Novák Károly Eduárd a Magyar Sportújságírók Szövetségének díjátadó gálájára érkezett Budapestre. A kerékpárosok között paralimpiát nyert Romániának.

„Úgy fogadtak Bukarestben, mint egy nemzeti hőst. Annyi újságírót én még életemben nem láttam. És mind rám volt kíváncsi a reptéren" –  így emlékezett vissza a hazatérésére Novák Károly Eduárd Románia első paralimpiai bajnoka.

Hogy van az aranyának ereje, arra már rájött az olimpián, miután megkapta. Nagyon sokan akartak fotót készíteni vele, nagyon sokan szerették volna a kezükbe venni. Akkor még fel sem fogta, mit jelent.

„Nem értettem az edzőmet, amikor arról beszélt, jelentősen megváltozik az életem. Mert én eközben ugyanaz az ember maradtam. A siker viszont megváltoztatja a kialakult képet." 

Miután 2012-ben, Londonban senki nem tekert nála jobban és gyorsabban a négyezer méteres időfutamban, hazatérésekor kétezer ember ünnepelte Csíkszereda főterén.

Novák az erdélyi városban született, ott is nőtt fel. Eredetileg gyorskorcsolyázó szeretett volna lenni, Mezei Irma tanárnő gyűjtötte össze azokat a gyerekeket, akikben látott tehetséget és kitartást, a kemény tél miatt a korcsolyázás pedig adott volt.

Noha a rossz körülmények miatt egy évben csak négy hónapot tudott készülni a legnagyobb versenyekre, a világ húsz legjobb versenyzője közé sorolták 17 évesen. Már arra gondolt, hogy Kanadába megy, az ottani felkészüléssel, ha többet van a jégen, akár a felnőtt élmezőnybe is berobbanhat.

1996 januárban aztán Maros megyében kettétörtek az álmai. Egy olaszországi versenyre igyekezett, az édesapja vezetett, amikor Ludasnál egy kamion szembejött velük a nagy hóesésben, helyet akartak adni neki, amikor a lefagyott, jeges úton az autójuk megcsúszott, az oldalára borult, és elkezdett csúszni a hegytetőről lefelé.

„Stupid baleset volt. Olyan szerencsétlen, ami nem is tudom, előfordulhatna-e még egyszer. Remélem, nem. Az út menti korlát végét letörték, amire így nem tudott felcsúszni az autó, hanem valósággal felnyársalta. Horrorisztikus emlék. Mintha ollóval levágták volna a zoknimat. A lábfejemmel együtt. Sokkhatás alatt voltam, nagy fájdalmat akkor még nem éreztem. Akkor már igen, amikor egy órán át nem sikerült előkeríteni az altatóorvost. De éreztem, talpra fogok állni.”

Az érzelmi fájdalmat – szörnyű volt belegondolnia, mennyi temérdek munka ment veszendőbe – nagyobbnak nevezte, mint a fizikait, amikor kiderült, protézisre lesz szüksége. Mert tudta, nem lehet gyorskorcsolyázó.

A korcsolya egyik kiegészítő sportága a kerékpározás, ezért váltott. Onnantól nem a 2002-es téli olimpia, hanem az athéni nyári lebegett a szeme előtt. Romániából ketten jutottak ki, ő támogatás nélkül, saját pénzét áldozva lehetett ott a paralimpián.

Gyógyászati segédeszközöket forgalmazó céget alapított a feleségével, onnan volt pénze arra, hogy fedezze a hobbiját. Amikor érezte, nem megy egyedül, megalapította a Tusnád Cycling Clubot, ezt is ő finanszírozta.

Csíkszeredában nem volt pálya, ezért meghökkenten, olykor röhögve néztek rá, hogyan edz, miként készül a nagy versenyekre. Amikor arról kérdeztem, hogy megérte-e ennyi pénzt áldozni, elmosolyodott.

„Nincs egyenlőségjel a befektetett pénz és a siker között. A siker érzelmileg megfizethetetlen. Az a kutya versenyszellem, ha nem lett volna, akkor persze minden másként alakul. De volt.”

Novák már világbajnokként – összesen 29 világbajnoki aranya van – utazott a 2012-es londoni olimpiára. Mintha tegnap történt volna, olyan részletességgel kezdett bele a verseny felelevenítésébe.

„Az éjszaka volt a nehéz, rosszul voltam este. Altatót kellett bevegyek, mert csak forgolódtam volna. Nem voltam izgulós típus, de akkor megértettem, milyen az olimpiai stressz. Nyertem világbajnokságot, de az más. Az van minden évben. Olimpia nincs. 36 éves voltam akkor, az utolsó vonatra szálltam fel így is.”

Átfutott az agyán, hogy mások, hasonló korúak otthon vannak, a tévé előtt nézik, ő pedig Londonban gyötrődik. Feltette magának a marcangoló kérdést: kellett-e ez neki, mi a bánatot keres ő ott? Folyamatosan járt az agya, jöttek elő a kérdések, ha elszúr valamit, megint négy évet kell várni.

Amikor már útban volt a Velodrome-ba, a versenyre, akkor sem hagyták nyugodni a gondolatai, tele volt kétellyel, megfelelően felkészült-e.

