Honnan jött az erősport iránti érdeklődés, és mikor lett belőle szenvedély?

Most lesz tizenhárom vagy tizennégy éve, hogy elkezdődött az egész. Eleinte csak ilyen sima edzőtermi edzések voltak, a szokásos célokkal, erősebb legyek, jobban akartam kinézni. Aztán ebből elég hamar szerelem lett: eleinte az erőemelés foglalkoztatott, versenyeztem is benne, de igazán kiemelkedő eredményeim nem voltak. Aztán 2016-ban megsérültem, ami után egyértelmű volt, nem kellene úgy folytatni, mint előtte. Elkezdtem helyette az erősemberkedést. Október 15-én lesz ennek hat éve. Múltkoriban számoltam össze, azóta már a 110. versenyemen is túl vagyok.

S gondolom, ezek többségét meg is nyerte!

Erre nem tudok válaszolni. Komolyan. Nincsenek statisztikáim, de az igaz, az elmúlt három-négy év igazán kiemelkedő volt. Előtte azért megvoltak a tanulóévek, fel kellett küzdenem magamat az élvonalba idehaza is. Nem volt azért ez olyan egyszerű, hogy egyik nap kipróbáltam, a másikon meg már a 200 kilós kőgolyókat pakoltam izzadságcsepp nélkül.

Mostanra kijelenthetjük, hogy az egyik legjobb vagyok itthon, sőt rendre azzal nyomasztanak néhányan, hogy minden versenyen én vagyok a legnagyobb esélyes. Holott ezt nem biztos, hogy ki lehet jelenteni csak úgy. Még ha én is lennék fizikálisan a legerősebb, a mentális rész nagyon fontos. Volt olyan, hogy a magánéletem kevésbé volt rendben, és ez aztán rögvest meglátszott a versenyeredményeimen is. Szerencsére most ilyenről szó sincs, sőt!

Azt érzem, lehetne folytatni itthon az éremhalmozást, de ez már kevésbé motivál, most sokkal inkább az a cél, hogy felnőjek a nemzetközi mezőnyhöz. Még akkor is, ha Európában messze nem számítok kiemelkedő versenyzőnek. De ez a fejlődés útja. Van például nekünk is egy Bajnokok Ligája-sorozatunk.

Amikor először meghívást kaptam, ez tavaly volt, az egész nagyon új volt, annak is örültem volna, ha nem a vert mezőnyben végzek. Ehhez képest legutóbb (az interjú még a Nagyszebenben rendezett romániai forduló előtt készült – a szerk. megjegyzése), Boszniában hatodik voltam, és a verseny után úgy bőgtem, mint egy kisgyerek, mert azt éreztem, sokkal több is lehetett volna benne, például egy újabb dobogó, mint néhány héttel előtte, Szerbiában volt.

Stabil magyar aranyalapozás

Mi lehet a legtöbb, amit egy versenyző ebben a sportágban magyarként kitűzhet maga elé mint célt?

Ami itt, úgymond, a csúcs lehet, úgy érzem, idehaza már elértem, hiszen háromszor nyertem egyéni és páros országos bajnoki címet, illetve a Prémium Ligakupa-sorozatnak is voltam összetett aranyérmese kétszer. Ez a három legnagyobb sorozat ma Magyarországon.

A kupasorozat már csak amiatt is értékes, mert nem egyetlen napon kell a legjobbnak lenni, hanem egész idényben márciustól szeptemberig, hat-hét fordulón keresztül kell jól teljesíteni. Itt az előző idényben hét állomáson összesen 42 számban kellett bizonyítani, szóval messze nem csak arról volt szó, hogy van egy nap, jó lábbal kelsz, összeszeded magad, és megvan a jó eredmény. Ebben fél ponttal lettem második Molnár Zsolt mögött az előző idényben, úgy, hogy volt két betlim, neki pedig egy konstans jó idénye volt végig. Mögöttünk elég nagy volt a szakadék, amihez viszont hozzá kell tenni, nemzetközi szinten legalább egy, de két lépcső lehet még így is felettünk.

