A magyar vízilabdások a közelmúltban nemhogy kétszer, mindjárt háromszor léptek ugyanabba a folyóba, esetükben az olimpiai torna medencéjébe, amelyből aztán – képletesen – aranyéremmel a nyakukban másztak ki. Csütörtöktől A nemzet aranyai címmel kerül a mozik műsorára a 149 perces film, amelyben az érintett főszereplők őszintén, inspirálóan, szórakoztatóan és olykor meghatóan idézik fel pályájuk csúcspontjait. Az alkotás úgy adott sokat, hogy közben hiányérzetünk is akadt, az amúgy erős produktumon bizony találtunk fogást. Mindjárt kettőt is.
Epheszoszi Hérakleitosz ókori gondolkodó – akit a materializmus és a dialektika úttörői között tartanak számon – legklasszikusabbá váló folyóhasonlatával arra az abszolút változásra hívta fel a figyelmet, amely minden létező dolog sajátja. Mielőtt mélyreható filozófiai vitába bocsátkoznánk, tényszerűen jegyezzük meg: a magyar férfi vízilabda-válogatott 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban úgy lépett ugyanabba a folyóba, értsd ezalatt az olimpiai aranyérmeket, hogy három városban a három döntőben három ellenféllel (Sydney – orosz; Athén – szerb; Peking – amerikai) mérkőzött meg.
Ez az időszak, amely bő egy évtizedet ölel fel, nagyszerű filmalapot jelentett. A tartalmas, olykor megingásoktól, bizonytalanságoktól sem mentes, de sokkal inkább emlékezetes diadalmenetekkel tarkított történet 1997-től íródott, a magyar férfi vízilabda-válogatottnak köszönhetően, amelynek bő keretéből végül 21 játékos lett olimpiai bajnok Kemény Dénes szövetségi kapitány irányításával.
A 149 perces filmnek Zákonyi S. Tamás a producere és az egyik rendezője. Már bocsánat, de mennyi az annyi, egy perc híján 2,5 óra?! Hiszen a három olimpiai döntőjük összesen nettó hat perccel üti a másfél órát!
Honnan a bátorság a másodpercekre redukált figyelmek korában ilyen, döntően interjúkra és meccsjelenetekre alapozó filmet összehozni?
Jó, ne gyártsunk előre koncepciókat, adjunk esélyt a műnek, már csak azért is, hogy megtudjuk, a tényleg mesébe illő történet kismilliomodik statisztájaként mennyire elevenedik meg az emlékkép, amelyet pályakezdő újságíróként őrzök a csapat indulásáról, hogy aztán a későbbiekben már az évek szakmabeli rutinját magamra szedve számoljak be sikereikről.
Persze a mai mozifilmek sem idegenkednek teljesen a hasonlóan hosszú időtartamtól, a figyelmet a látvánnyal és a rengeteg vágással tartják fent. Nos, vágásból A nemzet aranyaiban sincs hiány, minden elismerés érte a szakembereknek.
Mérkőzések döntő pillanataihoz kerül az odaillő szövegrész, ami lehet egy félmondat, vagy még annál is kurtább, egy-két szó csupán. Ez a rendkívül sűrű vágás az egyéb történetmesélésre is megmarad a filmben – egyik játékos mondatát másikuk fejezi be, vagy ad választ költőinek szánt kérdésére, esetleg a felvetésére valaki mástól kapunk mimikát, amely aztán többet ér egy nagymonológnál. Le a nagy kalappal, a fejenként másfél órás nyilatkozatokkal – csaknem 110 óra (!) volt a felvett anyag – így eljátszani!
A film úgy egyensúlyoz ezen a vágásdömpingen – ha darabra mérnék, alighanem megérne egy jelölést az Oscar-díjra –, hogy egyetlen pillanatig sem kelt olyan érzést, megtörik az ív, vagy indokolatlanul váltottunk, a semmitmondás elterelése a cél. Ellentétben néhány nagyjátékfilmmel, ahol a túlvágás elviszi a fókuszt. A nemzet aranyaiban végig megmaradunk a lényegnél: egy kivételes generáció legjobbjai a csúcsra értek.
