak a bankettet nyerték meg, hanem a tornát is, azaz duplán felülmúlták a hollandokat. Ez hogy is volt?

Ez úgy volt, hogy az olaszok legyőzése után azt mondtam, az a válogatott fogja megnyerni a döntőt, amelyik szombat éjjel hamarabb abbahagyja az ünneplést. Aztán kiderült, hogy ebben tévedtem, mert a mi bulink szombat éjjel jóval tovább tartott, mint a hollandoké, vasárnap mégis simán megvertük őket. Ez még Németh Andrásnak, a Fradi kézilabdaedzőjének volt a mondása, hogy a bankettet mindig mi, magyarok nyerjük, hát most bebizonyítottuk, hogy nemcsak a bankettet, hanem a tornát is. 

Eközben mindenki leszállt a buszról, Bíró fényképezkedett is egy hatalmas, kétszer egy méteres beszállókártyával, amely a tokiói járatra szólt, és amit Triesztben adtak a rendezők a két továbbjutónak, a magyaroknak és a hollandoknak.

Rebecca Parkeshoz, az Új-Zélandon született játékosunkhoz egy fiatalember lépett, kezében egy tündéri francia buldoggal. Parkes becsületére legyen mondva, magyarul válaszolt a kérdésemre, hogy is hívják a kis kölyökkutyát.

Kodaknak. De nem kölyök, hanem már kétéves. 

Ja, és még annyit, hogy – mivel a maszk miatt nem ismertem föl – amikor megkérdeztem, kivel állok szemben, magyaros szórenddel mutatkozott be, így: Parkes Rebecca. Majd még mosolyogva hozzátette:

Végtére is magyar színekben jutottam ki életem első olimpiájára, nem? 

(Borítókép: Sóki Tamás / Index)