Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője ritka képességgel rendelkezik: egyetlen Facebook-bejegyzésével képes napokra tematizálni a magyar médiát. Szeptember 13-án tette közzé a közösségi oldalán, majd a saját maga által főszerkesztett napilapban, hogy az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége elutasította vízumkérelmét, mire felpezsdült az ellenzéki média, majd született több védelmező írás is a kormányoldalon. Megkíséreltük körbejárni a Szöllősi-jelenséget, magával a főszereplővel.
Szöllősi Györgyre, a Nemzeti Sport főszerkesztőjére, a Magyar Sportújságírók Országos Szövetségének elnökére, a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség (AIPS) európai szekciójának alelnökére, a PUSKÁS.COM Kft. ügyvezetőjére – helyhiány miatt most maradjunk csak ennyi titulusnál – azt mondani, hogy megosztó személyiség, körülbelül akkora understatement, mintha – maradjunk stílszerűek – Puskás Öcsit úgy jellemeznénk, hogy ügyes kis focista volt.
Szöllősit a közösségi fórumokon rendre megtalálják, és ő szinte kéjes örömmel bocsátkozik virtuális csörtékbe kritikusaival, miközben persze olyanok is vannak bőven, akik védelmükbe veszik; a határ-, vagy inkább frontvonal Szöllősi ellenségei és barátai között ugyanott húzódik, ahol a két nagy honi politikai oldal egymásnak feszül.
A konkrét helyzetet mindenki ismeri: az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége szeptember 13-án megtagadta a belépésre jogosító vízum kiadását Szöllősi Györgytől, a Nemzeti Sport főszerkesztőjétől, aki diplomata-útlevéllel szándékozott belépni az országba. Szöllősi Facebook-bejegyzésében azt írta, hogy a chicagói magyar közösség meghívására vett volna részt az észak-amerikai magyarok hagyományos futballtornáján, az Árpád-kupán, amelyet a 25. jubileumi alkalomból a Chicagói Magyar Kultúrtanács felkérésére nyitott volna meg.
Amikor leültünk beszélgetni Szöllősi Györggyel, visszamentünk a múltba, hogy az elejéről göngyölítsük fel a történetet.
A Nemzeti Sport főszerkesztőjével beszélgettünk többek között
Miért volt fontos, hogy nagykövet legyen, mi az, amit szimpla főszerkesztőként vagy a Magyar Sportújságírók Szövetsége elnökeként nem tudna megtenni itthon és külföldön?
Összeköthető a két dolog, a főszerkesztővé válásom és az, hogy nagykövet lettem. Amikor visszajöttem a Nemzeti Sporthoz, akkor azt a szerteágazó sportdiplomáciai tevékenységet, vagy nem is fogalmazok ilyen fellengzősen, tehát a Puskás Akadémián felépített kapcsolatrendszer működtetését, a Puskás-ügyekben zajló lobbizást, egyeztetéseket kár lett volna abbahagyni. De hát amikor még nem voltam nagykövet, akkor is folyton tevékenykedtem a szakmai és tárgyi Puskás-hagyaték ügyében, tehát, ha úgy tetszik, Puskás-ügyi nagykövetté történt kinevezésem csak ezt a helyzetet rögzítette, ehhez adott állami, diplomáciai hátteret, megerősítést. A mai napig, ha megkérdezünk külföldieket, hogy ismernek-e valakit, aki magyar, Puskást mondják elsőnek, kétségtelenül ő a legismertebb magyar, felmérések is bizonyítják ezt, logikus, hogy ápolni kell az emlékét, hivatalos, állami szinten is, és nagyszerű, hogy a miniszterelnök úr és a külügyminiszter úr is így gondolja, akiknek a nagyköveti megbízatást köszönhetem.
Mégis, mit ért el az elmúlt másfél évtizedben?