Szóval aki ma eredményes akar lenni itthon, annak előbb a magyar mezőnyben kell stabilan az aranyéremért csatázni, és az talán már jó alap arra, hogy külföldön is lehessen egy-egy kiugró eredménye.

Lehet, hogy kicsit rosszul fogalmaztam. Alapvetően az érdekelne, az ön számára mi lehet a csúcs. Tudom, hogy versenyzett például az Egyesült Államokban, a floridai Daytona Beachen, ami régi vágya volt. Lehet-e a jelenlegi legjobb magyarként esetleg állandó résztvevője a tengerentúli versenyeknek? Vagy egyáltalán eljuthat-e arra a szintre, hogy csak a sportágának él, nem kell mellette dolgoznia?

Szerintem el. Nem gondolom, hogy lenne felettem bármilyen plafon, ami fölé egyszerűen nem juthatok. A közösségi média világában az már nem jelenthet hátrányt, hogy Magyarországon élek, vagy a világ bármely másik pontján az Egyesült Államok helyett. Ha jó teljesítményt hozok, ha olyan súlyokat mozgatok meg, ami alapján helyem lehet a világ legjobbjai között, annak híre megy, az eredményeim alapján pedig előbb-utóbb megérkezik hozzám egy felkérés. Így volt ez a Bajnokok Ligájával is, azt éreztem, hogy megvan bennem a teljesítmény, hogy helyt tudnék állni a mezőnyben, megkerestem a szervezőket egy életem, egy halálom alapon, és elküldtem nekik az eredményeimet videókkal.

Felfigyeltek rám, és nem sokkal később meghívást kaptam az egyik fordulóra – amolyan szabad kártyás indulóként. Innentől megint rajtam volt a sor, hogy olyan versenyzést mutassak be, ami segíthet megmaradni a mezőnyben állandó tagként is. Lehet, hogy egy-egy nagy verseny szervezőinek fogalmuk sincs, hol van a térképen Magyarország, de azzal, hogy egyre több nemzetközi versenyen indulok, ha csak Európában is, és forog a nevem, látják az összefoglalókat rólam, az esélyt nyújt arra, hogy meghívásos versenyek mezőnyében is egyre többször gondoljanak rám.

Most például az a legfontosabb célom, hogy a romániai BL-fordulóban is legalább a legjobb hat közé odaérjek, ha ez megvan, még egy fordulón kell indulom, ez lehet Málaga vagy Gibraltár, és minden esélyem meglesz arra, hogy a pályafutásom alatt most először a sorozat nagydöntőjében is ott legyek. A legjobb tíz közé kell bekerülni, Bosznia után a kilencedik helyen állok.

Nem rossz helyszínek...

Igen. Úgyhogy jeleztem is a szervezőknek, hogy nincs az az akadály, amit ne lennék kész leküzdeni azért, hogy az utolsó fordulókban is a mezőny tagja lehessek. Románia ilyen szempontból szerencsére már nem kihívás, a támogatóimmal pedig azon dolgozunk, hogy a gibraltári utazásra is legyen keret. Azt ugyanis tudni kell, hogy a BL-fordulókban a kosztot, kvártélyt, minden, szervezéssel kapcsolatos költséget vállal a liga, de a kiutazást a versenyzőknek kell finanszírozni valamilyen módon. Ezalól az egyetlen kivétel a törökországi döntő lesz.

Az erősembereknek is van szíve

Tehát adott a cél a versenyszezon hajrájára is.

Adott, pedig augusztusig nem is foglalkoztam az összetettel. Annyira nem, hogy talán Szerbiában szóltak egyáltalán rám a szervezők, hogy figyeltem-e, hogy ezzel a harmadik hellyel bekerültem a legjobb tízbe. Nem mondtam volna, hogy mindenáron az a célom, hogy ott legyek Törökországban, de ahogy közeledik a szezon vége, úgy érzem át egyre inkább a súlyát, azt, hogy mekkora dolog lenne, ha összejönne.

