1949. május 4. – a futballtörténelem legsúlyosabb katasztrófájának napja, jelentőségében mindenképpen, hiszen a Grande Torino pusztulásával nemcsak a korszak kiemelkedő tudású futballcsapata veszett oda, hanem nagy valószínűséggel Olaszország is ekkor vesztette el az 1950-es világbajnokságot. Amely sorozatban a harmadik vb-trófeája lett volna az 1934-es és az 1938-as vb-n győztes squadra azzurrának. De ami nekünk, magyaroknak sokkal fájdalmasabb, és Susanna Egri lelkén soha be nem hegedő seb marad: a Superga-kolostor falának csapódó Fiat G.212-es típusú repülőgép roncsai között lelte halálát a torinói színház prímabalerinájának édesapja, Egri Erbstein Ernő, a világhírű edző, a Grande Torino megálmodója és létrehozója.
1949. május 4-én 16 óra 45 perckor a Torino futballcsapatát Lisszabonból hazafelé szállító Fiat G.212-es repülőgép kapitánya, Pierluigi Meroni kezébe vette a mikrofont, és a következő üzenetet küldte Torinóba, a földi irányítóközpontba:
Savona fölött repülünk, a felhők alatt, 2000 méter magasan. Húsz perc múlva Torinóban vagyunk.
Majd 17 óra 2 perckor, miközben a hárommotoros gép már a leszálláshoz készült, az alábbi időjárás-jelentést kapta Meroni kapitány:
Borult ég, szakadó eső, rossz látási viszonyok, felhők 500 méter magasan.
A tapasztalt pilóta, aki egy héttel korábban Párizsból Milánóba repült a Fiat G.212-essel, nyugtázta az információt, majd magabiztosan válaszolt:
Roger, minden rendben, köszönöm szépen.
Egy perccel később az irányítótoronyból megérkezett a leszállási engedély: „Oké, szálljon le!”
A következő pillanatban vakító fénynyaláb világította meg a ködös égboltot a Superga-székesegyház fölött, majd fokozatosan kihunyt, de még percekig világított.
Igen, ma hetvenkét éve történt, de mintha tegnap lett volna. Ennyi év után is ugyanolyan fájó az emlék, persze mégsem ugyanolyan, mert akkor, 23 évesen majdnem belehaltam – idézte fel Susanna Egri, a Fiat G.212-es roncsai között halálát lelt direttore técnico, Egri-Erbstein Ernő idősebbik lánya, akit torinói lakásában hívtunk fel. – Tényleg azt hittem, nem fogom túlélni, annyira szorosan kötődtem édesapámhoz. Emléke ugyanolyan erővel él bennem, mint hetvenkét évvel ezelőtt. Gyakran álmodom vele… És a fájdalom kettős, mert az is nagyon fáj, hogy a mai napig nem állítottak apámnak méltó emléket Torinóban. Hogy miért, azt nem tudom. Emlékszem, még életében sok irigye volt; egy ilyen sikeres embernek, mint amilyen édesapám volt, mindig is vannak irigyei. Talán még ma is, mert másra nem tudok gondolni. A későbbi nemzedékek sajnos nem sokat tudnak a Grande Torinóról, és arról, hogy az a Torino mitől lett Grande. Mert ez bizony édesapám műve volt. És ezt sajnos csak kevesen tudják.
Ez az a pont, amikor megjegyzem, hogy az Index próbál segíteni ezen a mulasztáson.
Hát ez nagyon jó – folytatja Susanna. – Édesapám már a háború előtt a csapat edzője volt, 1938-ban és 1939-ben, de a fasizmus olaszországi térnyerése miatt '39-ben el kellett hagynunk Itáliát. Szerződést kapott a rotterdami Xerxes csapatától, de amikor a holland–német határra ért a vonatunk, a hollandok nem engedtek be minket. Távol álljon tőlem, hogy a nácikat mentegessem, de az az igazság, hogy a hollandok nem engedtek be, az egyetlen ország, amely befogadta a családunkat, Magyarország volt.
Így hát Erbsteinék Budapesten telepedtek le, és szinte hihetetlen módon, 1939 és 1944 között úgy éltek a Petőfi Sándor utcai gyönyörű lakásukban, mint Marci Hevesen.
