A kiváló sportoló novemberben írt nyílt levelet, amiben segélykiáltást intézett a honi szövetséghez, hogy a meglévő problémákra megoldást találjanak a viadal előtt. 

Most szomorú bejegyzésben taglalja az elmúlt hónapok eseményeit, kiemelve, hogy amatőr szemlélet, érdektelenség és időhúzás jellemzi a szövetséget, és hogy semmilyen szakmai koncepció nem fedezhető fel. Hosszú posztjában részletesen leírja, miért nem indul végül a tornán, amelyen lelkes szurkolóként szorít honfitársainak a sikeres szerepléshez.

Az alábbiakban változtatás nélkül közöljük Gara Anita gondolatait:

„Miért nem…

Sokan kérdeztétek, miért nem játszom az olimpián. A tavaly novemberi Facebook-posztom nagy visszhangot keltett, sokan egyetértettek és gratuláltak a felszólalásomhoz. Ezek után úgy érzem, tartozom annyival a nagyobb nyilvánosságnak, hogy elmondjam, mi vezetett odáig, hogy nem szerepelek a csapatban. Felkészültem rá, hogy egyedüli megszólalóként kaphatok majd hideget-meleget, de »Itt állok, másként nem tehetek«.

Bíztam abban, hogy a novemberi, »segélykiáltásos« levelem eljut a legfelsőbb szintig. Az ’illetékesek’ majd az élsakk segítségére sietnek az olimpia előtt, és végre elindulunk a pozitív változás felé. A férficsapatban meg is történt a szenzációs sportpolitikai fordulat, hiszen Rapport Richárd és Lékó Péter visszatér a válogatottba. Szeretném azt hinni, ebben a levelemnek is volt némi szerepe, de bizonyára ez csak hiú ábránd.

Ami az én történetemet illeti, itt sajnos nincs happy end. 2023 májusában új elnöksége lett a Sakkszövetségnek. A sakktársadalom abban reménykedett, hogy az új vezetőség majd végre profi szemlélettel, megfelelő anyagi támogatással biztosítani fogja a sportág fennmaradását, fejlődését, és valóban érdemi változások következnek be. Jogosnak tűnt az a feltételezés, hogy ebben a folyamatban egy hazai rendezésű olimpia hatalmas ösztönzőerőt fog adni.

Augusztus közepén ültem le először beszélgetni dr. Polyánszky Zoltán elnök úrral. Már az első egyeztetésünk során világossá tettem: nyitott vagyok arra, hogy sok év után visszatérjek a válogatottba, jóllehet rendkívül rossz tapasztalatom van a Szövetséggel. Ennek ellenére úgy álltam hozzá, hogy a közös cél érdekében indítsunk tiszta lappal. Egy ideje már – látva az élsakk reménytelen helyzetét, én is, mint oly sokan – visszább vettem a versenysakkból, és inkább az oktatás felé fordultam. Jeleztem az Elnök úrnak – figyelembe véve a versenyzés, edzés hiányát –, ahhoz, hogy a lehető legjobb formában legyek az olimpia idejére, legalább egy évvel előtte el kell kezdenem az intenzív munkát. Nem titkoltam, hogy a saját magammal szemben támasztott elvárásaim magasak, így kizárólag profi felkészüléssel tudom vállalni a játékot. Próbáltam megvilágítani, hogy más sportágakkal összehasonlítva a sakk miért speciális, és mit is jelent egy profi sakkozó felkészülése. Szerencsére ebben a sportban nincsenek óriási infrastrukturális költségek (pl. stadion, uszoda, sportpálya stb.), és fizikai korlátai sincsenek az edzéseknek, mert egy sakkozó napi nyolc vagy akár még több órában is tud edzeni, így tevékenysége nem sokban különbözik egy alkotó jellegű, értelmiségi munkától.

Minden sportszövetségnek elemi érdeke megteremteni azokat a feltételeket, amelyekkel profi, erős, ütőképes válogatott csapatok állhatnak ki a világversenyeken, méltóképpen képviselve hazánkat. Ezért az ehhez szükséges támogatást az államon (vagy akár a szponzorokon, alapítványokon, klubokon) keresztül a szövetségnek kellene előteremteni. Ha ez nem történik meg, nincs esélyünk felvenni a versenyt a világ legjobbjaival, ahogy ez a többi sportágban lehetséges. Sajnos a döntéshozók nem értik a sakkozók alapvető problémáit. Ha az éljátékosok megélhetése, versenyeztetése, edzése nincs biztosítva, akkor nem tudjuk megállítani az élsakk drámai hanyatlását.

