Az első, 1930-as világbajnokságra a borzalmas távolság és költségek miatt – Uruguay volt a házigazda – a magyar válogatott nem utazott el, 1934-ben Olaszországban már ott voltunk, de a csapat világsztárja, legjobb játékosa, Sárosi György nélkül.

Gyurka bokája

„Gyurkát” balszerencse üldözte, meg néhány ádáz ellenfél rosszindulata. Már az 1931–1932-es, százszázalékos bajnokság közben is súlyosan megsérült, három meccset ki kellett hagynia a Fradiban, és a későbbi idényekben is alkalmanként kéthetes ápolások vártak rá. 1934-ben remek formában játszotta végig a tavaszt. Május 10-én vezéregyénisége volt az angolok ellen az Üllői úton 35 000 néző előtt 2:1-re győztes válogatottnak – az első gólunkat ő szerezte –, de három napra rá a Kispest ellen súlyosan megsérült.

Bár a vártnál gyorsabban felépült, a világbajnokságra el sem vitte Nádas Ödön szövetségi kapitány. Nápolyban a magyar–egyiptomi mérkőzésen (4:2) sem volt ott. Aztán üzentek érte, Gyurka úgy érezte, javult az állapota, s így elutazott Bolognába a csapat után a magyar–osztrákra. Május 31-én, két és fél héttel a sérülése után játszott, nem is rosszul, csak túl óvatosan. Egy gólt így is lőtt, csak hát a Markos kiállítása és Avar sérülése folytán 9 emberre fogyatkozott válogatottat ezzel sem menthette meg; kikaptunk (1:2), kiestünk...

Matyi megbetegszik, itthon marad

Az 1938-as franciaországi világbajnokságra a Cseh, Sárosi, Zsengellér „agytröszt” vezérletével utazott volna ki Dietz Károly szövetségi kapitány válogatottja. Gyurka formája csúcsán volt – nem sokkal korábban rúgott hét gólt Plánickának, a világ legjobb kapusának –, az ifjú Zsengellér „Ábel” nem sokkal korábban jött fel Salgótarjánból, és remekelt, Cseh „Matyi” – becsületes nevén László – pedig 1935-ben és 1937-ben is gólkirály volt. Csakhogy a bohém természetű Matyi sokat betegeskedett, vissza-visszatérő tüdőbaj gyötörte, és kétségessé vált szereplése a júniusi világbajnokságon. Idézzük fel hát dr. Mamusich Mihály, a Nemzeti Sport szerkesztője interjúját Dietz Károly szövetségi kapitánnyal. 

– És Cseh?

– Cseh bámulatos gyorsasággal visszaszerezte egészségét. A formájáról már nem mondhatom el ugyanezt. Az egész tavaszi idény során csak két mérkőzésen nyújtott elfogadható játékot, az Újpest és a Ferencváros ellenin. 

– De éppen ez a kettő volt a legnagyobb ellenfél!

– Ez igaz, de ezenkívül azután egyáltalán semmit sem produkált. Én megadtam neki az utolsó lehetőséget, hogy bekerüljön a franciaországi keretbe, és megmondtam neki, hogyha 22-én és 26-án jói játszik, kivisszük. A Budai ellen még mutatott valamit, de itt az ellenfél egyáltalán nem számított. Az ETO ellen már újra gyenge volt Cseh. Azután még egy momentum játszott itt közre, amely döntő volt abban a tekintetben, hogy lemondottam Cseh kiviteléről. Neki összekötőt kellett volna játszania. Ettől a helytől már azelőtt is erősen idegenkedett. Akkor is, amikor teljesen fit volt. Most még vesztett a gyorsaságából! Aligha tudná valóra váltani elgondolásomat, a harmonikázó összekötő szerepkörének betöltését. Mint középcsatár mindig ugyanazt a húzást kísérli meg: a lyukra tett labdával való kiugrást. Ehhez pedig most nincs meg a szükséges gyorsasága.

Így hát Matyi itthon maradt. Nélküle is eljutottunk az olaszok elleni döntőig, de ott 4:2-re alulmaradtunk. Hogy vele esetleg győzünk? Már kideríthetetlen...