Az erősemberek Bajnokok Ligájának közösségi oldalát 370 ezren követik, ez nagyságrendileg annyi, mint idehaza a legnépszerűbb futballklub, a Ferencváros követői bázisa a Facebookon. Engedje meg, hogy gonosz legyek, de tényleg lehetséges világraszóló sikereket elérni erősemberként? Mert ezek a számok nem feltétlenül ezt mutatják.

Sosem gondolkoztam ezen, mert alapvetően az érdekelt, hogy jól érezzem magam abban, amit csinálok. Az már csak pluszörömforrás, ha ezzel néhány száz vagy néhány ezer embernek is örömet tudok okozni. Felesleges egy csapatsportággal összevetni az erősemberkedést. A futball mindig is a világ egyik legnépszerűbb sportja lesz, és ezt nem irigylem tőlük. Nekem máshoz volt tehetségem. S hogy őszinte legyek, soha nem is kedveltem a csapatsportokat: nem azért, mert ne tartanám magamat csapatembernek, sokkal inkább a lelki teher miatt. Itt, ha hibázok, a saját versenyemet teszem tönkre. Ha futballban, kosárlabdában hibáznék, az egész csapatért kellene felelősséget vállaljak, ennél pedig lelkisebb srác voltam mindig is.

­Önök szegről-végről nehézatléták, lehet, más technikával dolgoznak, de a testfelépítésük, a versenyszámaik jó részének igénybevétele nagyon-nagyon hasonló, mint például egy-egy kalapácsvetőé. Nem vagyok szakértő, de megkockáztatom, az erőnléti edzéseik is hasonlóan épülhetnek fel. Tudja, hogy olimpikonként mennyivel jobban megélhetne idehaza?

Talán a súlyemelés szóba is jöhetett volna, az a legközelebbi találkozási pont az olimpiai program és az én sportágam között. Űztem is, de sosem volt kiemelkedő eredményem benne. Tizenöt éves lehettem, amikor elkezdtem rendszeresen terembe járni, aki ma rám néz, nehezen hiszi el, de ilyen ropialkat voltam. Szerettem volna jobban kinézni, tudja, imponálni a lányoknak meg egy kis plusztekintélyt szerezni a haverjaim előtt. Talán ott és akkor kellett volna egészen más edzésmódszereket választani, másként alakítani a testfelépítésemet.

De ez ma már nem téma. Egy kedves barátom szokta azt mondani, annyira vagyok hajlékony, mint egy márványtábla. Kötött izmaim vannak, annyira kötöttek, mint a viccben, ha akarnám, sem tudnám megvakarni a hátamat. Arra építettem fel a testem, hogy robbanékonyan meg tudjak indulni, és utána három-öt másodpercben leadni a teljes erőt, ami az izmaimban megvan. Azt mondom, hogy néhány ügyességi számban még helyt tudok állni, de olyan versenyszámokban, mint az olimpiai súlyemelés, nem lennék jó.

Nem nyolc órát nyomja fekve

­Mert egyszerűen másra fókuszált, másként építette fel a testét, huszonnyolc évesen pedig ezeken az alapokon már nem lehet változtatni. Vagy nem elég gyorsan. De a lényeg, hogy nem bánja.

Így van, egy percig sem bánom. Hiszek az olyan dolgokban, mint például az, hogy minden embernek megvan a maga útja. És hiszem, hogy jó helyen vagyok. Anno a fekvenyomással is úgy hagytam fel, hogy megsérültem, egy mellizomszakadás miatt más edzésmódszereket kellett kipróbáljak, és ez elvezetett az erősemberversenyekhez.

Utólag azt mondom, örülök is annak, hogy olyan korán véget ért az erőemelői karrierem, mert így elkezdődhetett ez a másik. Anno a családom összes pénzét arra költöttem el, hogy eljussak a versenyekre, olyan versenyekre, ahol semmi maradandót nem értem el. Pedig nem olyan családból származom, ahol ezt feltétlenül megengedhettük volna, de mégis, az anyukám mindenben támogatott, és a segítségével eljuthattam rengeteg helyre versenyezni.

