A kezdetben Dunántúli Háromnapos néven futó, egykor még amatőr verseny száz év alatt felküzdötte magát a rangos országúti kerékpárversenyek sorába: olyan világsztárok fordultak meg rajta, mint Peter Sagan, Sir Mark Cavendish vagy éppen Tadej Pogacar. A legnagyobbak közül való sportolók is örömmel készülnek a Tour de France-ra Magyarország országútjain. Az ide vezető út nemcsak sportszakmai és sportszervezési kihívásokban bővelkedett, de egészen abszurd történetek is tarkították.

Jancsiszögek, karikás ostorok

Színes-szagos első évtized

Az országúti kerékpársport szakavatott követői már bizonyára hozzászoktak, hogy a versenyek óriási drámákban, váratlan fordulatokban, és esetenként kimondottan abszurd eseményekben bővelkednek. Különösen érvényes ez a húszas évekre. Már rögtön a második, 1926-os Tour de Hongrie-n mesébe illő fordulatok forgatták fel a mezőnyt. Ebben az évben kezdte páratlan sikersorozatát a viadal történetének legeredményesebb kerékpárosa, Vida László, aki veretlen felkészülési időszakot követően érkezett a kispesti rajtvonalhoz. Vida elképesztő dominanciával a verseny mindhárom szakaszát megnyerte, így tökéletes mérleggel lett az alföldi háromnapos bajnoka – bravúrját ráadásul egy évvel később is megismételte. 28 km per órás átlagsebessége magasabb volt, mint a Tour de France egyes szakaszainak győztes átlaga.

Közben a prózai akadályok nehezítették a mezőny leszakadt tagjainak életét: az első szakaszon a négyfős élmezőny után ismeretlen tettesek 4 kilogramm (!) bakancsszöget szórtak az útra, nagyjából 20 kilométerre a céltól. A végeredmény defektek garmadája lett, melyet követően a nézők 28 percen keresztül hiába várták az újabb versenyzők célba érkezését.

De nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor titokzatos szögek keresztezték a kerékpárosok útját: az 1928-as versenyen jancsiszögek akadályozták az amúgy sem botrányoktól mentes versenyt. Egy ponton a mezőnyt rossz irányba terelték, bizonyos szakaszokat pedig egyes versenyzők a meredekség és a borzalmas útviszonyok miatt gyalogszerrel tettek meg.

A harmincas évek közepe sem volt bizarr történetektől mentes. 1933-ban ismét a szögek jelentették az egyik nem túl sportszerű kihívást a versenyzőknek, de egy népmesei fordulat is keresztezte a kerékpárosok útját. A sáros úton libasorban haladó versenyzőket egy parasztszekérről leugró nagybajúszos öregúr próbálta feltartóztatni, aki elől Nemess István kerékpáros már nem tudott kitérni. Jobb híján fellökte az öreg magyart, majd leugrott a kerékpárjáról, mire a szénásszekérről lepattant az elgázolt gazda felesége, és ostorral csapott végig a biciklistán.

Tündöklő harmincas évekből a történelem árnyékába

Az első évtized nem a színes történetek miatt volt történelmi jelentőségű. 1927-ben írtak ki először összetett versenyt a csapatok részére, aminek akkoriban nemzetközi szinten is kiemelkedő jelentősége volt. Az első három versenyt a Postás csapat nyerte, ‘31-ben azonban minden megváltozott: a nemzeti válogatottak megjelenésével országok küzdőterévé változtak a futamok.

Ma már profi versenynek számít a Tour de Hongrie, de nem volt ez mindig így. A magyar körverseny identitásának egészen az 1960-as évekig alapját képezte amatőr státusza, a szervezők a régió legnagyobb amatőr sporteseményeként képzelték el a TdH jövőjét. Ebben a célkitűzésben mérföldkőnek számított az 1929-es kiadás. Ekkor három osztrák és három német nevezés érkezett, a rajtvonalnál pedig két drezdai kerékpárost köszönhettünk. A tendencia később pedig egyre csak nőtt, a harmincas évekre világsztárok jelentek meg a versenyen.