Machos: előbb mesterhármas, aztán katasztrófa

Az 1958-as világbajnokságon a Machos, Tichy, Hidegkuti belső hármast tervezte játszatni a Bukovi Márton lemondása után kinevezett szövetségi kapitány, Baróti Lajos. A fiatal Tichy Lajos még nem, az öregedő Hidegkuti Nándor már nem számított vezéregyéniségnek, a 26 éves Machos Ferenc azonban élete formájában futballozott. 1957. június 23-án a Bulgária elleni vb-selejtezőn fél óra leforgása alatt mesterhármast szerzett, 4:1-re győztünk, a Népsport így méltatta a Honvéd jobbösszekötőjét:

Machos elsősorban remekbe szabott góljaival tűnt ki. Szemfüles volt, mindig jól helyezkedett, és a kapu előtt nagyszerűen feltalálta magát. A mezőnymunkában nem volt eléggé folyamatos a játéka.

Ja, kérem, akkoriban más volt az igényszint, mint manapság...

Csakhogy Machosnak nem volt szerencséje a világbajnokságokkal. 1954-ben a Svájcban rendezett vb-n kinn járt ugyan, de egyszer sem játszott. Az 1958-as előtt – még a Honvéd klasszisaként – megsérült, míg az 1962-est megelőzően Baróti Lajos kapitány kivitte ugyan a nemzeti együttes téli chilei túrájára, de májusban már nem utaztatta Chilébe. Pedig Machost akkoriban a bajnok Vasas vezéregyéniségének tartották, sőt, egyenesen Hidegkuti Nándor utódjának.

Az 1958. május 22-i Népsportban így közölték, hogy Machos nem utazik Svédországba: 

Csütörtökig 24 játékos volt a labdarúgó-világbajnokságra készülődő keretben, közöttük két sérült: Bozsik és Machos . A sérülteket tüzetes orvosi vizsgálatnak vetették alá, s kiderült, hogy Bozsik néhány nap múlva elkezdheti az edzéseket, Machos sérülése azonban makacs, legalább 2-3 hét kell hozzá, míg rendbe jön. Ilyenformán tehát Machos világbajnoki szerepléséről le kellett mondani. Rajta kívül Gilicz marad itthon a 24-es keretből. Ezek szerint tehát ez a 22 játékos képviseli a magyar színeket az 1958. évi labdarúgó-világbajnokságon, kapusok: Grosics, Ilku. hátvédek: Mátrai, Sipos, Sárosi, Kárpáti, Szigeti. fedezetek: Bozsik, Berendi, Szojka, Kotász. csatárok: Budai, Sándor, Vasas, Lahos, Tichy, Hidegkuti, Monostori II, Bundzsák, Fenyvesi, Friedmanszky, Bencsics.

Tichy és Göröcs nélkül

Az 1966-os angliai világbajnokságon a Bene, Albert, Farkas csatártrió ugyan csodát tett a brazilok ellen 3:1-re megnyert csoportmeccsen, de azért Baróti Lajos szövetségi kapitány nyilván hasznát tudta volna venni a két zseniális támadónak akár a portugálok, akár a szovjetek ellen. Tichy Lajos 31 évesen ugyan ott volt a vb-n, ám nem lépett pályára. Előtte, 1964-ben még tagja volt az Eb-bronzot nyert magyar válogatottnak. Baróti Lajossal megromlott viszonya miatt viszont a spanyolok ellen 2–1-re elvesztett elődöntőben játszott utoljára a válogatottban. Baróti már 1962-ben Chilébe sem akarta magával vinni. „Vagy Tichy utazik Chilébe, vagy én!” – mondta a kapitány. Sándor Károlyék diplomáciai érzéke kellett ahhoz, hogy végül mindketten utazzanak. 

Göröcs Jánosé más történet, ő kint sem volt Angliában. Nem, mert Baróti a csodálatos képességű összekötőt – vagy ahogy már akkoriban mondták: középpályást – jobbszélsőben akarta játszatni, az meg nem feküdt Titinek. A tavaly februárban elhunyt zseniális labdarúgó tíz éve így vallott erről e sorok írójának:

 – A chilei világbajnokság után Sándor Csikar kikerült a csapatból, és Baróti belőlem akart jobbszélsőt faragni. Belőlem, jobbszélsőt! Attól kezdve alig-alig kerültem be a válogatottba.