Puskás Ferenc hihetetlenül gazdag tárgyi örökségének – amelyet a család sokáig a Real Madridnak szánt, és hozzáférést sem engedett – hazahozatalát csodának tartom, ahogyan a FIFA Puskás-díj kilobbizását is. Utóbbit a csillagok szerencsés együttállása, többéves erőfeszítésünk és Sepp Blatter akkori FIFA-elnök elkötelezettsége tette lehetővé, olyannyira, hogy januárban már a tizenötödik Puskás-díj átadása következik. Akkor még nem voltam hivatalosan nagykövet, de a Puskás Akadémia sokat segített abban, hogy megvalósuljon a Puskás-díj. Felcsúton tudtuk kiépíteni a kapcsolatot a Real Madriddal, ott hoztuk létre a Puskás-Suzuki Kupát, minden évben eljön a Madrid U17-es csapata a tornára, és minden évben elmegy az akadémia ificsapata Madridba. Sepp Blatter is eljött Felcsútra, és itt jelentette be a FIFA Puskás-díj megalapítását. De igazából a 2005-ben megjelent Puskás-könyvem volt az, ami engem beszippantott ebbe a történetbe, még Öcsi bácsi életében. A könyv révén kerültem szoros kapcsolatba a családdal. Erzsébet asszony nem tudta kezelni a rengeteg teendőt, kérést, megkeresést, sokszor tőlem kért segítséget, szinte észrevétlenül kezdtem el menedzselni a Puskás-ügyeket.
Természetesen akkor még bőven nem voltam nagykövet, csak 2017 tavaszán kaptam meg az államelnöki kinevezést, pár hónappal azután, hogy visszakerültem főszerkesztőként a Nemzeti Sporthoz. Attól kezdve hivatalos felhatalmazással tettem azt, amit addig anélkül csináltam. Képtelenség minden eredményt felsorolni, de nagy büszkeség, hogy a már három kiadásban és több utánnyomásban elfogyott, Angliában is megjelent és 2015-ben az év sportkönyvei közé választott könyvem után részese lehettem számos további, a Puskás-jelenséget méltó és hatékony módon bemutató projektnek Almási Tamás dokumentumfilmjétől mesekönyvön, rajzfilmen, a 46 országban elérhető focis kártyákon, külföldi kiállításokon át a Puskás-musicalig vagy -múzeumig, de az egyik legfrissebb sikert, a Puskás-rajongók legnagyobb büszkeségét, budapesti Madame Tussauds-múzeumban látható Puskás viaszszobrot is említhetném.
Most őszintén, volt ennek a kinevezésnek bármiféle gyakorlati jelentősége, vagy csak a cím volt fontos?
Megkönnyítette és megkönnyíti most is a munkámat, és hivatalos megerősítést ad ahhoz, amit persze amúgy is csinálnék…
Bár a diplomatavízum-visszautasítás nem ezt tűnik igazolni. Mert gondolom, azt leszögezhetjük, hogy sima mezei állampolgárként az ESTA regisztráció kitöltésével jószerével alanyi jogon kiutazhatott volna Chicagóba az Árpád-kupára.
Ez kivételes és kissé bizarr eset, ettől eltekintve, ha egy fokkal hivatalosabb köntösben utazhattam a magyar futball- és Puskás-ügyek képviselőjeként, az sohasem ártott, sőt.
Legyünk konkrétak: mit nem tudott volna elintézni vagy megvalósítani a nagyköveti titulus nélkül?
Például 2018-ban az oroszországi futball-világbajnokságon a moszkvai magyar kulturális intézettel, Hegyi Anita igazgató asszonnyal közösen, a FIFA-múzeummal együttműködve szerveztük meg, hogy a Franciaország–Horvátország vb-döntő előestéjén legyen Moszkva belvárosában egy nagy nemzetközi Puskás-est az alkalmi FIFA-kiállítás helyszínén, Abraham Klein, Valentyina Jasina, Nyikita Szimonyan, Keir Radnedge és más nagyságok részvételével. Ehhez és más hasonló projektekhez azért nagyon kell a nagyköveti titulusom.
De még egyszer vegyük elő az amerikai vízum ügyét: ha nem nagykövetként kéri a beutazási engedélyt, akkor nyilván beengedik, nem?