Most viszont így, hogy erősember-versenyző lettem, és, hál’ istennek, kiderült, a kemény befektetett munka mellett még tehetségem is van hozzá, fordult a kocka. Ha nem is élek meg ebből, eljutottam arra a pontra, amikor már nem feltétlenül kell beletennem. Persze mindig lehetne jobb körülmények között edzeni, a világ összes pénzét el tudnám költeni még jobb és még jobb otthoni felszerelésre, de eljutottam arra a pontra, hogy a felkészülésemhez szükséges alapvető háttér adott, és a versenyzésem, az utazásaim is megoldottak, köszönhetően néhány gáláns szponzornak.

Nem azt mondom, hogy ha lenne egy gyerekem, aki majd sportolni szeretne, nem az olimpiai sportágak irányába próbálnám terelni, de az én életem, az én tehetségem már csak így hozta, és maradéktalanul elégedett is vagyok az utammal.

Oké, nem ön a címvédő a Prémium Ligában, de ezt annak is „köszönheti”, hogy már tavaly is keresztül-kasul járta a világot, és inkább a nemzetközi versenyekre koncentrált. Véletlenül sem akarom megsérteni Molnár Zsoltot, de látva a rekordjait, a számait, gyanús, hogy ön jelenleg a legerősebb tagja a magyar erősembermezőnynek. Szóval itt ül velem szemben az ország legjobbjaként egy viszonylag látványos sportágban, és azt mondja, boldog, hogy nullára kijön a sporttal. Mi a fene hajtja, ha anyagi hasznát a tehetségének olyannyira nem látja, hogy egy-két éve még pizzafutárkodnia is kellett a tűzoltóság mellett, csak hogy versenyezni tudjon? Adrenalinfüggő? Mazochista? Micsoda?

Egyszerűen az én személyiségemmel az nem áll össze, hogy csak tengek-lengek. Beülök egy irodai melóba, lenyomom a nyolc órát, aztán viszlát, valami programom majd csak-csak lesz. Ha más nem, benyomom a tévét. Ez egyszerűen nem én vagyok. Hiányzik, ha nem tudok bemenni a tűzoltóságra, ha nem tudok edzeni, és ha nincs a következő hétvégén egy verseny, amin izguljak, amire készüljek.

Nyilván egyik hivatásomból sem fogok meggazdagodni soha, de hiszem, hogy fontos dolgokat érhetek el így is. Ha a pénz motivált volna, szerintem sosem kezdek neki egyik pályámnak sem, de legkésőbb az első munkanapom után visszafordulok, hogy na jó, ennyi, kell ez a fenének. Félreértés ne essék, büszkeség számomra, hogy tűzoltó lehetek, és büszke vagyok a versenyeredményeimre is, de ahhoz, hogy helyt tudjak állni mindkettőben, rengeteg munkára van szükség a háttérben is. Van az a személyiség, de szerencsére ez nem én vagyok, aki valószínűleg rövid időn belül azt mondaná, hogy oké, van ebben szépség, van ebben élmény, de sokkal több vele a szívás, szóval nem kell.  

Nem válaszolta meg: adrenalinfüggő? Mazochista? Vagy mi ön?

Nem tudom. Inkább csak maximalista.

Hívtam anyukámat, hogy hazamegyek

A hobbija és a főállása is egy adrenalinbomba. Kötve hiszem, hogy pusztán véletlenül alakult így.

Nem tudom, mennyire szerencsés erről beszélnem egy interjúban, de van benne egy nagy adag véletlen is. Húszévesen jött egy gondolatom, és akkor én kiköltöztem Angliába egy haverommal, elmentünk meggazdagodni. Ő séf volt, én meg lehettem volna a segédje. Nem hazudok, öt napig tartott a kaland. Rájöttem, hogy nekem ez nem való, honvágyam van.

