2003. december 14-ét írtuk, mi, a Hotel Kempinski konferenciatermében összegyűlt kiváltságos újságírók kiguvadt szemekkel fixíroztuk a paravánt, vajon ki lép elő mögüle. Persze már senki előtt sem volt kétséges, hogy Lothar Matthäusnak hívják a magyar labdarúgó-válogatott új szövetségi kapitányát, de azért mégiscsak felcsattant a taps, amikor előlépett a 150-szeres német válogatott, világ- és Európa-bajnok, aranylabdás legenda. 

Igaz, hogy a magyar edzői kar Egervári Sándort favorizálta, de az MLSZ elnöksége, Bozóky Imre elnökkel és Puhl Sándor alelnökkel az élen, amikor már csak hónapok voltak hátra a 2004. május elsejei csatlakozásig az Európai Unióhoz, nagyot akart villantani. És ki lett volna alkalmasabb jelölt a kapitányi posztra, mint a világ valaha volt egyik legnagyszerűbb labdarúgója, az 1990-es olaszországi világbajnokság hőse, a három évtizede éppen egyesülőfélben lévő Németország bálványa? Aki ráadásul meg is ígérte, hogy kijuttatja a 2006-os vb-re a világbajnokságon akkor már 17 éve nem járt magyar nemzeti együttest? (Nem sikerült, akkor sem, Horvátország, Svédország és Bulgária mögött csak negyedikek lettek Gera Zoltánék, bár tény és való, hogy a Matthäust követő kapitányok még ezt a gyászos szereplést is alulmúlták.)

Én voltam az az MLSZ-elnök, aki az első külföldi szövetségi kapitányt Magyarországra hozta (előzőleg Jenei Imre ugyan román állampolgár volt, de vitán felül magyar nemzetiségű – a szerk.), ebbe is buktam bele, viszont azóta érdekes módon jóformán csak külföldi kapitányaink vannak – mosolyodott el Bozóky Imre nyilvánvalóan Erwin Koemanra, Bernd Storckra és Marco Rossira utalva, amikor a Matthäus-évforduló alkalmából felhívtuk a manapság Izsákon praktizáló ügyvédet. – Másokkal ellentétben pontosan tudtam, ki az a Lothar Matthäus, aki százötvenszer játszott a német válogatottban, és a labdarúgásban olyan sikereket ért el, mint rajta kívül nagyon kevesen, az nyilvánvalóan olyan mentalitással rendelkezik, amire akkor, tizenhét éve szüksége lett volna a magyar labdarúgásnak. Pellady Péteren, a magyar származású menedzseren keresztül ismertem meg Matthäust, kimentem hozzá Belgrádba, ahol akkor dolgozott a Partizannál, akkor tárgyaltunk először. Azonnal jelezte, örömmel elvállalná a kapitányi munkát, és gyorsan meg is állapodtunk.

Bozóky emlékei szerint Matthäus hihetetlen nagy elánnal vetette magát a munkába.

Sajnos, a közeg nem volt alkalmas arra, hogy befogadja, szinte kezdettől fogva támadások érték. Én azt mondom, hogyha hagyták volna dolgozni, biztos, hogy eredményeket mutat fel – nem hagyták. Politikai támadások is érték, de igazából a szakma fogott össze ellene. A közeg tönkretette a munkáját, megakadályozta az előrelépést. Hogy mennyire így van, a tények mutatják: sem azelőtt, sem azóta annyi magyar játékos nem tudott külföldre szerződni, mint az ő idejében. Olyan, későbbi legendásnak számító magyar labdarúgókat fedezett fel és játszatott elsőként a magyar válogatottban, mint például Juhász Roland, Huszti Szabolcs vagy Torghelle Sándor. Jó út lett volna, amin ő elindult. Azt nem akarták megérteni, és ma sem értik meg sokan, hogyha idejön egy jó szakember, azt nem megfojtani kell, hanem átvenni tőle azt a tudást, amivel ő rendelkezik. És azt se felejtsük el, hogy a brazil válogatottat ő hozta el barátságos mérkőzésre, az argentint szintén – Lionel Messi a Puskás Stadionban mutatkozott be hazája együttesében, bár, azonmód ki is állították –, a Real Madrid is Matthäus idejében járt nálunk és mérkőzött meg az úgynevezett Puskás-válogatottal, igaz, azt a meccset nem Lothar kötötte le. Szóval, akkoriban nem Luxemburggal és San Marinóval játszottunk, hanem a világ vezető futballhatalmaival. Soha nem kapott olyan reklámot és marketinget Magyarország a világfutballban, mint akkoriban, és szakmailag sem lehet legyinteni az ő időszakára. Lothar elkötelezettségét nem lehetett kétségbe vonni. És hát az ő nevéhez fűződik a magyar válogatott utóbbi két évtizedének leglátványosabb eredménye, a 2004. június 6-án Kaiserslauternben a Németország elleni 2-0-ás győzelem a berni vb-döntő ötvenedik évfordulóján.