– 1966-ben az angliai vb-re sem vitte ki.
– Pedig benne voltam a keretben, fent edzettem a többiekkel Galyatetőn. Mielőtt kiutaztunk volna, Baróti négyünket – Solymosi Ernőt, Puskás Lajost, Orbán Árpádot és engem – leküldött azzal, hogy vésztartalékok leszünk, álljunk készenlétben, hátha megsérül valaki odakint. Én azt mondtam, ebből nem kérek, elutaztam a családdal nyaralni a Balatonra, úgysem volt vakációm hét évig. 

Landersheim: Bélának végállomás 

Legközelebb az 1978-as argentínai világbajnokságra jutottunk ki, előtte Landersheimben, illetve Herzogenaurachban, az Adidas edzőközpontjában táborozott Baróti Lajos szövetségi kapitány kerete – azért ott, mert Kutas István, az MLSZ elnöke kiváló viszonyt ápolt Adi Dasslerrel, a háromcsíkos márka tulajdonosával. (A korabeli viszonyokra jellemző, hogy a 43 évvel ezelőtti Népsportban a bajor város nevét így írták: Herzogenrauch...)

Mármost, május 16-án Landersheimben előkészületi meccset játszottunk a szintén vb-résztvevő Tunéziával. 2–2 lett az eredmény, mindkét gólunkat Nagy László lőtte, aki nem is volt benne a kezdő tizenegyben. Nem, mert szegény Váradi Béla helyére állt be... A Népsportban Baróti így beszélt a meccsről:

Már elöljáróban hangsúlyoznom kell: gyakorlatilag semmi jelentősége sem volt az összecsapásnak, mert a rendezők látványos, keménységektől mentes labdarúgást kertek és kaptak. Különösen a tunéziaiakat kellett figyelmeztetni, nehogy presztízskérdést csináljanak a találkozóból. Mindkét gólunkat a Váradit váltó Nagy László lőtte. A Vasas balszélsőjét azért kellett lecserélni, mert egy szabadrúgás után a lábát fájlalta. Még nem tudjuk, hogy sérülése komoly-e, vagy sem. A félidő eredménye 1–1 volt.

Az orvostudomány akkori állását – de inkább a vezetők sumák magatartását – mi sem jellemzi jobban, mint hogy egy nappal később ez jelent meg Váradi sérüléséről a szaklapban:

A vendéglátók szívélyesek, minden kérésünket teljesítik – nyilatkozta az MTI-nek Krizsán József, az MLSZ főtitkára. – Csütörtökön ismét két edzés lesz. Fazekas már gyógyult, s Váradi sérülése sem látszik komolynak.

Tényleg nem volt komoly... Ugyan kivitték Argentínába a népszerű Bélát, az ezüstcipőst, a Vasas ikonját, de ott egy percet sem tudott játszani. És a hiánya különösen akkor vált elviselhetetlenné, amikor az Argentína elleni nyitómérkőzésen kiállított Nyilasira és Törőcsikre sem lehetett már számítani. 

Nyilasi gerincproblémái

E sorok írója 1986. március 21-én az MTI fiatal munkatársaként ott toporgott a Sportkórház műtőjének folyosóján. OdabentNyilasi Tibort operálták. Másnap ez jelent meg valamennyi magyar napilapban, nem éppen Pulitzer-díjas cikk, de meglehetősen tényszerű:

Nyilasi Tibort, a magyar labdarúgó-válogatott tagját, az Austria Wien játékosát pénteken reggel a Sportkórházban megoperálták. A műtétet dr. Jakab Gábor kandidátus, az ORFI főorvosa vezette, s az operációt követően a következő tájékoztatást adta az MTI-nek: – Nyilasinak a gerincén kellett kisebb műtétet végrehajtani, s ez sikerült. Még ott voltam a kórházban, amikor a labdarúgó felébredt az altatásból, s kielégítő hangulatban elmondta, hogy már nem érzi a bal lábában azokat a fájdalmakat, amelyek hónapok óta kínozták. A játékosnak előreláthatólag még nyolc-tíz napig kell kórházban maradnia, s csak utána kezdheti el a szigorú program szerinti gyakorlást, amely úszásból és könnyebb labdázgatásból áll. Három vagy négy hét múlva már a pályán is elkezdheti a gyakorlásokat.

Nyilasi Tibor, az orvosi vélemény szerint: hat nyolc hét múlva már játszhat.

