Dallasi mumus

A San Francisco 49ers korábban sem számított különösebben rossz csapatnak, sőt a hetvenes évek elején egymás után háromszor is megnyerte a csoportját, de mindháromszor a Cowboys jelentette a végállomást.

Az 1981-es idény előtt viszont már nyolc rájátszásmentes év – köztük az 1978-as és 1979-es 2–14-es mérlegű – is eltelt, igaz, 1980-ban azért már pislákolt a fény, és itt most nem is a 6–10-es mérlegre, hanem a Saints ellen 7–35-ös hátrányból megnyert meccsre gondolunk, amelyet az ifjú Joe Montana irányításával húzott be ráadásban a 49ers.

A negyven évvel ezelőtti bajnokság nem indult fényesen, a Detroit és az Atlanta otthonában is alulmaradt a gárda, amely 1–2-es mérleggel állt szeptember végéhez közeledve, hogy aztán elképesztő menetelésbe kezdjen, és csak a november 15-i, Cleveland elleni találkozóján maradt alul (12–15) ezt követően.

Ennek köszönhetően a kaliforniai együttes a rájátszás első körében erőnyerőként pihenhetett, majd a New York Giantset az alapszakaszhoz hasonlóan megverte otthon (38–24), így jöhetett a Nemzeti Főcsoport döntője a klub történetében harmadik alkalommal – naná, hogy megint a Dallas Cowboys ellen.

Az elkapás

Bár az első szó a hazaiaké volt Montana Freddie Solomonnak adott TD-passzával, a texasiak fordítottak (7–10), majd egy ütésváltás következtében a szünetre is előnnyel vonulhattak (14–17). A 49ers Johnny Davis kétyardos futásának köszönhetően átvette a vezetést a záró felvonás előtt (21–17), de akkor a Cowboys egy közeli mezőnygóllal, majd Doug Cosbie elkapott touchdownjával újra magához ragadta a kezdeményezést (21–27).

Így érkeztünk el az utolsó percig, amikor is az addigra már három interceptiont is dobó Montana harmadik kísérletre készült az ellenfél 6 yardos vonalán. A játék nem indult jól, az irányítóra kisvártatva már három védő készült rázuhanni, Montana pedig, úgy tűnt, inkább elhajítja a labdát, hogy majd mindent a negyedik kísérletre feltéve próbáljon fordítani. A védők ebben a hiszemben gyakorlatilag már készültek is az újabb játékra, csakhogy a második negyedben egyszer már eredményes Dwight Clark ezt máshogy gondolta, lehetetlen magasságba érkezve húzta le azt a labdát, amely olyan tökéletesen volt helyezett, hogy arra csak az elkapónak legyen esélye.

Az addig 14 játékból álló, 83 yardon át vezetett támadósorozat ekképpen egy 6 yardos touchdownnal zárult, a 49ers felülkerekedett a Dallason, majd a Cincinnati Bengalst két vállra fektetve bajnok lett.

Dinasztia emelkedett, amelynek hosszú távú hatása is lett

Bár a játékosok sztrájkja miatti csonka új idényben a gárda csak 3–6-ra végzett, 1983-tól kezdve a 49ers a liga legfényesebb csillagává emelkedett, 1994-es idényével bezárólag mind az öt Super Bowlját megnyerte, és egészen az 1998-as évadig mindig két számjegyű sikert aratott, létrehozva ezzel minden idők egyik legnagyszerűbb dinasztiáját.

Olyan kiváló játékosok alkották a gárdát ebben az időszakban, mint az egyaránt a Hírességek Csarnokába bekerülő Jerry Rice, Steve Young, Ronnie Lott, Charles Haley, Fred Dean, de Bill Walsh vezetőedző helye sem volt kérdéses Cantonban.

Persze, ki tudja, máshogy alakul-e a történet, ha nincs az az 1982. január 10-i elkapás…

Ja, és amúgy ezt a mérkőzést a helyszínen tekintette meg egy négyéves kisfiú, aki ezt követően óriási 49ers-szurkoló lett, példaképét, Joe Montanát követve pedig maga is NFL-irányítóvá vált.

A kisfiút Tom Bradynek hívták. 

(Borítókép: Dwight Clark bemutatja Az elkapást, ami után megváltozik a 49ers sorsa – Bettmann / Getty Images)