Hívtam anyukámat, hogy hazamegyek, ő meg nem értette a dolgot, győzködött, hogy ne adjam még fel. De csak haza akartam jönni. Kérdezte, hogy mit kezdek magammal, ha hazamegyek, én meg flegmán rávágtam, hogy mit kezdenék, ha nincs más, beállok tűzoltónak. Így jött az egész, egy veszekedésből, egy flegma kijelentésből, majd a makacsságból, hogy nehogy már azt gondolja valaki, hogy nem állom a szavam. Hazajöttem, elmentem egy toborzóra, és aztán onnan már úgy jöttem haza, hogy atyaég, ez mekkora királyság.

De miért pont a tűzoltót vágta rá? Annyi szakmát mondhatott volna még, ahol örülnek minden, utcáról beeső, érdeklődő fiatalnak...

Talán az szerepet játszott benne, hogy tudtam, az otthoniaknak az az egyik ritkán kimondott vágyuk, hogy egyenruhás legyek valamilyen állami szervnél. Katona, rendőr, mentős, tűzoltó... bármi.

­Ennyit a véletlenről. Még lázadni is úgy lázadt, hogy azért a családja kedvében tudjon járni. De legalább megtalálta az útját. Hogyan foglalná össze, mi a tűzoltói hivatás esszenciája? Miért szereti?

Idestova nyolc éve csinálom, és az a helyzet, hogy még mindig boldogan megyek dolgozni. Néhány barátomon látom, hogy ez nem magától értetődő dolog, függetlenül az ember hivatásától. Pedig nálunk nincs olyan, hogy hétvége, húsvét, karácsony vagy szilveszter. Egy nagyon jó közösséghez tartozom Tiszaújvárosban, ahol megtaláltam azokat az embereket, akik a privát életemben is jó barátaim, és bátran meg merek bízni bennük helyzettől függetlenül.

Kifejezetten jól felszerelt laktanyánk van, ahol szintén minden szükséges edzéslehetőség adott. Ha nem tűzoltóként dolgoznék, valószínűleg a sportolói karrieremet sem tudnám ilyen magas szinten csinálni. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy az elmúlt években kialakult körülöttem az a támogatói kör, hogy tényleg ne kelljen már más pluszmunkát vállalnom, elég a tűzoltói ügyelet és a sport. Nem vagyok milliomos, de nem is a pénz boldogít, hanem az életérzés, az, hogy amikor kell, minden reggel örömmel indulok munkába.

Sosem a tűz a legrosszabb

­Ez jól hangzik, de kötve hiszem, hogy csak jó pillanata van a tűzoltói létnek. Biztos vannak olyan momentumok, olyan bevetések, kihívások, amelyek azért kemények.

Vannak, persze, de szerencsére nekem nem volt még annyira sok. Furcsa módon valahogy az elmúlt években rendre elkerültek a kiemelkedően durva esetek. Az első időszak nem ilyen volt, az első két-három évemben valahogy mindig megnyertem azokat, ahol elég durva dolgok voltak, de ezért is jó ez a csapatmunka, mert a keményebb pillanatok után azért egymás között meg tudjuk beszélni, mi történt, és ki hogyan élte meg.

A bevetések fontos részét jelenti, hogy utólag kibeszéljük egymás között az eseményeket. De arra is figyelnünk kell, hogy túl sok érzelmet nem szabad a munkába vinni, könnyű megcsömörleni, ha az ember beleragad egy-egy rosszabb kimenetelű bevetés emlékébe. Vannak azok a balesetek, amikor az ember önkéntelenül is megborzong, és magát vagy valamely családtagját képzeli néhány pillanatra a szituációba. Ezektől meg kell tanulni elvonatkoztatni.

Mi volt a legdrámaibb, amiben része volt? Van olyan, amit a filmekben látunk, hogy föl kell rohanni az égő házban a harmadik emeletre az aprócska gyerekért? Vagy azért ez nem így történik a valóságban?