Elmondtam az Elnök úrnak, ha ebben a profi szemléletben partnerek tudunk lenni a Szövetséggel, akkor örömmel vállalnám az ezzel járó, nehéz, szellemi munkát. Szívesen szentelném ezt az egy évet újra a profi versenysakknak, abbahagynám az oktatást és a többi tevékenységet, amelyek ugyan a megélhetést biztosítják, de egyben rontják a sakkozói kvalitásokat. Kitértem arra is, hogy az időtényező kulcskérdés lesz, mert ha nem tudom időben elkezdeni a felkészülést, az utolsó pár hónap már nem lesz elegendő.

Vannak páran, akiknek a hazai olimpia valószínűleg egy szép búcsú lesz a válogatottságtól, ahogy talán nekem is az lehetett volna.

Sok kérdésben egyetértettünk az Elnök úrral, és felcsillant a remény, hogy talán egy olyan, új vezetőség vette át az irányítást, amely végre megérti, hogy be kell temetni a szövetség és az éljátékosok közti árkokat. A szavai bizakodásra adtak okot, de az augusztustól márciusig (!) eltelt idő sajnos megmutatta a keserű valóságot. Azt tapasztaltam, hogy teltek-múltak az értékes hónapok, és nem történt semmi a válogatott körül. Én vártam, először türelmesen, később már türelmetlenebbül, aztán egyre csüggedtebben. Közben véget ért az Eb, ahol csapataink nem szerepeltek jól, az idő meg tovább fogyott. Végül novemberben tettem ki a »segélykiáltásos« levelemet, hogy történjen már végre valami, mert rossz előérzetem volt.

December elején újra leültünk beszélni az Elnök úrral, és akkor elhangzott egy konkrét ajánlat. Ez a korábbi évek méltatlan felajánlásaihoz képest jobb volt, de sajnos messze elmaradt az élsportban elvárható minimumtól. A profi szintű felkészüléshez nagyságrendekkel nagyobb támogatásra lenne szükség. A kiemelten fontos olimpia évében egy női válogatott játékos szövetségi támogatása nem éri el a minimálbért, és hol van akkor még az edzők és a versenyek költsége? Érthetetlen, hogy amíg más sportágakban természetes, hogy az edzők és a versenyek költségeit nem a sportoló állja, addig a sakkban a vakság uralkodik. Ennek ellenére időt kértem, hogy átgondoljam, mert a szív és az ész harcolt bennem. A válaszadásra nem kaptam megszabott határidőt, és az év vége nagyon sűrű időszak volt számomra. Ezért hiába hoztam meg fejben a döntést már hamarabb, csak három hét után írtam le és küldtem el a pozitív válaszomat, miszerint elfogadom az ajánlatot. Sajnos ezt a »hosszú« csendet – bár egyszer jeleztem, hogy türelmet kérek – az Elnök úr rosszul értelmezte. Úgy könyvelte el, hogy »aki ilyen sokáig gondolkozik a válaszon, az biztos nem akar játszani«. Két héttel az írásos beleegyezésem után közölte, hogy sajnos kicsúsztunk – egy általam nem ismert – határidőből, nem él már az ajánlata, majd azzal búcsúzott, hogy kiszáll az egyeztetésből, és az új kapitánnyal kell tárgyalnom a folytatásról. Itt jegyezném meg, hogy számomra érthetetlen Papp Gábor menesztése, aki nyolc évig volt női kapitány, és rendkívül profi módon segítette a válogatottat. Öröm az ürömben, hogy Gábort beválogatták a »B« csapatba, így most játékosként mutathatja meg tehetségét.

Újabb értékes hónapok teltek el a semmivel, végül az újonnan megválasztott női kapitány március közepén (!) vette fel velem a kapcsolatot. Továbbította nekem a Szövetség újbóli ajánlatát – hátrányosabb volt, mint a decemberi –, és továbbra sem kaptam megnyugtató választ arra, hogyan képzelik el a szakmai munkát a hátralévő öt hónapban.

