Nehéz eldönteni, hogy a csütörtökön 65 éves korában elhunyt Puhl Sándor volt-e a valaha élt legnagyobb futballbíró, de az biztos, hogy aki világbajnoki döntőt vezetett – és hogyan! –, az vitán felül ott van a szakma legnagyobbjai között. Több mértékadó nemzetközi honlap is rangsorolta minden idők legkiválóbb játékvezetőit, és abban egyetértés volt, hogy Pierluigi Collina a No. 1, de mögötte már nem volt könnyű felállítani a sorrendet. Mégis nagyjából ez az első öt legelfogadottabb sorrendje:

Ami a konkrét számokat illeti: az IFFHS, a legjelentősebb futballstatisztikai szervezet minden évben megválasztotta a legjobb játékvezetőket 1987 óta, és a legtöbbször, hatszor Collinát értékelték a legtöbbre, 1998 és 2003 között megszakítás nélkül mindig ő volt a topbíró a világon. Utána viszont közvetlenül Puhl következik négy elsőséggel, szintén zsinórban, 1994 és 1997 között. 

Ha „Puhlsanyi” – ahogy mindenki ismerte –  emlékezetes mérkőzéseit nézzük, egyértelműen az 1994-es vb-döntő emelkedik ki. Puhl minden idők legunalmasabb, legalacsonyabb színvonalú világbajnoki fináléján kiragyogott a mezőnyből. De Puhl jóval több volt „egymeccses” jelenségnél. Tíz éven keresztül a világ egyik – ha nem a – legjobb futballbírója volt.

1989-ben kapta meg a FIFA-bírói minősítést. Az 1992-es Európa-bajnokságon egy meccset vezetett, az Anglia–Franciaország (0-0) összecsapást. 

1993-ban vezette élete első európai fináléját, a Borussia Dortmund–Juventus-párharcot az UEFA-kupa-döntőben (1–3).

Az 1994-es egyesült államokbeli világbajnokságnak ő volt a sztárbírója. Négy meccset vezetett, az első június 19-én Washingtonban a Norvégia–Mexikó (1-0) találkozó volt. Június 28-án a Brazília–Svédország mérkőzésen (1-1) fújta a sípot. Aztán jött Bostonban az Olaszország–Spanyolország negyeddöntő, amelyen utolérte a végzet, amelyre egyetlen játékvezető sem immunis: a háta mögött történt, hogy Tassotti lekönyökölte Luis Enriquét a tizenhatoson belül, de mivel akkor még nem volt VAR, Puhl nem láthatta az esetet, és nem is volt visszajátszás. 

De hogy a FIFA nem tekintette hibásnak Puhlt, azt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy megkapta július 17-én Los Angelesben a Brazília–Olaszország finálét, amit remekül le is vezetett annak ellenére, hogy rettenetesen ideges volt; az öltözőben felejtette a kezdés előtti pénzfeldobáshoz használt negyeddollárosát... Végül kölcsönérmével választott. Aztán ahogy elkezdődött a meccs, az idegesség elszállt, és Puhl hibátlanul fújt. (Tény és való: a vb-döntő játékvezetőjének kijelölésekor magyar szempontból nem ártott, hogy Palotai Károly, a nagy előd ott volt a FIFA illetékes bizottságában...)

1995-ben az Ajax–Bayern München (5-2) BL-elődöntő-visszavágót vezette. Az 1996-os Eb-n előbb a Portugália–Törökország csoportmeccset, majd az Anglia–Németország elődöntőt. 

1997-ben Bajnokok Ligája-döntőt vezetett, már ismerős párosításban: a Borussia Dortmund ezúttal 3-1-re legyőzte a Juventust.

Szabó Zsolt pályafutásának eleje összeért Puhl Sándor karrierjének utolsó két évével.

Puhl Sándornak a vénájában volt a játékvezetés. Olyan dolgokat tudott, amit tanítani nem lehet. Olyan dörzsöltség, rafináltság volt benne, mint senki másban. Megtiszteltetés volt vele együtt dolgozni. Őt aztán nem lehetett bevinni az erdőbe, a legravaszabb rókák sem tudták megvezetni. Generációjának a géniusza volt – mondta nagy elődjéről a nagyszerű játékvezető. 

 Szabó Zsolt azt mondja, a Puhl-jelenség túlmutatott a futball, a játékvezetés keretein.

Sándor nemcsak a magyar játékvezetői szakma, hanem egész Magyarország szimbóluma volt. Bármerre jártam a világban, és elhangzott Puhl Sándor neve, mindenki rávágta, hogy Hungary. Megkockáztatom: az volt a játékvezetők között, mint a labdarúgóknál Puskás Ferenc. 

Bár hivatalos okot nem jelöltek meg, lapunk úgy tudja, Puhl Sándor halála összefüggésben volt a koronavírus-járvánnyal. 

(Borítókép: Puhl Sándor 1996. szeptember 4-én. Fotó: Achim Scheidemann / picture alliance / Getty Images)