Feltehetően igen, viszont akkor fel sem vetődött volna, hogy kimenjek, mert nagykövetként hívtak meg a kinti magyarok, egészen pontosan a Chicagói Magyar Kultúrtanács, hogy ott legyek a 25., jubileumi Árpád-kupán. Kimondottan a Puskás-ügyek és a magyar futballhagyományok nagyköveteként kaptam a meghívást. Én pedig az ilyenkor szokásos ügymenetet követve továbbítottam a meghívólevelet a Külgazdasági és Külügyminisztériumba, miniszter úr engedélyezte az utazást, és attól kezdve a kollégák intézték a vízumkérelem benyújtását. Hozzáteszem, az ilyen és ehhez hasonló vízumkérelmek sokaságát intézték a közelebbi és a távolabbi múltban, rutinszerű és automatikus folyamat volt ez idáig, amennyire én tudom, és senki sem látta jönni a kérelem elutasítását.
Ezek szerint mindenkit meglepett a nagykövetség negatív válasza?
Nézze, én korábban voltam már néhányszor az Egyesült Államokban, tény, hogy nem diplomata-útlevéllel, és a regisztrációt az ESTA-n keresztül végeztem. Ez egy egyszerűsített belépési engedély. Ezzel szemben a vízumkérelem jóval bonyolultabb és hosszadalmasabb eljárás, mégis azért választotta ezt ebben az utóbbi esetben a minisztérium, mert a jelenlegi, némileg instabil diplomáciai helyzetben a legszabályosabban, legkörültekintőbben igyekezett eljárni. Aztán minden pont fordítva történt, mint ahogyan várni lehetett. Nyilván sem az én személyemnek, sem a konkrét esetnek nincs önmagában túl nagy jelentősége, csupán azért lett belőle nagy ügy, mert mindenki további, messzebbre menő politikai következtetéseket vont le belőle, talán nem is alaptalanul.
Eltelt időközben bő három hét. Megemésztve a történteket, utólag visszagondolva helyesnek tartja-e, hogy egyfelől a Facebookon közzétette a kálváriáját, másfelől a „saját” lapjában, a Nemzeti Sportban – amelynek persze nem tulajdonosa, ellentétben a Sportrádióval – is megosztotta az olvasókkal a történteket? Hiszen borítékolni lehetett, hogy házhoz megy a pofonért, hogy majd özönlenek a kárörvendő hozzászólások. Vagyis nem tud jól kijönni az ügyből. És az is érdekelne, hogy ez az ön kezdeményezése volt-e, vagy…
Az az én ötletem volt, hogy a Facebookon közzéteszem a történteket, azt gondoltam, annyira barátságtalan volt az amerikai nagykövetség gesztusa, amit érdemes szóvá tenni. A reakciókra persze számítottam, volt, aki kárörvendett, megint mások az én esetemmel látták igazolva azt, hogy a demokrata párti adminisztráció és Budapestre kinyújtott keze, David Pressman nagykövet úr szórakozik a magyarokkal. Nem vagyok naiv, nyilván a politikai vonzata miatt lett annyira érdekes az ügy.
Hihetetlenül felfújták, sokak szerint messze a jelentőségén túl. De nem csak az ellenoldalon, hiszen a Mandinerben is megjelent egy önt megvédelmezni szándékozó írás.
Mi végig a hivatalos utat jártuk, semmi olyasmit nem tettünk, amit titkolni kellett volna, ezért is tártam a végkifejletet is a nyilvánosság elé. Ha születik egy ilyen mellbevágó döntés, mert mégiscsak az, ha a világ legnagyobb hatalma közli valakivel, hogy köszi szépen, de nem kérünk önből, szóval, szerintem normális, hogy ezt közzétesszük. Azért is volt szerintem fontos, mert maga az elutasítás is egy olyan magyarázatot tartalmaz, amely szerint magánembereknek nem adnak diplomatavízumot. Azt engedték sejteni, hogy valamiféle ügyeskedés történt, mintha valaki az utcáról megpróbálta volna magát diplomatának kiadni, és így bejutni az Egyesült Államokba. Holott erről szó sem volt, a diplomatavízumot nem én kértem, hanem a Külügyminisztérium kérte a számomra, hogy minden szabályt akkurátusan betartsunk, hiszen diplomáciai küldetést teljesítettem volna Chicagóban, még ha csak sportdiplomáciait is.