„Ez a nyomás semmihez sem hasonlítható, és azt hiszem, nem is jön vissza többé. Sőt, már 2016-ban sem jött vissza. Mert akkor már nem az aranyért mentem, bár érmes lehettem volna, az országúti versenyben ez nem jött össze. De Londonból arany kellett. Az ezüsttel mit érek? Beszélgetnénk most? Nem ugyanaz a kettő, tudja ezt mindenki. Ha ezüst, akkor valaki legyőzött. Volt egy jobb nálam. Akkor is várt volna a média? Nem hiszem.”

Ahogy közeledett a rajt, folyamatosan megnyugodott. Miközben a többieken épp a feszültséget és a kapkodást látta, neki mintha acélból lett volna az arca. A riválisok idegesen feszengtek, grimaszoltak, ő ellenben akkor már nem; kisimultan várta, hogy megvalósítsa az álmát.

Novák a 4 kilométeres egyéni indítású időfutamban indult, ráadásul hatezer angol őrjöngött, mert a körpálya másik felén egy honfitársuk indult neki a távnak. Egymással is versenyeznek, ki ér előbb a célba, de főként az órával.

16 másodperc és 9 tizedre mértek be a kört a felkészülés alatt, úgy gondolták, hogy ennyi elég lesz a győzelemhez. Nem volt más hátra, mint mind a 16 kört ennyi idő alatt megtenni. Sok gyakorlással ki lehet fejleszteni, hogy valóban ennyi idő alatt teljesítsen egyet.

Az edzője, az olasz Cristiano Valoppi folyamatosan mutatta neki, hogy egy vagy két tizedre felette van-e az előre eltervezett időnek.

Felvetettem neki, most meg tudná-e állítani a stopperórát 16,9-nél – de csak a fejét csóválta: bringán kell ülni ehhez, a sok gyakorlás akkor kifizetődő.

„Ha lefelé egy ujját mutatta, akkor jobb vagyok egy tizeddel. Ami nem jó. Mert nem marad erő a végére. Ha felfelé mutatja az egyik ujját, akkor elmaradtam egy tizeddel. Az sem jó. Mert akkor meg lassú vagyok. Az az igazi, ha csak előre mutat, mert akkor pontosan tudom, hogy 16,9 alatt sikerült körbeérnem. Az edzőm egy kicsit félrevezetett, mert nem azt mutatta, ami a valóság volt. Féltávnál még ugyan valóban hátrányban voltam az angollal szemben, de ezt folyamatosan eltüntettem. Így amikor célba értem, nem is akartam hinni a szememnek: világcsúcs. Leesett az állam, de alig kaptam levegőt.”

A 16 körös versenynek az első hat körét elmondása szerint még csak nem is érzi egy versenyző, akkor sebességet kell szerezni.

Utána már kezdenek égni a combok, egyre inkább kapkodni kell a levegő után. Az utolsó négy kör pedig már semmi másról nem szól, mint hogy a kerékpáros az utolsó csepp erejét is átadja, otthagyja a pályán. Maximálisan kihajtotta magát.

Egy román zászlót nyomtak a kezébe, azzal örült, nem gondolt arra, hogy ennek utóélete lesz. Holott ő fel sem fogta, hogy mi történt. Ő akkor csak azért ünnepelt, mert legyőzte az ellenfelét és egyben az órát is.

„A bukaresti irodámban ott van a székely zászló. A román fővárosban is vállalom, honnan jöttem, milyen az anyanyelvem. Csíkban egyszerűbb dörögni. De a magyarságát nem felejti el az ember. Olyan nincs.”

2012 novemberben szerepelt a román Forbes címlapján, mert üzletemberként is egyre sikeresebb lett. 2013-ban megválasztották a Román Kerékpáros Szövetség elnökének. Ahogy mesélte, sokan nem tudták lenyelni ezt a helyzetet. 14-13 lett az szavazati arány. Azóta el akarták mozdítani – nem az alapszabálynak megfelelően össze is hívtak egy gyűlést –, de visszatámadt.

„Sok perem fut, vagy 35. A számlánkat blokkolták, mert előttem nem fizettek adót. Engem nem olyan fából faragtak, aki ha nehézség van, akkor odébb áll. Nem hagyom magam, de sok időmet elviszi a harc. Nem hagyhatom, hogy pénzek tűnjenek el tőlünk is. Van így is elég baj a román sportban, az egy szem riói arany kevés. A négy éremre már nincs is jelző. Mennek lefelé a tornászok, mások is, pedig öt sportág 30 millió eurót kap. De senki sem akart lemondani, mert nincs eredmény.”

Arról is kérdeztem, tudja-e kicsoda az első román olimpiai bajnoknő, ha már ő az első paralimpiai bajnok. Nem is gondolta volna, hogy Balázs Jolán Temesvárról, és hogy előtte nem volt román győztes. Balázs 1960-ban, Rómában nyerte az első aranyat magasugrásban, majd a másodikat négy évre rá, Tokióban. Tavaly halt meg, a fővárosban pályát neveztek el róla, volt az atlétikai szövetség elnöke is.

„Nem is végezzük olyan rosszul a dolgunkat a határ másik oldalán, ugye? Joli néni egy ikon volt, kivételes klasszis, én nem vagyok az. Bár akarat azért van bennem. Tokióig még lehet, hogy kitartok. Meglátjuk.”