A bringás Lance Armstrong hét évvel lebukása után is arrogáns maradt, de a róla szóló kétrészes dokumentumfilmben egy érzőbb, a korrekcióra is képes énjét is megmutatja. 

A Michael Jordan életútját bemutató The Last Dance (Az utolsó tánc) című sorozattal az ESPN magasra tette a lécet, mert a kosarason kívül nem sok olyan sportoló van, aki popkulturálisan is ennyire meghatározó volt, és egy egész iparágat átformált, miközben mítoszok lengték körül.

A ráktúlélő, hét Tour de France-t nyerő, majd a dopping miatt a mélybe zuhanó Lance Armstrong sűrű élete is jó alapanyag, még ha a nagy leleplezés és a hőssé válás eddig is elég jól dokumentált volt, ezért nem tűnt nagy dobásnak elsőre a Lance. Természetes volt az a nézői várakozás, hogy majd eddig jól eltitkolt, korábbi tanúvallomásokban sem szereplő részletek is kiderülnek, és Armstrong maga mondja el, hogy például melyik Tour-szakasz előtt pumpálta fel magát tesztoszteronnal, vagy hogyan működött a rendszerszintű doppingolás, az ellenőrök átverése vagy lefizetése. 

A Lance-ben nem nagyon kapunk az országúti kerékpár függöny mögött zajló piszkos ügyeiből, bár annyi kiderült,

Egykori csapattársa, Tyler Hamilton is azt mondta az első rész után, hogy bár Armstrong azt ígérte a filmben, hogy elmondja a maga igazságát, sok dolog mégsem derült ki, még több titkot kéne felfedni a titkos praktikákról. „Több igazságot szeretnék látni. Azt, hogy mit, miért, hogy – mindezt. Nem Lance ellen kérem ezt, hanem a kerékpár jövőjéért, a fiatalabb generációknak.”

Hogy Armstrong doppingügyekben miért nem tárulkozik ki, arra a második részben ad választ. Bár felmerült az a lehetőség, hogy ha részletes beismerő vallomást tesz, akkor enyhíthetik a büntetését, és lett volna visszaút számára a kerékpársportba, ő nem akart egy vádalkuban másokat is feldobni. A habitusából sem következett mindez, mindig dupla vagy semmit játszott, és neki is szüksége volt rá, hogy magára maradjon. „Egy nukleáris leolvadásra volt szükségem, és megkaptam”  – mondta a biciklista, akit nemcsak győzelmeitől fosztottak meg, hanem a szponzorai is pillanatok alatt elpárologtak mellőle, sőt, tízmillió dollárokra perelték. 

Armstrong bukását nem egy pozitív doppingminta, hanem az őt körülvevő egykori csapattársak, barátok, munkatársak vallomásai eredményezték. A legtöbbjükkel azóta normalizálódott a viszonya – például a szintén ellene valló George Hincapie-vel közös podcastet készítenek – , de a Floyd Landis elleni gyűlölete nemigen apadt el. „Lehetne rosszabb is, lehetnék Floyd Landis, és minden reggel egy szardarabként ébrednék" – mondja Armstrong a film egyik pontján, bár annak kibontása elmarad, hogy mi ez a kibékíthetetlen ellentét köztük.  

Landis három Tour-győzelemhez segítette Armstrongot csapattársként, majd 2006-ban ő maga is elsőként ért célba a francia körversenyen. Nem sokkal később azonban doppingolás miatt megfosztották címétől. A kétéves eltiltás lejárta után Landis jelentkezett Armstrong új csapatánál, a Radioshacknél, de nem kapott helyet. Johan Bruyneel, Armstrong mindenkori csapatvezetője azt mondta, ha felveszik, akkor nem indulhatnak a Touron, de tudták, hogy a sértett Landis egy időzített bomba. 2010-ben aztán fel is robbant, több doppingellenes szervezetnek írt leveleket arról, milyen praktikákat gyakoroltak korábban ő és csapattársai. Ezzel elindította azt a lavinát, amely Armstrong bukását hozta.

Egy másik csapattársa, Jörg Jaksche úgy látja, mindez azért történt, mert felrúgták a maffiáéhoz hasonlatos szabályokat. A mindig is kicsit önjáró Landis hallgatott, büntetése után pedig azt várta, hogy visszafogadja a közege, de nem így lett, ezért lendült támadásba. 

Armstrong sportolói karrierjét jórészt arra alapozta, hogy mindent és mindenkit kontroll alatt tartott, hol arroganciával, hol pénzzel, hol fizikai erejével, hol pedig kommunikációval. A Lance-ben erre kevesebb esélyt kapott, Michael Jordannal ellentétben a kerékpárosnak nem volt vétójoga, nem szólhatott bele, mi jelenjen meg róla a filmben. Azt sem tudta, hogy rajta kívül kik szerepelnek a filmben, és hogy miket mondtak róla. 