Pont erről van szó, hiszen sokak szerint ön nem is diplomata.
Talán ez mégsem vélemény, hanem hivatalos kinevezés kérdése, tiszteletben tartva, ha valaki nem ért egyet a megbízásommal vagy az üggyel, amit képviselek. De azért az elég ijesztő precedenst teremt, ha az Egyesült Államok nagykövetsége dönti el, hogy Magyarországon vagy egy másik országban ki számít diplomatának, és ki nem.
Ahogy már említettem, borítékolható volt a Facebook népének reakciója…
Bocsánat, de azt is felvetette, hogy miért írtunk az ügyről a Nemzeti Sportban, hadd válaszoljak. Nos, igyekeztünk arányosan és visszafogottan tálalni, de mivel aznap ezzel volt tele az egész magyar sajtó, az idétlen éppen az lett volna, hogyha negligáljuk az esetet. Nem dramatizáltuk túl, de illett rezonálni. Nem fogalmaztunk meg saját véleményt, tárgyszerűen leközöltük a tényt, hogy a főszerkesztőt nem engedi be az USA, és röviden a Magyar Nemzeti Médiaszövetség mellettem kiálló tiltakozását.
Van két olyan vonatkozása az ügynek, amelyek alaposan cifrázzák az ügyet. Az egyik egy bizonyos George Lázár nevű Amerikában élő úr levele, amelyet természetesen felkapott az ellenzéki média. Röviden összefoglalva Lázár úr arról írt, hogy az Árpád-kupára az évek során rátelepedett a kormány, és az esemény átlényegült a kormánypropaganda eszközévé, ami nem igazán tetszik a kinti magyaroknak. Ehhez mit szól?
Nem ismerem az urat, de már korábbi amerikai útjaim közben is belefutottam a közösségi médián posztolt üzeneteibe, amelyek alapján szélsőbaloldali aktivistának tűnik. A mostani posztjait észre sem vettem volna, de a torna résztvevői írtak nekem felháborodottan itthonról és az óceán túlsó partjáról. Magánemberek összegyűjtik a pénzt, hogy odautazzanak, a szervezők nagy energiákat mozgósítanak, hogy pályát béreljenek, szállást biztosítsanak, játékvezetőt szerezzenek, és erre az én személyemen keresztül magát a tornát is támadta ez az úr. Aki egyébként régi reflexszel a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség minden egyes vezetőségi tagjánál is feljelentett engem és a publikációjában velem szolidáris AIPS-alelnököt, Csisztu Zsuzsát.
Mi ez az Árpád-kupa? Propaganda-rendezvény, ahogy Lázár úr állítja?
Se többet, se kevesebbet nem kell beleképzelni, mint ami: egy amatőr öregfiúk torna, amelyen Torontótól Las Vegasig több városból összejönnek a magyarok. Néhány éve valóban divattá vált, hogy itthonról, Egerből, Szekszárdról, különböző magyarországi városokból is kiutaznak csapatok.
Államköltségen?
Mindenki a saját költségén. Néhány neves futballista is megfordult ezen a tornán az elmúlt években, emlékszem, Halmai Gábor, Vincze Ottó, korábban Kovács Zoltán, Egressy Gábor is futballozott az Árpád-kupán. Szép, jó hangulatú, hagyományápoló torna ez, amely évről évre összehozza az észak-amerikai magyar futballbarátokat. Az nem baj, sőt üdvözlendő, hogy a magyar kultúrdiplomácia is odafigyel az eseményre, és a nemzetpolitikai államtitkárság is igyekszik segíteni a szervezésben.
Nyugtasson meg, azért az ön távollétében is összejöttek az észak-amerikai magyar futballbarátok.