Tudja, a Torino vezetőségében nem is egy textilkereskedő dolgozott, és ők, Ferruccio Novo elnökkel az élen, édesapám segítségére siettek, hogy új egzisztenciát teremtsen magának és nekünk, a családjának. Apám azonnal visszautazott Budapestről Torinóba, ott a klubvezetők támogatták, és olasz textilcégek magyarországi vezérképviselője lett. Persze akkor a Torino még nem volt Grande, a játékosoknak tulajdonképpen be kellett volna vonulniuk, hiszen kitört a háború. De a kapcsolat a klub és apám között mindvégig fennmaradt, őt akkor consiglierének szerződtették, Novo tanácsadójának. Ő mondta meg, kit szerződtessenek, kit adjanak el, magyarul ő alakította ki a Grande Torinót.
Hála istennek, a háborúnak egyszer vége lett, és Egri-Erbstein 1946 szeptemberében visszatért Piemonte fővárosába.
Októberben kinevezték direttore técnicónak, ami több volt, mint vezetőedző, ő lett a klub – ma így mondanánk – szakmai igazgatója, azaz ő felelt valamennyi korosztályos csapatért, a kölyköktől a felnőttekig. És a csapat sorozatban öt olasz bajnoki címet szerzett, gyakorlatilag verhetetlen volt – folytatta Susanna az emlékezést. – Már '47-ben nagyon nagy volt a Torino, abban az évben fogadta Olaszország a magyar válogatottat, és úgy győzött 3 : 2-re, hogy a nemzeti együttesben tíz Torino-futballista játszott. A tizenegyediket csak azért tette be Vittorio Pozzo, hogy ne tűnjön klubcsapatnak a válogatott…
Nos, az a tizenegyedik is torinói volt, méghozzá Lucidio Sentimenti, a Juventus kapusa. Így állt fel a két válogatott: Olaszország: Sentimenti – Ballarin, Maroso – Grezar, Rigamonti, Castigliano – Menti, Loik, Gabetto, Mazzola, Ferraris. Magyarország: Tóth György – Rudas, Balogh II – Nagymarosi, Szűcs , Kirádi – Egresi, Szusza, Zsengellér, Puskás, Patkoló (Szilágyi). Nem gyenge a magyar tizenegy sem, amelyben nem kevesebb, mint kilenc újpesti kezdett, csak Rudas Ferenc volt az FTC, Puskás Ferenc pedig a Kispest játékosa. Gabetto két gólt lőtt, Loik egyet, illetve Szusza és Puskás góljaival alakult ki a 3 : 2-es olasz győzelem, a Stadio Communale 73 000 nézője előtt.
1949 februárjában Olaszország Portugáliát fogadta barátságos mérkőzésen. A Grande Torinóra alapozott olasz válogatott parádés játékkal 4 : 1-re győzött. Ahogy befejeződött a mérkőzés, Francisco Ferreira, a vendégek csapatkapitánya odament olasz kollégájához, Valentino Mazzolához, és megkérte, beszélje rá klubtársait, hogy májusban jöjjenek el Lisszabonba a búcsúmérkőzésére. A Benfica–Torino-összecsapás méltó befejezése lenne Ferreira pályafutásának.
Ferruccio Novo, a Granata elnöke ellenezte az ötletet, mondván, hogy május 3., Ferreira búcsúmérkőzésének tervezett időpontja szorosan követné a sorsdöntő idegenbeli bajnoki rangadó, az Internazionale–Torino-meccs dátumát, nem beszélve arról, hogy még négy forduló hátra is lenne a bajnokságból. Amelyben akkor négy pont előnnyel vezetett a Torino.
Egy hónappal később azonban eldőlt a kérdés. Az olasz válogatott – benne hat Torino-játékossal – Madridban találkozott Spanyolországgal, és le is győzte 3 : 1-re. A mérkőzést megtekintette Ferreira és persze Novo is, és a meccs lefújása után a Benfica és a Torino csapatkapitánya együttes erővel meggyőzte Novót arról, hogy semmiféle kockázatot nem rejt magában a május 9-ei barátságos mérkőzés. Az elnök végül beleegyezett, egy feltétellel: április 30-án nem szabad kikapni az Intertől!
Nem is kaptak ki, jóllehet a sérült Mazzola, Giuseppe Grezar és Virgilio Maroso nélkül kellett kiállniuk. A megbízható kapus, Valerio Bacigalupo vezérletével a torinói védelem kiállta az Inter rohamait, 0 : 0-ra végződött a meccs a 36 ezer Inter-drukker fülsiketítő füttyszavától kísérve, és a négypontos előny birtokában, négy fordulóval a befejezés előtt biztosnak tűnt a Torino zsinórban ötödik bajnoki címe. Másnap reggel a csapat elrepült Lisszabonba, Francisco Ferreira búcsúmeccsére.