Bozóky azt is cáfolta, hogy Matthäus ne értett volna edzőként a futballhoz, hiszen a Partizan Beograddal azért csak-csak bajnokságot nyert. Az exelnök úgy véli, a német legenda itteni tevékenysége felértékelte a magyar futballt, és a nevéhez köthetően olyan szponzorok léptek be akkor átmenetileg a magyar labdarúgásba, akiket azóta sem sikerült idecsábítani. A DSF német tévécsatorna a válogatott minden barátságos és tétmérkőzését egyenesben közvetítette.

Véleményem szerint egyértelműen pozitív volt Lothar magyarországi szerepvállalásának a mérlege – összegzett Bozóky. – Sokan azzal vádoltak, hogy én csak azért csábítottam ide őt, hogy bebetonozzam magam az MLSZ élén, de ez nem igaz, mert akkor engem már megválasztottak további négy évre. Ismétlem, hagyni kellett volna Matthäust dolgozni, és akkor minden másképp alakul. Sajnos, a légkör nem volt alkalmas akkor arra, hogy eredményt érjen el, a kormány részéről semmiféle támogatást nem kapott a magyar futball, viharos ellenszélben dolgoztunk, az akkori helyzetet nem lehet összehasonlítani a mostanival, mindennap harcoltunk a túlélésért.

A Matthäus-éra legszenzációsabb eredménye a 2004. június 6-án Kaiserslauternben a németek felett aratott 2-0-ás győzelem, melynek hőse az Oliver Kahnnak két fantasztikus gólt bevágó Torghelle Sándor volt. 

Amikor megtudtam, hogy ő lesz a kapitány, nagyon meglepődtem, hogy egy ekkora sztár ide szerződik hozzánk – idézte fel az akkor történteket a tavaly visszavonult, 42-szeres válogatott csatár. – De még jobban meglepődtem, amikor megkaptam tőle a behívót a válogatottba. Nagyon örültem, egyszersmind tartottam is egy kicsit tőle, mert nem tudtam, egy ilyen hatalmas karakter hogyan áll hozzá egy 22 éves újonchoz. Ezzel szemben egy tök normális, ugyanakkor határozott és kemény szakembert ismertem meg Matthäusban. Eltervezett valamit, és azt megpróbálta véghez vinni. A kemény német stílust képviselte, minden egyes mozzanatnál lehetett ezt érezni, viszont amikor volt eredmény, akkor megmutatta az emberi arcát.

Például a kaiserslauterni diadal után, amikor Lothar elvitte a csapatot egy hamisítatlan német sörözőbe, megünnepelni a valóban világra szóló sikert. 

Szerettük Lothart, legalábbis a csapat döntő többsége így volt ezzel. Természetesen olyan nincs, hogy egy edzőt mindenki szeret, de én például felnéztem rá. Huszti Szabi, Juhász Roli, Szélesi Zoli, Leandro, Rósa Dénes nála mutatkozott be, Gerzson (Gera Zoltán – a szerk.) már korábban, de Matthäus nagyon sok fiatal játékos válogatottbeli pályafutását indította el, és sok külföldi szerződésben is segített. Igen, meglehet, ha több időt kapott volna a válogatott élén, akkor jobb eredményeket érhettünk volna el, hiszen a bizalom sokat számít, ahogy ez most Marco Rossi esetében is beigazolódik. Összegezve: Matthäus neve sokat segített abban, hogy a brazilokkal, argentinokkal, németekkel játszhattunk válogatott mérkőzéseket. Az én pályafutásomat ő tette sínre, én csak hálával tartozom neki. 