Természetesen, be is számoltunk a torna eseményeiről a Nemzeti Sportban, a San Francisco nyert.
Szíven ütötte, hogy nem lehetett ott? Most nem gúnyolódok.
Erre nincs jó válasz, mert ha azt mondom, hogy tudok aludni Árpád-kupa nélkül is, akkor megbántom a torna résztvevőit, szervezőit, akik szeretettel vártak, továbbá nagyképűnek tűnök azok szemében, akik soha az életben nem jutnak el Amerikába. Nagyon nagy örömmel mentem volna, ráadásul igyekeztem volna a leghatékonyabban kihasználni ezt a három-négy napot, amelynek több hivatalos sportdiplomáciai találkozó és egy magyar vonatkozású MLS-mérkőzés is a része lett volna. De az is igaz, hogy fárasztó és sűrű nemzetközi programba ékelődött volna be.
Na éppen ez az! Miért kell ott lennie „minden kilométerkőnél”, szerintem amikor reggel fölébred, el kell telnie néhány másodpercnek, mire tudatosul önben, hogy hol is van éppen.
Van bennem egy belső késztetés, talán kötelességtudatnak hívják ezt, hogyha lehetőségem van általam fontosnak tartott ügyeket előmozdítani, akkor menni kell. Még ha fáradt is az ember. Ha azért kell menni, hogy legyen Puskás-szobor a déli féltekén, Puskás-emléktábla Liverpoolban, Glasgow-ban, Athénban, akkor nem lehet fáradt az ember.
Még nem veséztük ki a diplomata-útlevél minden fonákságát. Felvetődött a közösségi médiában, hogy milyen úti okmány az, amellyel a vád szerint védelmi pénzeket beszedő hálózatot működtető Schadl György, a végrehajtói kamara volt elnöke is rendelkezett. De felemlegették azt is, hogy az ugyancsak megosztó személyiségnek számító Dzsudzsák Balázsnak is van diplomata-útlevele. Mit szól ehhez?
Nézze, mielőtt megkaptam a diplomata-útlevelemet, ezt a szót, ezt a jelenséget különösebben nem is ismertem. Misztikus, különleges dolognak tűnhet, pedig annyira nem az, sőt az elmúlt hetekben elhangzottak olyan vélemények, hogy nem ér semmit, csak jól hangzik, jól mutat, ami nyilván megint csak túlzás. Schadl Györgyöt nem ismerem, nem foglalnék állást vele kapcsolatban. Dzsudzsák Balázsról meg annyit, hogy én megértem, ha vannak, akik abszurdnak érzik az ő diplomata útlevelét, ugyanakkor alig hinném, hogy Szoboszlai Dominik Liverpoolba szerződéséig a portugáloknak az Eb-n két gólt lövő Dzsudzsáknál lett volna ismertebb, népszerűbb képviselője a magyar futballnak, a magyar sportnak, Magyarországnak. Talán kevesen tudják, hogy utolsó aktív éveiben Orbán Viktor jóvoltából Puskás Ferenc is diplomata útlevéllel közlekedett, esetleg tőle is sajnálják utólag egyesek?
Van itt még más is az ön, vagy inkább a Nemzeti Sport rovásán. Nem érzi azt a piaci versenybe történő durva beavatkozásnak, hogy a kormány mindennap tízezer példányt megvásárol a Nemzeti Sportból?
Nem tudom, hogy egy újság esetében létezik-e karaktergyilkosság, de annyira gyorsan és hatékonyan elterjedt ez a hír, miszerint napi tízezer Nemzeti Sportot megvásárol az állam, hogy hiába nem igaz, senki sem figyel arra, amit mondok. Pedig egyelőre egyetlen pluszpéldányt sem vásárolt meg a lapunkból az állam. A minap megosztottam a hivatalos adatot arról, hogy az összes, Magyarországon megjelenő nyomtatott sajtótermék közül a második negyedévben egyedül a Nemzeti Sport példányszáma nem csökkent, sőt csekély mértékben még nőtt is, nem beszélve a pazar online számainkról, amelyek jelentőségét önnek nem kell bizonygatnom. És rögtön oda is írtam a poszt alá, hogy nem azért nő a print példányszámunk, mert mindennap megvesz tízezer példányt a kormány, hiszen a projekt beindítása még csak folyamatban van, de mintha ezt nem is írtam volna, máris sorjáztak a hozzászólások, hogy persze, tömeges állami vásárlással könnyű.