Van ilyen, de a valóságban sosem a tűz a legrosszabb. Igen, veszélyes az is, de inkább látványos, az durvának tűnik, amikor ég valami, de addig, amíg az adott épület statikailag rendben van, kezelhető a helyzet. Akkor van baj, amikor egy olyan balesethez hívnak minket, ahol egy robbanás, becsapódás, bármi miatt statikailag válik életveszélyessé egy helyszín.

Vagy, hogy más jellegű bevetést mondjak, például egy nagyon csúnya balesethez, ahol nekünk kell megpróbálni kimenekíteni egy szerencsétlent a roncsok közül. És aztán vannak azok a katasztrófák, ahol mi is csak tehetetlen szemlélődők vagyunk.

Öt-hat éve volt egy bevetésem, 88 főt szállító busz megcsúszott éjszaka az autópályán, talán Bécsből, karácsonyi vásárról jöttek hazafelé. Ott volt gyermek halott, férfi, nő, horrorfilmbe illő jelenetek. Voltak olyan szerencsétlenek, akik átcsúsztak a szilánkosra tört ablaküvegeken. Volt, akit a szalagkorlát alól kellett kiszednünk, és csak a kiemelés pillanatában vettük észre, hogy a korlát pont úgy hajolt meg, hogy levágta a lábát, és az visszahullott.

Tényleg horrorisztikus, rémálomba illő képek voltak. Volt, akin lehetett még segíteni, és volt, akiknek legfeljebb már csak annyival, hogy megpróbáljuk a testét kiszedni a roncsból a végtisztesség érdekében. Emlékszem, tizenkilenc mentőautó állt egymás mögött, megszámoltam, mert ennyi mentőt életemben nem láttam egy helyen. S annyi rendőrt sem, mint ahány igyekezett biztosítani a helyszínt. Kegyetlen volt.

De van, amikor sikerül olyan helyzetben is segítenünk, ahol esélyt sem látunk. Az olyan, mint a csoda. Volt például, hogy egy autógumi-darálóba riasztottak minket, a bácsi megpróbálta lábbal a helyére rúgni a beszorult kereket, a gép meg elkapta a lábát, és csípőcsontig berántotta. Nem is értettük, de a mentős kollégákkal együtt sikerült kiszednünk.

Négy vagy öt hónappal később ugyanahhoz a céghez mentünk ki helyismereti foglalkozásra, megnéztük, a különböző szerelvények hogyan működnek, és egyszer csak jött szembe velünk a bácsi. Elképesztő élmény volt látni, nagyon durva és mégis felemelő pillanat, az a fajta, aminél rájössz, hogy mennyire, de mennyire megéri ez a munka. 

141 kilogramm, és a figyel a minőségre

Gondolom, megannyi helyzet akad, ahol kamatoztatni tudja a sportolóként szerzett képességeit bevetés közben.

Igen is, meg nem is. A legtöbb versenyszámnak megvan a speciális technikája és speciális eszköze, amivel éveken át gyakorlunk, így aztán viszonylag kevés olyan dolog van, amit az életben pont úgy meg lehetne csinálni. De a nyers erőnek, a felhúzásnak, nyomásnak, szakításnak persze megvan az előnye. Ha egy masszívabb ajtót kell betörni, valószínű, hogy én indulok el felé először. Ha viszont egy kútba kell leereszkedni, a kollégáim sem szeretnék, hogy én menjek. Nekem inkább a felszínen, a kötéllel van dolgom. Mindenki jobban jár, amíg én húzok, és nem nekik kell felhúzni engem.  

Hány kiló?

141.

Az étkezésre mennyire kell odafigyelnie?

A mennyiségre kevésbé, inkább a minőségre szoktam. Igyekszem kerülni az indokolatlan cukorbevitelt, például az üdítőket.

Hogy alakul a versenyprogramja őszre? 

Ami most biztos, az a Prémium Liga októberi nagydöntője, illetve tényleg bízom abban, hogy Románia után összejön még egy Bajnokok Ligája-szereplés. 

Amerika?