A találkozóra minden jegy elkelt, a Benfica stadionjában rengeteg olasz emigráns foglalt helyet, közöttük a leghíresebb, II. Umberto, az 1946-ban trónfosztott, majd száműzött király.
Miután 3 : 2-re legyőzte a Torinóval egyenértékű olasz válogatott a magyarokat, már végképp Grande volt a csapat – erősíti meg Susanna. – Azt írták az olasz lapok a Superga-katasztrófa után, hogy verhetetlen volt az együttes, csak a sors tudta legyőzni. Az 1950-es brazíliai világbajnokságot biztosra vehetően megnyerte volna Olaszország, ha nincs az a szörnyű repülőgép-szerencsétlenség. Jómagam 1949. május 4-én délután a Torino Porta Nuova pályaudvaron voltam, Párizsba indultam vendégszereplésre, akkor már a firenzei Opera prímabalerinája voltam. Fent ültem a kupéban, amikor hallom, hogy két lány arról beszélget, hogy egy repülőgép nekicsapódott a Superga-székesegyház oldalának, és mindenki szörnyethalt. Én tudtam, hogy a csapat akkor tart hazafelé Lisszabonból, apámmal a gép fedélzetén. Azonnal leugrottam a már mozgó vonatról, de már akkor futva érkezett a barátnőm, akit édesanyám küldött utánam, és ő közölte velem a szörnyű hírt. A gyászszertartás egyszerre volt rémséges és felemelő, mert nemcsak Torino mozdult meg, hanem egész Olaszország, sőt az egész világ. Elfogadhatatlan és feldolgozhatatlan volt a tragédia. A temetésre még apám öccse, Károly nagybátyám is eljött Budapestről különleges engedéllyel – mert akkor, 1949-ben már nem lehetett csak úgy utazgatni a kommunista Magyarországról –, ők együtt alapították a textiles cégüket, az Italimport nevű vállalkozást, amit addigra már természetesen államosítottak.
Május 4-én reggel, mielőtt a csapatot hazafelé szállító repülőgép felszállt volna a lisszaboni repülőtérről, Luigi Cavallero, a La Stampa sportrovatvezetője a következő sürgönyt küldte haza a szerkesztőségbe:
Ma reggel a granata játékosai korán keltek, hogy felkészüljenek a hazaútra. Hamarosan felszáll a gép, fedélzetén a csapat vezetőivel, játékosaival és velünk, újságírókkal, és ha az időjárás is megengedi, délután öt órakor megérkezünk a torinói repülőtérre. Bárcsak kegyes lenne az időjárás, hogy ne rázzon nagyon a repülőgép…
Nem volt kegyes az időjárás, és nem volt kegyes a sors sem. A katasztrófát senki sem élte túl.
Don Ricca Tancredi atya volt az első, aki a lángoló roncsokhoz ért a bazilika falánál. Miután az egyik szétszakadt táskából gránátvörös Torino-mezek ömlöttek ki, egyértelmű volt, hogy kik utaztak a szerencsétlenül járt gépen. A 27 utas és a négytagú személyzet szörnyethalt. Estére torinóiak százai vették körül a tragédia színhelyét, az egész város sokkhatás alá került.
Egy torinói asszony felakasztotta magát, a hátrahagyott búcsúlevélből kiderült, a Superga-tragédia után már nem tudott tovább élni.
A temetés két nappal később, május 6-án volt. A Palazzo Madamában felravatalozott holttestektől félmillió gyászoló akart elbúcsúzni, természetesen ez fizikai képtelenség volt.
A város központjában a via Po, a via Roma és a via Garibaldi szó szerint bedugult a gyászoló százezrektől. A városi rivális Juventus játékosai a vasútállomásról fordultak vissza – Palermóban lett volna bajnoki mérkőzésük –, hogy részt vehessenek a gyászszertartáson.
Teobaldo Depetrini, a Juve válogatott középpályása még azon a napon önként leszerződött a Torino csapatához, hogy ezzel is segítse az együttes újjáépítését.
Dél-Amerika számos országában május 4-ét a labdarúgás napjává nyilvánították. A River Plate Olaszországba repült, hogy jótékonysági meccset játsszon, amelynek bevételét a tragédia áldozatai családtagjainak ajánlották fel.
Az 1948–49-es bajnokság hátralévő négy fordulójában a Torino ifjúsági csapatával tudott csak kiállni, és a soros ellenfelek ugyancsak ifjúsági együttesüket küldték pályára a granata ellen, amely négypontos előnyét megőrizve bajnok tudott lenni. Így megmaradt a Grande Torino páratlan hazai mérlege: a csapat hat éven át egyszer sem kapott ki otthonában, a Stadio Filadelfiában.