Összegezve a kapott információkat, sajnos beigazolódott, hogy semmilyen szakmai koncepció nincs, és sok a bizonytalanság a támogatások körül. Ebből következően a Szövetség tulajdonképpen magukra hagyja a játékosokat, azt üzenve, hogy mindenki úgy oldja meg a felkészülését, ahogy tudja. Én azt láttam, hogy más csapatok gőzerővel készülnek, képeket posztolnak az edzőtáborokról, ahol világhírű edzők segítik őket. Ezzel ellentétben a rendező ország (!) szövetsége annyira becsüli a játékosait, hogy csak két hónappal (!) az olimpia kezdete előtt folyósította a támogatási összeg felét. Ennyi idő alatt már nem lehet csodát tenni. Kíváncsi vagyok, van-e még egy olyan nagy múltú, eredményes sportág, ahol ilyen mostohán bánnak a sportolókkal.

Lékó Péter edzőtábort tartott Velencén a férfiválogatottnak – miközben a női válogatott online edzéseket kap, melyek hatékonysága igen csekély, de legalább a közös felkészülési munka látszata megvan. Szövetségi támogatás hiányában sajnos Polgár Judit külföldi női válogatottakkal sakkozik ahelyett, hogy nekünk is adna nagy értékű tudásából. Rendező országként jogunk van három csapatot indítani mindkét mezőnyben. Teljesen érthetetlen, hogy miért nem küldünk női »C« csapatot. Ez is jól szemlélteti a nemek közti óriási különbségtételt nálunk. A férficsapat Lékó és Rapport visszacsábításával még életben tartható egy ideig, de félő, hogy az olimpia után a magyar élsakk feltámasztása elmarad. Csak remélni tudom, hogy nem így lesz. A Szövetség nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy a magyar élsakk és az utánpótlás súlyos válságban van, ez magyarázza a férfiválogatott megerősítését, valamint Sjugirov Sanan és Dudin Gleb honosítását. A szakemberek már régóta mondják, hogy bajok vannak, de ehhez rendszerszinten, szakmai alapon, igazságosan, hosszú távú stratégiában gondolkodva kellene hozzányúlni, nem kapkodva, »ad hoc« jelleggel.

Március végén rendkívül csalódottan kellett megállapítanom, hogy az aktuális folyamatokban a korábbiakhoz képest semmilyen pozitív változás nem történt. Láttam ellenben amatőr szemléletet, érdektelenséget és értelmetlen időhúzást. Az elmúlt világversenyekhez hasonlóan ismét az a helyzet alakult ki, hogy a játékosok hátán csattan az ostor, mert nekik kell méltatlan felkészülési feltételek mellett versenyezni.

A fentiek figyelembevételével kényszerültem meghozni a fájdalmas, de egyetlen észszerű döntést, hogy – lelkiismeretes és eredményességre törekvő versenyzőként – az olimpiai válogatottban való szereplést nem vállalom.

Mindezek után egy ötoldalas levélben leírtam az Elnök úrnak mindent, amit szakmailag gondolok – egyeztetve neves szakemberekkel – az élsakk és a Szövetség kapcsolatáról, valamint az elvesztegetett időről és az elszalasztott olimpiai lehetőségekről.

Amikor 2020-ban megkaptuk az olimpia rendezési jogát, bíztunk abban, hogy talán új fejezet kezdődik a magyar sakkozásban. Eltelt négy év, és mélységesen csalódott vagyok, hogy semmi sem változott. Így most – egy időre mindenképp – elköszönök a magyar válogatottságtól, és mint lelkes szurkoló leszek jelen az olimpián. Nem az én szégyenem, hogy nem képviselhetem a hazámat egy ilyen egyedülálló és fontos eseményen.

Bízom abban, hogy a döntéshozók teljes mértékben megváltoztatják az eddigi hozzáállásukat, és belátják, hogy csak komoly szakmai munkával, megfelelő anyagi forrással, hosszú távú tervekkel, biztos alapokon lehet újraépíteni a magyar (él)sakkozást.

Hajrá, Magyarország!

Gara Anita női nemzetközi nagymester, férfi nemzetközi mester (nyolcszoros olimpikon, hatszoros magyar bajnok, csapat Európa-bajnoki ezüstérmes)

Budapest, 2024. 07. 10.”