A múlt csütörtöki sajtóvetítés után nyilatkozó főszereplők, maguk a pólósok is őszinte csodálattal vegyes borzongással adóztak a minden bizonnyal rengeteg munkával járó kihívásról. Márpedig, ha valakik, ők egészen biztosan tudják, mi az a rengeteg mennyiségű munka.
Apropó, munka, ha már ide kerekedtünk. Lehet, hogy csak nekem, de a filmben keveselltem annak reprezentálását, hogy a világ csúcsáig tartó útjukon milyen irdatlan mennyiségű és természetesen minőségű munkát végeztek el ezek a srácok. Kiss Gergőre emlékszem ennek kapcsán két-három mondatos megjegyzésre – voltak abban csillagok a nyári nappalon, meg hányinger közeli állapot –, de a valóságban ez volt az az alap, amelyre építkeztek.
Rövid kitérő: csapatként még nagyon az út elején jártak, együtt alig hagyták el a nulladik kilométerkövüket, amikor a Hajósban meglátogattam őket egy átlagos hétközi keretedzésen. Kemény Dénes új szakvezetőként ragaszkodott, hogy változatlanul heti rendszerességgel gyakoroljanak együtt a klubszezon során is, székfoglalójában kijelentette: nem akar a repülőtérről válogatni. Vagyis a légióskodást illetően kéretik kétszer átgondolni a lehetőségeket. Benedek Tibor már Olaszországból tért haza, a többiek esetében pedig csak idő kérdése volt ugyanez. Kemény Dénes azonban az indulásnál határozottan kötötte őket a karóhoz. Döntően erről beszéltem végig a trénerrel azt az egy órát, amíg a csapat a margitszigeti réten focizott, majd részben azt az egy órát, amit utána a medencében úszással töltött. Ott tudtam meg, hogy a foci előtt egyórás konditermi bemelegítés és erősítés szerepelt a programban, az úszást pedig egyórás labdás gyakorlás követi.
Amikor a csapattal kapcsolatos emlékeimet osztom meg ismerőseimmel, fiatalabb kollégákkal, számomra mindig ez az alfája az utána következő éveknek és benne a sikereknek: ja, kérem, úgy tényleg baromi könnyű a világ legjobbjának lenni, akár olimpián egymás után háromszor is, hogy tehetséges, elhivatott vagyok, akad hozzám hasonló egy csapatra, sőt egy keretre való, és közben meg ennyit dolgozok! A délelőtti edzést amúgy a délutáni követte…
Ezt az alapot hiányoltam a filmből, amely inkább a csapat már a nyilvánosság előtt zajló nagy és sorsfordító pillanatait helyezte kirakatba. Teljes joggal, bár, ha ezek a fentebb részletezett alapok hiányoztak volna, akkor aligha jön sorozatban a három arany, és készül el az alkotás. Amely persze ettől még teljes. Sőt annál is több.
Teljes, mert a nyilatkozók igazi mélységet, nem talmi hátteret adnak neki. Látjuk, halljuk megnyilvánulni a szövetségi kapitány meghosszabbított, medencében tempózó kezeit, a csapatkapitányi tisztséget előbb betöltő Varga Zsoltot, majd az örökébe lépő Benedek Tibort. Aligha véletlen, a két karizmatikus vezérből szövetségi kapitány lett. Utóbbi erre a feladatra karrierje közepén ért meg, pedig akkor már hosszú évek óta világklasszisként teljesített.
A tragikusan fiatalon, lassan már három éve elhunyt Benedek 2013-ban világbajnoki címig vezetett egy megfiatalított, több sportági mohikántól a 2012-es, londoni olimpia után elköszönt együttest, míg a jelenlegi kapitány, Varga tavaly nyáron egy gyenge világbajnoki eredmény után érkezett – amúgy a szintén olimpiai aranyérmes Märcz Tamást váltotta, akinek Eb-aranyérmes, vb-ezüstérmes és olimpiai bronzérmes csapata a tavalyi budapesti vb-n hetedik lett –, és bő egy hónappal később Eb-döntőbe vezette a válogatottat.