Ferenczi István háromszor volt válogatott Matthäus idején, a manapság már maratonistaként remeklő 43 éves sportember akkoriban a DVSC-ben ontotta a gólokat.

Lothar fantasztikus futballista volt, minden túlzás nélkül állítom, hogyha 2005-ben, amikor nála szerepeltem, beállt volna közénk a válogatottba, cseppet sem lógott volna ki közülünk, legfeljebb fölfelé – mondja Ferenczi. – Elképesztő tekintélye volt, ittuk a szavait, edzőként is csak a legjobbakat mondhatom róla, ötös skálán csillagos ötös!

Ekkoriban Matthäus negyvenes évei elején járt, túl kivételesen hosszú és tartalmas játékos-pályafutásán. Nekünk, magyaroknak az ő szövetségi kapitányi két éve a legélénkebb emlék, de Lothar életében ez csak egy epizód, belőle nem a magyarországi két év faragott világsztárt.

Az erlangeni születésű srác nem hiába látta meg a napvilágot az Adidas-birodalom kellős közepén, és nem véletlenül tette meg szédületes futballkarrierje első lépéseit az FC Herzogenaurachban, pályafutását végig jellemezte a kötődés a háromcsíkos sportmárkához.

Amikor a 18 éves tinédzsert 1979-ben leigazolta a Borussia Mönchengladbach, az Erlangentől 450 kilométerre nyugatra, a holland határ közelében fekvő város volt a (nyugat)német futball epicentruma; Günter Netzer és Jupp Heynckes vezérletével a hetvenes évtizedben öt Bundesliga-cím és két Uefa-kupa-győzelem volt a klub mérlege. Amikor Lothar a csapathoz került, már az éppen visszavonult Heynckes volt a vezetőedző, akinél a srác azonnal helyet vívott ki magának a kezdő tizenegyben. Sőt, Jupp Derwall meghívta a 19 éves fiatalembert az 1980-as olaszországi Európa-bajnokságra készülő válogatottba is, ahol a Hollandia elleni csoportmeccsen mutatkozott be. Ez volt élete első válogatottbeli fellépése, amit később – talán akkor maga sem gondolta – további 149 követett. A római döntőben Belgium ellen nem jutott szóhoz a német bombacsapatban – amelynek Karl-Heinz Rummenigge, a Bayern jelenlegi vezérigazgatója volt a sztárja – a tinédzser, de jogosan került fel az ő neve is a serlegre. 

A Gladbach az 1983/1984-es idényben azonos ponszámmal ugyanúgy 48 ponttal végzett, mint a bajnok VfB Stuttgart és a Hamburger SV, de rosszabb gólkülönbséggel a harmadik helyre szorult. Matthäus remekelt, de a Mannheim elleni mérkőzés előtt Heynckes büntetésből kihagyta a kezdőből, mert kiderült, hogy Lothar a nyáron Münchenbe szerződik.

Néhány héttel később Matthäus a Német Kupa döntőjében vívta élete utolsó meccsét a Gladbach mezében, az ellenfél – már csak ilyen az élet – a Bayern volt. A rendes játékidő és a hosszabbítás 1-1-re végződött, jöttek a tizenegyesek. Az elsőt a Borussiától Matthäus lőtte jövőbeli munkaadói ellen – a léc fölé. 

A kihagyott tizenegyes 0:34-nél:

A párbajt a Bayern nyerte meg 7-6-ra, senki sem mosta le Lotharról, hogy szándékosan hibázott.

Ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amit szeretnék kiradírozni az életemből – mondta évekkel később a Kicker magazinnak. – Az ember nem rúg fölé szándékosan egy tizenegyest, pláne nem a kupadöntőben. Főleg én, aki kisgyermek koromban zöld-fehér Gladbach-paplannal takaróztam. 

Az 1984-1985-ös idényben megvolt Matthäus első trófeája. 33 fordulóban szerzett 16 góllal járult hozzá a bajnoki címhez, majd a következő két idényben is a Bayern volt a bajnok, Lothar mindkétszer kétszámjegyű gólterméssel jeleskedett. 1987-ben bejutott a csapat a BEK-döntőbe, de ott 2-1-re alulmaradt a Portóval szemben. Abban az évben Matthäus lett a nyugatnémet válogatott csapatkapitánya. 1986-ban játszott az Argentína ellen 3-2-re elveszített világbajnoki döntőben, a mexikóvárosi Azték Stadionban. 