Ez egy nehéz csörte volt. Megpróbálta kontrollálni, mint mond nekem, de én többre kényszerítettem volna. Arra késztettem, hogy úgy viselkedjen, ahogy a közeli ismerősei előtt szokott, ne úgy, ahogy csak a tévéből ismerjük

– mondta a film rendezője, Marina Zenovich, aki 2018 márciusa és 2019 augusztusa között nyolcszor interjúzott a bringással.  

Armstrongot sikerült is párszor kibillentenie, meghitt családi pillanatok szemtanúi lehetünk, láthatjuk, ahogy a bukott hős, sármjából nem sokat vesztve, de mégis kicsit megtörve a C kategóriás sztárok életét éli. Motivációs beszédeket tart és jótékonysági partikra jár, pedig egykor Bill Clintonnal és George Bushsal is parolázott. Érezhető, hogy szüksége van a reflektorfényre, valahol neki kell lennie a vezérbikának, de mintha nagyon is jól érezné magát a bőrében, és elrendezte volna magában a bukást.  

A kerékpáros nehezen emésztette meg, hogy doppingügye után a rákos betegekért dolgozó alapítványának vezetőségéből is pillanatok alatt kikerült, pedig ő azt a munkát szívügyének tekintette. A filmben is tiltakozik ellene, hogy sokak szerint csak afféle pajzsként használta a Livestrongot. Több szakértő egyetért, hogy a rákalapítvány létrejötte után egyértelműen jobbá vált a rákellenes küzdelem, és Armstrongban sem volt semmi hátsó szándék. 

A bringás szava elakad láthatóan könnyekkel küzd, de nem tudni igazából, hogy magát vagy szétesett riválisát siratja. Az amerikai két évvel ezelőtt rehabilitációs intézetben látogatta meg a  drog- és alkoholproblémáktól szenvedő német bringást, és nem azért, mert jófiúnak akart látszani, hanem mert sorsközösséget érzett vele. Őt is olyan exdoppingosnak tartja, aki nemkívánatossá vált a képmutató kerékpáros közegben.

„Olaszország dicsőítette Ivan Bassót, idolt csinált belőle, munkát adott neki, meghívta versenyekre, a tévébe. Pedig ő sem különbözik tőlünk. Marco Pantani kegyvesztetté vált, a sajtóban ízekre szedték, kirúgták a sportból, és meghalt. Németország idoljai, Erik Zabel és Rolf Aldag − ők is munkát kaptak, a tévében kaptak feladatot, versenyekre hívták meg őket, kitették őket a pódiumra, ugyanakkor elpusztítják és lerombolják Jan Ullrich életét, miért? Amerika bálványozza, dicsőíti George Hincapie-t, meghívják a versenyekre, munkát kap, megveszik a szarjait. Engem pedig szégyellnek és elpusztítanak. Na, ezért mentem el Ullrichhoz.”

Armstrong azt is elismerte, hogy nemcsak a biciklin ülve volt agresszív, hanem az élet más területein is akkor érezte jól magát, ha támadhatott. Azt már felmérte, hogy milyen károkat okozott néhány embernek, milyen kegyetlenül és bántóan viselkedett velük. Korábbi masszőrjét, a doppingolásról szintén beszámoló Emma O'Reillyt például lekurvázta, és most a filmben is ezt nevezi eddigi legnagyobb hibájának.

A bringában akkoriban annyira elterjedt volt a doppinghasználat, hogy neki is be kellett szállnia a fegyverkezési versenybe, ha nyerni akart. Ahogy korábban többször kijelentette, úgy a filmben is elhangzik: ma sem tenne másként.  Amikor Zenovich megkérdezte, hogy mit mondana amerikaifutballista fiának, ha az megkérdezné, doppingoljon-e, Armstrong azt válaszolta: rossz ötletnek találná egy elsőéves főiskolásnál, de ha az NFL-ről lenne szó, mást mondana. 

Armstrong még ma is ugyanaz személyiség, mint amikor serdülőként le akarta győzni a riválisait, és mindegy, milyen eszközzel, de nyerni akar. A Lance-ben viszont az eddigieknél esendőbbnek látjuk, és felvillan annak lehetősége, hogy egyszer eljut oda, hogy felméri, milyen szörnyűségben vett részt.

(Borítókép:  Lance Armstrong és Jan Ulrich a 2005-ös Tour de France után a dobogón - fotó: Friedemann Vogel / Getty Images)