De azt, ugye, nem tagadja, hogy van egy ilyen terv.
Valóban van. Tavaly a magyar állam megvásárolta a Nemzeti Sportot a korábbi kiadójától, nemzeti értékként tekint erre a 120 éves, története során sokszor monopolhelyzetben vagy meghatározó pozícióban lévő sajtótermékre. Amely ma már nem pusztán egy napilap, hanem online felület rádiós partnerrel, sőt elsősorban már az internetes jelenlét számít, és sok tekintetben ott is piacvezetők vagyunk. Szóval, a kormány deklarálta, hogy a Nemzeti Sport egy olyan kincs, amely a nemzeti sportkultúra jelentős része, és ami fontos a magyar államnak. Azért szokatlan, sőt bizarr ez sokaknak, mert tévéről, rádióról nyugaton is, de közszolgálati újságról kevesen hallottak, ráadásul egy olyan márkáról beszélünk, amely nagyon sokáig nagyon sikeres volt a piacon, és ezért hagyományosan mindenki elvárja tőle, hogy tartsa el önmagát, sőt termeljen profitot. De a hasonló jellegű, nagy, tradicionális sportlapok ugyanezt a válságot élik át szinte mindenütt a világon. A La Gazzetta dello Sportból volt, hogy egymillió felett adtak el a fénykorában, ma meg százezer alá süllyedt ugyanez a mutató. Ettől még persze az online világban lehetnek nagyon sikeresek, ahogyan mi is azok vagyunk, piacvezetők, a heti tízmillió körüli oldalletöltéssel.
És a Nemzeti Sportnak mennyi az eladott példányszáma?
Még ma is 15-20 ezer között mozog. Lengyelországban, amely négyszer akkora lélekszámú ország, már évekkel ezelőtt 10 000 alá esett a Przeglad Sportowy napi példányszáma. De egy olyan sportmetropoliszban, mint Barcelona, sem tudnak már néhány tízezernél többet eladni a Mundo Deportivóból, és a példákat hosszan sorolhatnám, amely összehasonlításokból lakosságarányosan mind győztesen kerül ki a Nemzeti Sport.
Igen, de a lengyel kormány nem vásárol napi tízezer példányt a Przeglad Sportowyból.
Egyelőre a magyar sem a Nemzeti Sportból, de elismerem, hogy a magyar kormány egy nemzetközi összehasonlításban is szokatlan, ha úgy tetszik, unortodox megoldást választott. Amire én, aki lassan harminc éve dolgozom itt, azt mondom: hálásak lehetünk érte, nagyon szépen köszönjük, a még mindig nagy létszámú olvasótáborunkkal együtt. Hiszen miközben a szemünk láttára omlik össze a nyomtatott lapok piaca, a Nemzeti Sport kapott egy esélyt, hogy még évekig megmaradjon a print változata is, egyben eljuttassuk a lapot fiatal és amatőr sportolóknak is, akik talán más újságot már nem is olvasnának, idős bajnokoknak, olyan vidéki sportolóknak, sportvezetőknek, akik egész életükben a magyar sportot szolgálták. Hiszen az úgynevezett alternatív terjesztés program erről fog szólni, nem pedig, ahogy itt-ott megjelent, hogy az állami intézmények kötelezően előfizetnek rá. Amikor kimondottan profitorientált tulajdonosa volt a lapunknak, az olvasók akkor is elvártak egyfajta közszolgálatiságot a Nemzeti Sporttól, konfrontálódtunk is rengeteget mindenféle német tanácsadókkal, most pedig, amikor az állam a tulajdonos, abszolút indokolt ez az igény, a közszolgálatiság. Hiszen a mi újságunknak olyan sportágakról, olyan területekről is írnia kell, az utánpótlástól a parasporton, a szabadidősporton, a külhoni magyarok sportján át a kevésbé népszerű sportágakig, amelyek nem igazán „kattintósak”, de nekünk és a magyar sport egészének fontosak. És mindez egy átgondolt, tudatos stratégia része, hiszen ne feledje, onnan indultunk, hogy 2010 előtt nem létezett magyar tulajdonú sportsajtó…
Dehogynem, a Sportissimo és a Sztár Sport.