Az évtized más történelmi jelentőségű fordulatot is tartogatott: a verseny felvette a Tour de Hongrie nevet, a megméretést pedig a ma is bevett gyakorlat szerint ötnaposra bővítették, ‘32-ben pedig az Est folyóirat támogatásával soha nem látott médianyilvánosságot kapott az esemény.

Az indulás ragyogó évei után a történelem árnyéka vetült a Magyar Körre. A szervezők ‘36-ban kénytelenek voltak lemondani a versenyt, ugyanis a berlini olimpia miatt összezsúfolódott az országúti naptár, ráadásul a TdH időpontja a világbajnokságéval is ütközött volna. Egy évvel később visszatért ugyan a verseny, de ez csak egy hajszálon múlott. A Belügyminisztérium ugyanis egy héttel a rajt előtt „magasabb állami érdekekre hivatkozva” visszavonta az útvonalengedélyt, és nem engedte, hogy a mezőny az új balatoni műúton versenyezzen. A magyar (és az európai) kerékpárostársadalom nyomásának végül engedett a politika, és szeptember 4-én eldördült a startpisztoly. Ezt a versenyt azonban újabb szünet követte: Európa-szerte fokozódó politikai feszültségek mellett a sport napról napra egyre inkább háttérbe szorult. Az első bécsi döntést követően felvetődött, hogy 1939-re egy felvidéki rajttal visszatér a TdH, de erre forráshiány miatt nem került sor, a verseny pedig öt év szünetre vonult.

Összecserélt rajtszámok, Csepel motorkerékpár, leghosszabb szakasz

A negyvenes évektől a rendszerváltásig

Igencsak rendhagyó körülmények között került sor az újabb visszatérésre. Miután a második bécsi döntést követően a Partium és Erdély északi része ismét Magyarországhoz került, a Magyar Körverseny szervezői kapva kaptak a lehetőségen, hogy a régi-új területek felé fordítsák a mezőny útját. Ezzel 1942-ben sor is került a Tour de Hongrie történetének leghosszabb etapjára, a 280 kilométeres Budapest–Nagyvárad szakaszra, amit ráadásul egy évvel később meg is ismételt a karaván.

A negyvenes-ötvenes években a történelmi események miatt nem tudott minden évben megvalósulni a verseny, váratlan fordulatokban azonban nem volt hiány. 1943-ban például burleszkre hajazó események tarkították az utolsó szakaszt. A versenybírok nem tudták követni a nap történéseit, a körszámlálók nem működtek, kevés volt az időmérő, a zsűri pedig nem tudta megállapítani, hogy mely versenyzők szenvedtek lekörözést, és melyek nem. A célba hivatalosan Kovács József (BSZKRT) érkezett elsőként, végeredményt azonban nem hirdettek a helyszínen. Erre csak az MKSZ budapesti irodájában került sor. Az utolsó etapot végül törölték az összevetésből, az így mindössze kétnapos Tour de Hongrie győztese pedig Liszkay István lett, aki mindössze másodikként tudott duplázni a Magyar Körversenyen Vida László után.

Az 1949-es kiadás is emlékezetesre sikerült. Egyrészt, a verseny fődíja egy Csepel motorkerékpár volt, melynek természetesen a külföldiek voltak a legfőbb várományosai. A favoritok közé tartozott a francia válogatott három ásza, André Labeylie, Robert Varnajo és Roger Bourgeteau. Az első szakasz végén utóbbit hirdették győztesnek – mint kiderült, tévesen. Valójában csapattársa, a babonás Varnajo ért először célba, csak a rajt előtt elcserélte Bourgetau-val 13-as rajtszámát...

