Ha Jonathan Wilson írja, akkor arra illik odafigyelni. Márpedig napjaink legnagyobb hatású futball-szakírója megforgatja a kést a Liverpool-imádók gyomrában, amikor megkockáztatja az ítéletet: a vörösök pillanatnyi vesszőfutása, a sorozatban elszenvedett három hazai vereség a Premier League-ben – amire csaknem hatvan éve nem volt példa – nem balszerencsés kisiklás, hanem egy nem túl hosszú sikerkorszak vége.
Futballforradalmak, A kívülállók, A Liverpool története 10 meccsben, A Barcelona-örökség, Az argentin foci, The Names Heard Long Ago (ez utóbbit még nem fordították le, de ez a legjobb) és még sorolhatnánk a sunderlandi születésű újságíró pazar futballtárgyú könyveit, nem csoda, hogy ezek kivétel nélkül bestsellerek lettek.
Mármost, ha valaki ismeri a Liverpool FC-t, akkor az ő. Wilson most arra vállalkozott, hogy lapja, a The Guardian hasábjain megírja a Premier League címvédőjének sírbeszédét.
A sok sérülés az oka? Vagy talán a hihetetlenül zsúfolt program? Meglehet, hiszen egy csapat sem vészelné át, ha a három legjobb középső védője (Virgil van Dijk, Joe Gomez, Joel Matip) több hónapra, sőt, az egész idényre kidőlne a sorból. Csakhogy a vasárnapi 1-4 után, amit ismét csak az Anfielden szenvedtek el Szalahék, méghozzá a Manchester Citytől, jogosan vetődik fel a kérdés: itt talán ennél többről van szó.
Tény és való, Van Dijk, Gomez és Matip együttvéve 22 meccset szenvedett össze a most folyó bajnoki idényben a lehetséges 69-ből, és ennek következtében Jürgen Klopp 12 különböző középsővédő-kettőst volt kénytelen játszatni eddig az idény 23 PL-meccsén.
Fabinho és Jordan Henderson is sokszor kénytelen volt beszállni a védőnégyes tengelyében, ennek viszont a középpálya teljesítménye látta a kárát.
Egy olyan finomra hangolt csapat esetében, mint a Liverpool, ahol óramű pontossággal klappolnak a csapatrészek, ha olajozottan működik a gépezet, az ilyen kényszerű változtatások megjósolhatatlan következményekkel járnak. Illetve, nagyon is megjósolhatóval: lerobban a motor. Nem beszélve arról, hogy egy olyan intenzív és szofisztikált presszinget, proaktív futballt játszó csapatnál, mint amilyen Klopp Liverpoolja, a zsúfolt program, a háromnaponta következő mérkőzések sokkal többet kivesznek a játékosokból, mint egy kevésbé kimunkált taktikát alkalmazó, kizárólag reaktív játékkal túlélésre bazírozó együttesnél.
Ám attól még, hogy ez igaz, lehet más, sokkal mélyebb, lényegi oka is a mélyrepülésnek. Könnyen lehet, hogy Klopp utóbbi időben tapasztalható pikírtsége a meccseket – más szóval: a vereségeket – követő sajtóértekezleteken ennek a visszatükröződése. Hogy nem mennek rendben a dolgok a Mersey partján. Hogy mindaz, ami a csapattal történik mostanában, sokkal több szimpla kisiklásnál. Klopp november végén összeszólalkozott Des Kellyvel, a BT Sports neves kommentátorával a Brighton elleni 1-1-et követően. Aztán sorban következtek a szóváltások, üzengetések Chris Wilderrel, a Sheffield United, José Mourinhóval, a Tottenham és Sean Dyche-sel, a Burnley menedzserével. És aztán jött most vasárnap a bizarr és megalapozatlan példálózás a City állítólagos könnyű menetrendjével.
A vak is látja, nincsenek rendben Klopp idegei. Nem csoda: a Brighton-meccs óta lejátszott 14 bajnokiból csak ötöt tudott megnyerni a 'Pool.