Igen, de sajnos csak egy évig élt az előbbi hetilap, ahol amúgy gyakornokoskodtam is. Egészen 2015-ig még magyar tulajdonú sporttelevízió sem létezett, a külföldi tulajdonosoktól miként lett volna elvárható, hogy prioritásként kezeljék a magyar sport ügyét?
Mi 2010-ben, hetekkel a kormányváltás előtt a Puskás Akadémia patronálásával elindítottuk a magyar nyelvű FourFourTwo futballmagazint, ez volt az első fecske, s mire 12 év elteltével nyugodt szívvel lemondhattunk erről a szerintem – persze elfogultan – sport- és sajtótörténeti jelentőségű folyóiratról, már létezett az M4Sport közszolgálati televíziós sportcsatorna, aztán a Nemzeti Sport is újra hazai, majd állami kézbe került, sőt elkezdte működését a magyar tulajdonú Sportrádió is. Miközben egyébként a magyar sport hatalmas arányú fejlesztése is zajlik, amellyel illik lépést tartania a sportsajtónak is.
Amikor a nagypolitikában azt halljuk, hogy az elmúlt időszakban örvendetes módon sikerült a magyar és nemzeti tulajdonrészt jelentősen növelni az energetikai, a távközlési, a bankszektorban, akkor jó, ha tudjuk, hogy ez a sportmédiában is igaz. Ahogy sokáig a költségek és a nemzeti kulturális jelentősége miatt a szabad piacgazdaságok nagy részében is főként állami volt a tévé, a rádió, úgy most a nyomtatott sajtó meghatározó fórumáról gondoskodik nálunk az állam. A 120 éves NS jelentőségéről objektíve csak annyit, hogy partnerünk, az üzleti alapon működő Arcanum digitális archívum sok millió kincse közül a legkeresettebb dokumentumok közé tartoznak a Népsport és a Nemzeti Sport korábbi példányai. Ha az állam megjelenik finanszírozóként a film, a színház, a múzeumok világában, a kultúra, sőt a sport más területein, miért volna szentségtörés egy kulturális identitásunk részét képező újságot támogatni? Főként most, amikor az egyre sikeresebb magyar sport és magyar futball iránt érezhetően nő az érdeklődés, gondoljanak csak az órák alatt elfogyó válogatott meccsjegyekre, a kiugróan sikeres atlétikai vb-re vagy a nyáron kitört Szoboszlai-lázra.
Ezek szerint nem is fontos, hogy nyereséges legyen a Nemzeti Sport?
Természetesen a működésünk nagyrészt profitorientált, a piaci hirdetők is szeretik a lapot, örömmel ki is szolgáljuk őket, és nem árt tudni, hogy a rendszerváltás után hosszú ideig a Nemzeti Sport volt a magyar sport világának egyetlen nyereséget termelő szereplője. És a legnehezebb időkben, amikor a felelőtlen állami kivonulás és a rablóprivatizáció révén sorra szűntek meg, mentek csődbe, épültek be az egyesületek, klubok és sporttelepek, az állami tévé alig közvetített például futballt, az NS nagy szolgálatot tett a haldokló magyar sport egészének, azzal, hogy segített életben tartani, kapcsolatban maradnia a sportszerető olvasókkal. Közben a magyar sajtóba befektető nyugati cégek jó része gyarmatosítóként viselkedett, hordta ki a pénzt az országból, minimális elkötelezettség nélkül a nemzeti ügyek így a sport iránt. Manapság pedig, amikor a nyomtatott sajtót nyereségesen működtetni úgyszólván lehetetlen, lassanként ki is vonulnak a szektorból.