A harmincegy koporsó közül huszonnyolcat az olasz lobogó borította, Lievesley-ét, az angol másodedzőét a Union Jack, Erbsteinét és a budapesti születésű, ám ekkor már csehszlovák színekben futballozó Schubert Gyuláét pedig a magyar trikolór.
Szinte sorsszerű, hogy a történelem talán legmegrázóbb futballkatasztrófájának – amelyhez egyedül a Manchester United 1958. február 3-i, müncheni tragédiája fogható – két magyar áldozata is volt, pedig olasz futballcsapatról, minden idők talán legerősebb klubcsapatáról beszélünk.
De lehetett volna három is, mert csak a szerencse mentette meg Kubala Lászlót attól, hogy ő is a Fiat G.212-es fedélzetén legyen – vagy a balszerencse, hiszen Brankó fia megbetegedett, és ezért az utolsó pillanatban visszautasította Egri-Erbstein Ernő, a Grande Torino menedzsere invitálását.
(Kubala akkoriban Torinóban tartózkodott, már nem Pozsonyban, de még nem Barcelonában, és hajszálon múlt, hogy Erbstein ösztönzésének engedve nem fogadta el Ferruccio Novo, a legendás klubelnök szerződésajánlatát.)
Schubert Gyula, a másik kőbányai csibész – aki bár öt évvel idősebb volt „Kuksinál”, a Ganz-pályán együtt cseperedett fel a Barca későbbi legendájával – ott volt a gépen, és a többi harminc szerencsétlennel együtt halálát lelte. Hihetetlen csatársora volt a negyvenes évek derekán a Ganznak! Hollósy, Kubala, Mayer, Schubert, Nyers! Hollósy ifjúsági válogatottságig vitte, Kubala a Barca történetének legjobb játékosa lett, az 1924-es születésű, budatétényi sváb Mayer István Mikére magyarosított, 1945-ben a Fradiba igazolt, négyszer játszott a válogatottban, majd meg sem állt Bolognáig…
Schubert Gyula bal lábáról legendákat meséltek, hamarosan átigazolt egy másik kőbányai klubba, s 1945–46-ban a Kőbányai Barátság csapatában már 32 meccsen 34 gólt lőtt, majd a jobb élet reményében átköltözött Pozsonyba, és kétszeres csehszlovák válogatott lett, egyetlen ottani gólját éppen a magyaroknak rúgta. A Mikével egyidős Nyers István pedig – Nyers Pista, az Internazionale történetének legnagyszerűbb balszélsője, aki 1946-ban hagyta el az Újpestet és az országot (úgy mesélik, öltözői lopás miatt kellett távoznia…), hogy aztán az Inter színeiben 182 mérkőzésen 133 gólt szerezzen.
Van valami, ami engem nagyon bánt – csuklik el Susanna hangja. – Amikor felújították és újra megnyitották a Stadio Filadelfiát, a Torino régi, legendás arénáját, akkor a megnyitó alkalmából hat zászlórudat állítottak fel, és a hat fémből készült zászlórúd két-két oldalába belevésték a Grande Torino alapcsapata tizenegy játékosának a nevét. De hát a hat oszlop két oldalára tizenkét név fért volna fel, és lett volna hely az edzőnek, az édesapámnak is. De nem, ehelyett a hatodik zászlórúd mindkét oldalára a csapatkapitány Valentino Mazzola nevét vésték fel… Évek óta kardoskodom amellett, hogy az édesapám nevét is felvéssék az oszlopra, amíg ezt nem érem el, addig nem nyugszom. Pedig ha ő nincs, akkor nem lett volna Grande a Torino…
Végezetül megkérdem Susannát, melyik az a három jelző, amely leginkább visszaadná édesapja egyéniségét. Az idős, 95 éves hölgy rövid töprengés után válaszol, de olaszul:
Libero, luminoso, generoso. Hirtelen olaszul jut eszembe, de megmagyarázom. Édesapám szabad szellemű volt, fénylően, csillogóan intelligens, és hihetetlenül nagylelkű, önzetlen, adakozó. A halála pótolhatatlan veszteséget jelentett a családunknak, amelynek a fenntartója egyik pillanatról a másikra én lettem, 23 évesen. És lehet, hogy anyagi értelemben meg tudtam oldani a pótlását, de a szívemben a mai napig betölthetetlen űrt hagyott a 72 évvel ezelőtti távozása.
(Borítókép: Az Il Grande Torino csapata. Fotó: Ullstein bild / Getty Images)