De bármennyire is drámai a mostani baljós sorozat – három sorozatvereség hazai pályán azok után, hogy előzőleg 68 meccsen veretlen maradt a Liverpool, továbbá mindössze kilenc pont az utóbbi kilenc bajnokiból úgy, hogy öt találkozón képtelenek voltak gólt szerezni –, nem lehet azt mondani, hogy derült égből csapott le a villám. Messzire kell visszamenni az időben: attól kezdve, hogy a 2019-2020-as idényben 2019 karácsonyán, a Boxing Dayen 4-0-ra kitömték a Leicestert, szigorúan monoton lefelé tartó grafikonnal lehet illusztrálni a Vörösök formáját és eredményességét. Igaz, hogy az azt követő kilenc mérkőzést hiánytalanul behúzták Firminóék, de egyre nyögvenyelősebb győzelmekkel, és tovatűnt az a szemet gyönyörködtető, szabadon áramló futball, amely tavalyelőtt karácsonyig jellemezte a gárdát. Kétségtelen, mivel akkora volt az előny, magyarázható volt a lazítás, csakhogy a gyengülő forma áthúzódott a 2020-2021-es idényre is.
És ne feledjük: az akkor még csak botlásnak tartott 7-2-es vereség az Aston Villától még Van Dijk horrorisztikus térsérülése előtt történt! Azóta pedig egyik botlás a másik után. Könnyen lehet, hogy a magyarázat pofonegyszerű: fáradtság. Mentális és fizikális egyszerre.
Végtére is olyan csapatról beszélünk, amely három éve szakadatlanul csúcsra van járatva.
Előbb BL-döntő, majd BL-győzelem, végül a klub első Premier League-elsősége, egyszersmind 30 év után az első angol bajnoki cím. És eközben a gárda gerince nem változott, ugyanazok a játékosok húzták a szekeret mindvégig. A félelmetes csatártrió (Szalah, Firmino, Mané), a védelemben Alexander-Arnold, Van Dijk, Andrew Robertson, a középpályán Milner, Henderson és Wijnaldum. A legendás Guttmann Béla bon mot-ja, miszerint a harmadik év mindig végzetes, alapvetően az edzőkre vonatkozik, de érvényes lehet a csapatokra is.
Klopp nem véletlenül igazolta le a nyáron Thiago Alcántarát. A spanyol/brazil lassabb futballt játszik, mint a Liverpool törzsgárdája, de éppen ez a lényeg: a menedzser nem akarta még jobban kizsigerelni kulcsembereit, szüksége volt egy olyan futballistára, aki a komótosabb, labdatartásra épülő, erőkímélő játékban otthonosan mozog. A baj csak az, hogy Thiago mindössze egyszer tudott az ideális trió (Henderson, Thiago, Fabinho) tengelyében játszani, mert a társaknak folyton a védelemben kellett besegíteniük a sok sérülés miatt.
De van még egy tényező.
Ha egy csapat túl sokáig játszik változatlan összeállításban, az ellenfelek egyrészt kiismerik, másrészt beüt az elkerülhetetlen fásultság.
Ahogy az idő haladt előre, egyre kevésbé forszírozták Szalahék a presszinget, a letámadást. Spóroltak az erejükkel, és a takarékos Liverpool már nem olyan veszélyes. Ha működik a presszing, akkor lemossák a pályáról a Tottenhamet. Ha nem – mint vasárnap a City ellen –, akkor jön a súlyos vereség.
Ahogy az Athletic kimutatta, a sok sérülés ellenére hét olyan játékos is van a mostani Liverpoolban, aki a meccsek legalább 80 százalékán játszott a szezonban.
Még aggasztóbb, hogy a játékpercekkel súlyozva a 'Pool a Premier League legöregebb csapata, és ezért csak részben felelős a 35 éves James Milner.
Firmino tavaly októberben belépett a harmincadikba, Mané áprilisban lesz 29, Szalah júniusban. Külön-külön ez nem sok, de együtt már igen. Főleg, hogy ez a mostani a negyedik, együtt töltött szezonjuk. Takumi Minaminót azért hozták, hogy felfrissítse a támadósort, de Szoboszlai Dominik egykori salzburgi játékostársa nem vált be. Diogo Jota berobbant a csapatba, de sajnos december óta folyamatosan sérült.
És ezzel visszajutottunk a kiindulóponthoz: a Liverpool balszerencsés volt a rengeteg sérüléssel, de ettől függetlenül is könnyen lehet, hogy a csapat túljutott a csúcson, életciklusa leszálló ágba került.
Ahogy mifelénk mondják: lefőtt Szalahék kávéja.
(Borítókép: Liverpool és Manchester City mérkőzés 2021. február 7-én. Fotó: Laurence Griffiths / Getty Images)