A filmben megismerhetjük, ahogy a határozott elképzelésekkel bíró, a külvilág felé mindig sziklaszilárd Kemény Dénesre miként voltak ráhatással életkorukból adódóan bohém, laza játékosai.
A nyilatkozatoknak két pólós ad extra színezetet. Biros Péter társaival ellentétes utat bejárva érkezett meg a sportág legjobbjai közé, amikor róla van szó, vagy ő jut szóhoz, a néző már várhatja a poénokat, amelyeket itt és most nem is lőnénk le. A másik színes kép Kásás Tamás, aki játékosként a szurkolók, szimpatizánsok kedvencei közül is a legkedvencebb volt – egyik neves elődjük közönségtalálkozóikra nem véletlenül ragasztotta a Kása-simogató elnevezést –, és csapaton belül is az egyik fő hangulatfelelősnek bizonyult. Nemcsak a meccseken vitte a prímet, hanem azon túl is. A külvilág számára azonban bezárta magát egy trezorba. Pedig minimális exhibicionizmussal alighanem bármelyik művészeti ágban hasonlóan sikeres karriert futhatott volna be. A rocksztár, a filmsztár, aki magának és szűkebb közegének tartotta meg kivételes adottságait, de legalább ebben a filmben kicsit ki tudták őt csalogatni a kétajtós páncélszekrényéből.
A csapat eredményességét hitelesíti és a filmnek is óriási erőt ad a tucatnyi sportági világsztár az ellenfelektől, akik immár manír nélkül és aligha udvariasságból magasztalják a magyar válogatottat. Amelyben illett minden játékosra figyelni, tekintve, bármelyikük képes volt góljaival, védéseivel, védőmunkájával eldönteni egy mérkőzést, vagy kritikus pillanatban váratlant meghúzni. Ahogy a filmben is idézik: az edző összeteszi a két kezét, ha egy balkezes zseni kerül a csapatába, kettőnél már hátradőlve nézi, ahogy győznek, háromnál aztán… Nos, kár is folytatni, mert olyan talán nincs is. Pedig volt, a filmben azoknak az emlékeit hallhatjuk erről az időszakról, akiknek egyszerre kellett farkasszemet nézniük a Benedek, Kiss Gergő, Madaras Norbert hármassal. A neves vetélytársak ennyi év távlatából tisztán, őszinte szavakkal emlékeznek a múltra, amelyben az ő kárukra ment mennybe a magyar válogatott az olimpiákon.
Ide kívánkozó kiegészítés: amikor a 2017-es, budapesti vb előtt szerveződött az All Star-mérkőzés, a magyar csapat ellenfelét természetesen neves kortársaikkal töltötték meg. Csak amíg a bemutatásnál magyar oldalon az szerepelt, hogy háromszoros, kétszeres, egyszeres olimpiai bajnok, a túloldalon „csak” ötkarikás érmesek, esetenként világbajnokok vagy Európa-bajnokok sorakoztak. Egyik magyar megjegyezte, hogy az eredményességeket figyelembe véve a nézők számára az ellenfél talán kevésbé lesz partiképes, másikuk ehhez csupán annyit tett hozzá: mikor nyertek volna olimpiát, hiszen mindig a mi nyakunkba került az aranyérem.
Egészen bizonyosan a filmvásznon lett volna a helye, de sajnos lemaradt onnan az a bizonyos márványtábla a Hajósban. Rajta az olimpiai bajnokok aranyba vésett nevével.
Lehet, hogy koncepció áldozata lett a történet, pedig bőven beleillett volna. A filmben megtörtént eseményeket is eljátszanak köpenybe öltözött statiszták. Nyitó jelenetnek tökéletes lehetett volna, ahogy féltucat kis lurkó, zajosan megérkezik a sportág margitszigeti fellegvárába, majd áhítattal megáll a márványtáblák előtt, és csodálatba oltott vágyakozással gondol arra, egyszer majd az ő neve is felkerül oda! Túl magasztos beállítás? Lehet, sőt egészen biztosan az. De attól még igaz. Az alkotást pedig jól keretbe foglalta volna, amikor felnőttként, már bajnokként lépnek be a sportági történelmet velősen árasztó aulába.