1956-ban került sor a verseny első egyéni időfutamára, mely mai szemmel meghökkentő, 96 kilométer hosszúságú volt. Ugyanebben az évben debütált a mezőnyben az összetett éllovasának járó sárga trikó, melyet a Vasas fiatalja, Aranyi Lajos húzhatott magára elsőként. Szintén 1956-ban osztottak először időjóváírást a szakaszgyőztesek és a részhajrágyőztesek részére. 1962-ben rendezték a leghosszabb, 9 szakaszos, 1393 kilométeres Tour de Hongrie-t. A korszak utolsó kiadását Mahó László nyerte 1965-ven.

Bányászlámpa, kidőlt fa, sztrájk

Rendszerváltástól az ezredfordulóig

Csaknem 30 év és egy rendszerváltás után ébredt fel álmából a Magyar Kerékpáros Körverseny 1993-ban, nem kis sikerrel. Ráadásul újdonságokat is bevezettek a TdH-n: ekkor került először díjazásra a pontverseny és a hegyi pontverseny is.

De nemcsak az éllovasok, hanem az utolsó helyezettek is kiemelt figyelmet kaptak ebben az időszakban. Franciaországban Lanterne Rouge („vörös lámpa”) néven híresült el az utolsó helyezett, a Giro d'Italián pedig 1946 és 1951 között megkülönböztető mezt (a Maglia Nerát, vagyis a fekete trikót) is magára ölthetett a sereghajtó.

A Tour de Hongrie 1993-ban egy másik klasszikust elevenített fel: több európai versenyhez hasonlóan bányászlámpával díjazták az utolsó helyezettet – jelen esetben Antalfi Lászlót. De hogy miért éppen bányászlámpa? Azért, mert a réges-régi Tourokon ezzel világítottak annak, aki annyira leszakadt, hogy már csak sötétben ért célba. Ma, amikor a versenyen a legprofibb kerékpárosok vesznek részt, már se lámpára, sem pedig utolsó helyezettnek járó díjra nincsen szükség.

Ahogyan egyre profibb lett a verseny, úgy kezdtek fogyni a meghökkentő kalandok. De ‘93-ban, amikor hosszú idő után újraindult a verseny, ismét váratlan fordulat keresztezte a karaván útját. A Siófok és Szekszárd közötti dombos etapon tekert a mezőny, amikor is egy szlovén kerékpáros, Martin Kukk olyan akcióba kezdett, amivel 50 másodperces előnybe került. Úgy tűnt, semmi sem állhat az útjába – amíg egy kidőlt fával nem találkozott. A szervezőknek gyorsan kellett orvosolniuk a helyzetet: azonnal megállították a mezőnyt, majd amikor szabad lett az út, korábbi előnye birtokában indították újra Kukkot. A Tour de Hongrie karavánjában pedig azóta is a szervezők elengedhetetlen kelléke a láncfűrész...

1998-ban ismét abszurd akadály állta a versenyzők útját, ami kiváltotta a verseny egyik legvitatottabb jelenetsorát. Mindössze 2 kilométerre a céltól sorompót kapott a mezőny, amikor az élcsoport és az üldözők között pusztán 34 másodperc volt a különbség. A befutót ráadásul egy biztosítási hiba is tetézte, melynek következményeképp a két csoport két ellentétes irányból fordult rá a célegyenesre. A zsűri végül a sorompónál mért állást vette alapul az eredményhirdetéskor, ami viszont óriási botrányt kavart. A versenyzők sztrájkot szerveztek, másnap csak az utolsó 30 kilométeren voltak hajlandók versenyezni, az első 188 kilométeren ráérősen haladtak csupán. Az akció célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a versenyzők biztonságának fontosságára.