1988-ban Andreas Brehmével együtt átszerződött az Interhez, ahol Giovanni Trapattoni irányításával 1989-ben olasz bajnokok lettek, majd 1991-ben a Roma ellen behúzták az UEFA-kupa döntőjét is. Közben pedig 1990-ben, néhány hónappal a német újraegyesítés előtt megnyerték Rómában a világbajnokságot.

Matthäus csapatkapitányként emelte magasba a trófeát. Élete legjobb meccse a nagyszerű Jugoszlávia ellen 4-1-re megnyert csoporttalálkozó volt, amelyen rúgott egy gólt ballal, majd egyet jobbal. Valahogy így:

 Ez volt a 75.válogatottságom a 150 közül, és azt hiszem, ennél jobban sohasem játszottam, jelentette ki már visszavonulása után.

Később rúgott egy gólt büntetőből a cseheknek, majd az angolok elleni vb-elődöntő tizenegyes-párbajában biztosan értékesítette a sajátját Peter Shiltont becsapva. 

A szünetben cipőt kellett cseréltem, és nem éreztem biztosnak magamat, indokolt később a csapatkapitány, aki néhány perccel később felemelhette a kupát. Ráadásképpen elnyerte az Aranylabdát és Maradona elismerését, akivel a Serie A-ban is megannyi csatát vívott, nem beszélve az 1986-os és az 1990-es világbajnokság döntőjéről: – Életem legkeményebb ellenfele volt, mondta a tavaly november 25-én elhunyt Diego, aki egy évvel volt idősebb Lotharnál. 

1991-ben ő kapta az első ízben kiírt World Player of the Year díjat is, majd 1992-ben, 31 évesen visszatért a Bayernbe. Két súlyos sérülésből is visszajött – egy keresztszalag- és egy Achillesín-szakadásból –, miközben további hat bajnoki címet szerzett a Bayernnel, továbbá 1996-ba ismét UEFA-kupa-diadalt ünnepelt.

Egy, csak egy trófea hiányzik a vitrinjéből: a Bajnokok Ligája serlege. Közben hátravonult a sepregető posztjára, az 1994-es világbajnokságon középhátvédként játszott a válogatottban, mint ahogy 37 évesen az 1998-as franciaországi vb-n is. 25 mérkőzésen szerepelt világbajnokságon, ez világrekord. 1999-ben életében másodszor az Év labdarúgója lett Németországban.

1999 májusában volt a Bajnokok Ligája döntője Barcelonában a Manchester United ellen.  Mario Baslernek a 6. percben szerzett góljával a 91. percig 1-0-ra vezetett a Bayern.

Sheringham a 91. percben kiegyenlített, majd Solskjaer a 93. percben berúgta az angolok győztes gólját. 

 Matthäus pályafutásának megfájóbb pillanatai ezek, valahogy úgy sajoghat ez a vereség, mint a mi Aranycsapatunk tagjainak a berni 2:3...

Élete utolsó mérkőzését 2018-ban, 57 évesen játszotta első klubja, az FC Herzogenaurach mezében, a Bezirksligában, a kerületi bajnokságban. 3-0-ra győztek – stílszerűen, hiszen Matthäus neve egyet jelent a győzelemmel...  Az ünnepi meccsen 27 évvel fiatalabb ötödik feleségével, az orosz modellel, Anasztaszja Klimkóval fogadta a gratulációkat. Lothar civilben sem aprózta el, az öt feleség mellé négy gyermeke is van, nem lehet azt mondani, hogy eseménytelen volt ez a hatvan év. 

 És még hol van a vége! A Stern magazin megkérdezte Dárdai Pált, a Hertha BSC edzőjét, szerinte ki lehet Joachim Löw utódja a német válogatott élén.

Matthäusnak jók az esélyei – mondta honfitársunk. – Én is játszottam a magyar válogatottban a keze alatt, megvan benne a potenciál. Igazi nyerő típus.

Ezt tényleg nem lehet elvitatni tőle. 

(Borítókép: 1990-ben a világkupa döntője után. Fotó: Jean-Yves Ruszniewski / Getty Images Hungary)