Hát az lehet, csakhogy Mezey György szövetségi kapitány „Nyílt” nem vitte ki Mexikóba. Hogy miért nem, az a mai napig nem világos. A Nemzeti Sport május 4-i számában mindenesetre ezt mondta Nyilasi, miután Mezey leszállította őt a lienzi edzőtáborba induló buszról:

Nagyon szomorú vagyok, hogy nem lehetek ott a magyar válogatottal ezen az ausztriai magaslati edzőtáborozáson. Annál is nagyobb a bánatom, mert úgy hiszem, hogy ezzel végleg le kell mondanom a világbajnokságon való szereplésről. A történet dióhéjban a következő: mindenki előtt ismert, mindössze öt héttel ezelőtt műtötték. Azt hiszem, senki előtt nem kell bizonygatnom, hogy egy ilyen gerincoperáció nem olyan, mint egy foghúzás. Kétségtelenül igaz, hogy az elmúlt közel három hétben fáradságot nem kímélve edzett velem Mezey György szövetségi kapitány. Hét-nyolc napig nem volt semmi probléma, szinte madarat lehetett volna fogatni velem a boldogságtól, annyira optimista lettem attól, hogy nap mint nap többet és többet tudok teljesíteni. Ám körülbelül másfél héttel ezelőtt újra előjöttek a panaszaim, ezért ki kellett hagynom hat napot. Már akkor őszintén megmondta nekem Mezey György, hogy számomra nem egy hét, de még egy fél nap is óriási veszteséget jelenthet, és bizonytalanná teheti a felépülésemet, a vb-n való szereplésemet. 30-án este az Erzsébet Szállóban valóban kaptam az Austria Wien vezetőitől egy olyan üzenetet, hogy vegyek részt klubom innsbrucki mérkőzésén, és ha játékra alkalmatlan vagyok, legalább nézőként legyek ott. Mezey György a hír hallatán azt mondta, hogy ha nem tudok 16 napon át maradéktalanul a válogatottal készülni, akkor nem vállalja a felelősséget a felkészítésemért. Nos, ezért nem tartottam a válogatottal az edzőtáborba. Őszintén megmondom, megértem a szövetségi kapitányt, és vissza szeretnék utalni korábbi véleményére. Az amúgy is rövidnek tűnő felkészülési időt még inkább leszűkítette volna, ha párhuzamosan az Austria igényeinek is eleget kellett volna tennem. Ráadásul nem vagyok egészséges, a játékra pedig – felelősségem teljes tudatában kijelentem – alkalmatlan vagyok.

Csakhogy június 21-én, miután már kiestünk a vb-ről, a mindig is óvatos duhaj, a sarkos megfogalmazásoktól tartózkodó Nyilasi egy kicsit másképpen beszélt a HVG-nek:

Arra kértem őt (mármint Mezeyt– a szerk.), hogy vigyen magával a tizenhat napos edzőtáborozásra; megígértem, hogy edzek majd, amennyit tudok, ha kell, külön is. Nem leszek a csapat terhére, és nem fogom zavarni sem őt, sem a többieket a felkészülésben. Ismét mondtam, hogy el vagyok engedve, és nincs mit elintéznem, de ő megismételte, hogy fogjam a csomagomat, és menjek el.

Vagy így, vagy úgy, de Nyíl nem volt ott Irapuatóban a magyar futball Mohácsán, a szovjetektől elszenvedett 6–0-ás vereségnél, s utólag ezt aligha bánja. Viszont azt se feledjük – arra ma már valahogy senki sem emlékszik –, hogy Törőcsik András is ott volt a keretben, de ő is megsérült, és Mezey őt sem tudta kivinni Mexikóba. 

Ez volt 1986-ban, azóta nem jártunk világbajnokságon, Eb-n is csak egyszer, 2016-ban. És most itt állunk a következő előtt, egyik legjobb középpályásunk, Kalmár Zsolt nélkül. És még Szoboszlai Dominik is éppen hogy csak elkezdte az edzéseket. Egyedül, külön az RB Leipzig csapatától. 

(Borítókép: Kalmár Zsolt (b) és az andorrai Marc Valles a labdarúgó-világbajnokság európai selejtezőjében játszott Andorra–Magyarország-mérkőzésen Andorra La Vellában 2021. március 31-én. Fotó: MTI / AP / Joan Monfort)