Bár a '90-es évek Tourjai továbbra is amatőr megméretésként zajlottak, immár profi versenyzőket is a mezőnyben tudhattak. Hazánkba látogatott például az olimpiai bajnok német pályakerékpár-válogatott (Jens Lehmann, Guido Fulst, Robert Bartko, Danilo Hondo), de indult a magyar körön hazánk történetének legeredményesebb országúti kerékpárosa, a világbajnoki ezüstérmes Bodrogi László is. A hat kiadásból ötöt a külföldiek nyertek – 1997-ben Bebtó Zoltán tudta megtörni a légiósok hegemóniáját.

Eső, árvíz és egy ellopott utcatábla

Kétezres évektől napjainkig

A Tour de Hongrie fejlődésével párhuzamosan fokozatosan tűntek el a hőskor bohókás történetei és furcsaságai. A verseny mára ProSeries kategóriába került, ami a második legmagasabb besorolás a Tour de France-hoz vagy a Giro d'Italiához hasonló WorldTour-versenyek után.

Amit viszont a szervezők áldozatos munkája sem tud befolyásolni, az az időjárás. Ha pedig a szakadó esőt egy lejtmenettel kombináljuk, az legendás eredményt ad ki...

2002-ben a 153 kilométeres Jászberény–Miskolc etapon a Bükk emelkedői, majd lejtői állították komoly kihívás elé a kerékpárosokat. Amíg ugyanis a mezőny az erdőben kanyargott, ítéletidő csapott le a kerékpárosokra. A szakadó esőnek köszönhetően a lejtmenetben egymást érték a vízfolyások, amelyek kavicsokat is sodortak az útra. A veszélyes körülmények egyetlen versenyzőt nem zavartak igazán: Vanik Zoltánt. A Postás-Matáv helyi kötődésű versenyzője centiről centire ismerte a kanyargós hegyi utakat, halált megvető bátorsággal ereszkedett lefelé. Vanik egyperces előnnyel érkezett a miskolci célvonalhoz, melyet a tervek szerint még kétszer kellett volna átszelnie – a mezőny azonban már nem haladhatott el a nézők előtt. Vanik azóta sem távolodott el a versenytől:

De nemcsak hegyekben, hanem a határon túl is kanyargott az elmúlt 25 évben a TdH útvonala. 64 évvel azután, hogy a Tour de Hongrie megjárta a második bécsi döntésben visszacsatolt Észak-Erdélyt, 2007-ben elérkezett az idő, hogy a Magyar Kerékpáros Körverseny (története során először) kilépjen az aktuális országhatárokon túlra, mégpedig a 138 kilométeres Újhely–Kassa etapra.

Egy évvel később ismét visszatért a Tour a Felvidékre. Ezúttal is Újhely és Kassa volt a házigazda, amikor ismét az időjárás nehezítette meg a versenyzők dolgát. Öt kilométerre a céltól egy megáradó folyó állította őket váratlan akadály elé: helyenként olyan mély volt a víz, hogy csak gyalogosan tudtak továbbhaladni. Az etapot a német Jean-Mitja Schlüter nyerte. A mai napig ez volt az utolsó etap a körverseny történetében, melyet a határokon kívül rendeztek meg.

A legendás történetek sora a végtelen felé tendál. Szót ejthetnénk 2020-ról, amikor a Covid miatt őszre tolódott a TdH, és amikor az első WorldTeamek érkeztek Magyarországra. Valter Attilával együtt, aki úgy hódította meg a Kékestető csúcsát, hogy azóta el is neveztek róla egy kanyart, amelyben lehagyta a mezőnyt, és egyedül ért célba. Szót ejthetnénk a 2017-es versenyről is, amikor pályafutása egyik első profi versenyét teljesítette nálunk Tadej Pogacar. A sor akár örökké folytatható, mert ahogyan telnek az évek, úgy gyűlnek az emlékezetes pillanatok. Idén sem érdemes kihagyni őket.

A szerzők a Tour de Hongrie kommunikációs csapatának tagjai.

(Borítókép:  A 44. Tour de Hongrie országúti kerékpáros körverseny mezőnye a célban a fővárosi záróetapon 2023. május 14-én. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)