Remélem, abban a pillanatban kiposztolja a Facebookon, amint a kormány a valóságban is megvásárolta az első tízezer példányt.
Így lesz, bár aligha kap majd akkora nyilvánosságot, mint a vízumügy. Persze, tudatában vagyok a platform fantasztikus hatékonyságának és azt is tudom, hogy mint minden zseniális találmány, a közösségi média is használható jóra is meg rosszra is. A demokratikus, nyílt kommunikáció csodás terep, amelyet máris beárnyékol a rengeteg hamis hír és a nagy techcégek félelmetes monopolhelyzete, ereje, s mint tudjuk, manipulációja. Amikor például az egyikük erődemonstrációként könnyedén bizonyítja, hogy nagyobb a hatalma a hivatalban lévő amerikai elnökénél is, és egyszer csak lekapcsolja a profilját, ellehetetleníti a kampányát. Közben meg amikor kiderült, hogy az mRNS alapú vakcina állítja meg a koronavírus terjedését, és itthon, bezárva olvastam a híreket, akkor a Facebook tette lehetővé, hogy ismeretlenül is közvetlen kapcsolatba lépjek az azóta Nobel-díjas Karikó Katalinnal, aki közbenjárt azért, hogy a lánya, a kétszeres olimpiai bajnok evezős hölgy, Francia Zsuzsanna díjátadó legyen az Év Sportolója Gálánkon.
Ha a Facebook világát élvezi, nyilván élvezi a sok, nem két fillérbe kerülő utazást is, Marco Polo önhöz képest otthon ülő remete volt. Muszáj ennyit távol lenni a családtól, háromgyermekes édesapa létére?
Sokszor nehéz útra kelni, folyton távol lenni, de a családom, a feleségem elfogadja, hogy ez a feladatom, és éppen az ő támogatásuk, szeretetük adja a muníciót a munkához, anélkül nem menne. Megjelent egy részletes cikk az utazásaimról, nem éppen jóindulatból. Mindazonáltal ez a hiányos és pontatlan, de így is elég impozáns összeállítás úgy igyekszik leleplezni az utazásaimat, hogy azokat egyébként magam dokumentáltam részletesen, mindegyikről nyilvános, könnyen visszakereshető posztban számoltam be. És kövezzenek meg érte, de mondjuk a FIFA Puskás-díj létrejöttére és évenkénti, az egész világon figyelemmel kísért átadására, a madridi, a melbourne-i Puskás-szoborra, a manchesteri, athéni, madridi, tízezrek által látogatott kiállításainkra, a zseniális Bölöni László megindító köszöntésére és a róla szóló film forgatásán való részvételemre, a zürichi FIFA-múzeummal való kooperációnkra, a Real Madriddal folytatott gyümölcsöző kapcsolatokra vagy éppen a barcelonai Kubala- és Kocsis-rendezvényekhez való hozzájárulásomra, valamint a munkám egy sor más, részben már említett, kézzelfogható eredményére szerintem igenis büszke lehetek.
Még lelkiismeretfurdalásom is van: amikor a két ünnep között elhunyt Pelét újévkor eltemették, a rövid idő alatt képtelen – és talán egy kicsit lusta is – voltam megszervezni az utat Sao Paulóba. Ám amikor láttam, hogy a kötelezően jelen lévő FIFA-elnökön és helyi politikusokon, sportvezetőkön, csapattársakon kívül ott van Emilio Butragueno is, hogy millió elfoglaltsága mellett magas szinten képviselje a Real Madridot, a világ legsikeresebb futballklubját, amelynek pedig Pelé nem is volt a játékosa, akkor elszégyelltem magam, hogy a Puskásról mindig óriási tisztelettel beszélő, vele szoros barátságot ápoló brazil világnagyság temetésén Puskás és a magyar futball képviseletében nem volt ott senki.
(Borítókép: Szöllősi György. Fotó: Koncz Márton / Nemzeti Sport)