Idén kimarad. Talán majd jövőre. Annál is inkább, mert idén először a hagyományos Arnold Classic betétprogramjaként rendeztek egy a világ legerősebb tűzoltóját kereső versenyt, amit elméletileg jövő márciusban is megtartanak majd. Idén későn kaptunk hírt róla ahhoz, hogy meg tudtuk volna szervezni az utazást, de Botka Pistivel, a sportmenedzseremmel már megbeszéltük, hogy jövőre jó lenne elindulni rajta.

Pedig első hallásra ezt önnek találták ki! 

Bosszús is voltam, amikor konkrétan a verseny napján átküldte az eseményt egy srác, azt kérdezve, hogyhogy nem vagyok a nevezési listán. Utána kezdtük el egyáltalán figyelni, hogy hohó, mi is ez. Ha szigorúan a sportértéket nézzük, nem gond, hogy lemaradtam róla, elnézve az eredményeket nem a legerősebb srácok vettek rajta részt, kicsit gyerekcipőben járt ez az első kiírás, nem promózták annyira, nem is nagyon ment híre előzetesen Európában. 

Van hová fejlődnie, ahogyan a sportáguknak is idehaza. 

Van, habár az elmúlt tíz évben óriási utat járt be a sorozat Magyarországon, bőven vannak kiaknázatlan lehetőségek. Ha az ember elutazik Észak-Európába, egyik-másik skandináv vagy balti országba, akkor jön csak rá, hogy ott micsoda fanatikusai vannak az erősembersportnak.

Tavaly meghívtak egy litván versenyre, ott, komolyan mondom, olyan rajongásban volt részünk, mintha itthon mi lennénk a Fradi. Még a verseny előtti eligazításon mondták, hogy amikor kifutunk a pályára a játékoskijáróból, ne felejtsünk el megfordulni és tapsolni kicsit a közönségnek. Gondoltam magamban, hogy milyen bolond dolog, ezt miért kell külön mondani. Aztán kijöttem a pályára, megfordultam, és tátva maradt a szám, annyira sokan tomboltak, éljeneztek. Én meg, mint valami félnótás, csapkodtam a karommal mindenfelé integetés gyanánt. 

Mit jelent a sok? Kétezer? Tízezer? Meg merné saccolni?

Angliában szoktak tízezren is lenni. Itt olyan négyezer ember lehetett. 

Az egy átlagos NB I-es fordulóban is szép szám lenne. 

Azt veszem észre, hogy idehaza az emberek kevésbé felszabadultak. Váltakozó, hogy egy-egy versenyünkön mennyire hangosak. S nem amiatt, mert ne tudnának hangosabban szurkolni, és nem is azért, mert olyan nagyon kevesen lennének. Csak valahogy mintha nem éreznék, hogy mikor mennyire lehet kiabálni nekünk. Pedig egyébként óriási erőt tud adni a szurkolás. Már évek óta úgy van, hogy a Prémium Liga egyik fordulója ellátogat hozzánk Mádra, no ott például elképesztő érzés számomra versenyezni. Lehet, nincsenek négyezren, de elképesztő energiát tudnak felszabadítani bennem azzal, ahogyan szurkolnak. Arra pedig külön büszke vagyok – idén megfigyeltem –, hogy nemcsak értem, hanem az összes többi versenyzőért is ugyanúgy szorítanak. 

Amikor augusztus elején lehetőségem nyílt beszélgetni a sportáguk legendájának számító, nyolcszoros egyéni világbajnok Zydrunas Savickasszal, megkérdeztem tőle, melyik szuperhőshöz hasonlítaná magát leginkább. Önnél is érdekel, mit gondol: Juhász Péter melyik képregényhősre hajaz a leginkább?

Őszinte leszek, sosem voltam ilyen mesefigura-rajongó, így nem tudom. Biztos Supermant mondja mindenki, hát akkor én miért ne mondjam őt? De egyébként még nem gondolkoztam ilyesmin. Kicsit ilyen old school típusú srác vagyok. Saját magamból szeretném a legtöbbet kihozni.