Egy szó mint száz, a filmet kötelező megnéznie azoknak, akik közelről vagy távolabbról végigkísérték ezt a diadalmenetet, melynek segítségével ismét felidézhetik saját emlékeiket, amelyeket aztán megoszthatnak ismerőseikkel. Így kicsit ők is ragyogást kapnak most a csapat fényéből. De ajánlott látnia azoknak is, akiknek életében csak távoli hallomásból volt jelen a három olimpiai aranyérem, így viszont bepillantást kapnak az érdekes és értékes kulisszák mögé. Csalódást pedig azoknak sem kelt, akik a vízilabdáról azt sem tudják, hogy eszik vagy isszák. Ők ugyanis megtudják, hogy a labdát vízben dobják, cél a gólszerzés, a nehézséget pedig az jelenti ráadásként, hogy ellenfél is van a medencében.
Egy nappal fiatalabb jeles kollégám, a filmhez könyveivel alapötletet és szakmai hátteret jelentő Csurka Gergely a pólócsapat évtizedes krónikásaként elevenítette fel az Index megkeresésére életének és újságírói karrierjének meghatározó időszakát.
Jómagam a gárdával megélt közös pillanatokat tekintve hozzá képest a fasorban sem vagyok, ennek ellenére az olyan, és az ezekhez hasonló sportsztorijaimat a lottóötösért sem adnám cserébe. Ha pisztolyt fognak a fejemhez sem árulom el nyilvánosan annak a pólósnak a nevét, aki a Gundel étteremben tartott, újságírókkal közös ünnepi vacsora alkalmával a gálaruhájához egyedüliként papucsot vett fel… Eszembe nem jutna felemlegetni, amikor a Hajósban úszóedzés közben „véletlenül” egy labda a lelátóra, az ott „véletlenül” tartózkodó manöken alkatú hölgyek közé repült. A „labdát, légy szíves” kérés után aztán magassarkú papucsban érkezett az alkalmi labdaszedő a medence szélére, ahol éppen az iszonyatos mennyiségű úszást megtörő percnyi szünetben levegőért kapkodtak a legények. Kemény Dénes pedig nagyon rutinosan pont másfelé nézett…
Vagy azokért a pillanatokért, ahogy a szerencse a sajtóvetítésen pont négy bajnokot ültetett mellém, és így vihetem magammal azt, ahogyan a Héroszok, miután megmászták az Olümposzt, és azon jól látható helyen hagyták a névjegyüket, visszatértek közénk. Ahonnan indultak…
„Remélem, nem feliratos a film, a kis betűket már nem látom, olvasáshoz kell a szemüveg. Neked is?” – csíphettük el a pólósok egymás közötti beszélgetésfoszlányát a film elején, amelynek végét is egy ehhez hasonló, földi halandóhoz illő jelenetsor zárta. Utóbbi valami olyasmiről szólt, hogy nagyon jó volt a film, kár, hogy vége, még elnézték volna egy darabig, csak a két és fél óra ebben a korban már, meg ugye a szükség…
Üdv a Föld nevű bolygón, srácok, jó veletek! Milyen volt a repülés?
A filmet április 20-án, csütörtökön az ország 50 mozijában kezdik el vetíteni.
(Borítókép: a magyar vízilabda-válogatott tagjait fényképezik, miután átvették az aranyérmet a Jingtung uszodában a XXIX. Nyári Olimpiai Játékokon. Áll (b-j): Molnár Tamás, Varga Tamás, Biros Péter, Madaras Norbert, Benedek Tibor, Kiss Gergely, Varga Dániel. Guggol: Kis Gábor, Szécsi Zoltán, Hosnyánszky Norbert, Kásás Tamás, Varga Dénes, Gergely István. Magyarország a döntőben 14:10-re legyőzte az Egyesült Államok csapatát és ezzel egymás után harmadszor győzött az olimpiai játékokon. Fotó: Illyés Tibor / MTI)