A január 7-én kirúgott Maurizio Arrivabenét 2014 végén, a 2010-es évek legrosszabb eredményét jelentő negyedik hely után nevezték ki a Ferrari F1-csapatának élére. A következő négy évben visszatértek a dobogóra, 2017-ben és 2018-ban a vb-címre is valós esélyük volt a szezon nagy részében. Aztán 2019-re fordulva kirúgták a csapatfőnököt. Nem sántít valami a sztoriban??
A kívülállóknak a fentiek szerint zajlott le Arrivabene négyéves Ferrari-karrierje, ám ahogy kirúgták - pontosabban nem hosszabbítottak szerződést az olasszal - , több szaklapban is megjelent a 61 éves menedzser sztorijának valódi oldala, illetve menesztésének sokkal jobban értelmezhető oka.
Az Arrivabene-korszak, ha sikernek nem is, sikeresnek mindenképp nevezhető, már abból a szempontból, hogy Jean Todt 2007-es távozása után újra a bajnoki cím közelébe kerültek 2017-re és 2018-ra, és egyre kevésbé voltak lemaradva a Mercedestől. (2008-ban persze még világbajnok lett a Ferrari, de a pilóták között már nem nyertek, és az az autó még nagyban a 2007-es munkát felügyelő Todt érdeme volt.)
Ahhoz képest, hogy a Philip Morris dohányóriástól került a Ferrari élére Arrivabene, elég nagy meglepetésként is értékelhetjük a csapat feljavulását, de az igazság az, hogy a szűk szakmán kívülről érkezett vezetőnek nem túl sok köze volt a legendás csapat részsikereihez, legalábbis a technikai oldalt nézve.
Arrivabenét 2014-ben az akkori – a tavaly nyáron váratlanul meghalt – Ferrari-elnök, Sergio Marchionne nevezte ki, leginkább menedzseri képességei miatt, ha már a motorsporthoz, illetve az F1-autókhoz nem értett. Gyorsan kiderült, hogy csapatfőnökként nem volt túl sok feladata, a háttérben Marchionne hozta a személyi döntéseket, Arrivabenének csak a csapathoz szorosabban kapcsolódó dolgokban kellett döntenie, amelyekben elég gyakran kudarcot vallott.
A Motorsport Magazine-ban Mark Hughes, az Autosportban Scott Mitchell is arról ír, hogy Arrivabene leginkább félelemmel próbált vezetni, lényegében mindenre agresszív reakció volt a válasza a médiával és a csapaton belüli emberekkel szemben is. Ezzel azt próbálta leplezni, mennyire nem ért azokhoz a dolgokhoz, amik körülötte zajlanak, sőt, talán azt sem érti, hogy pontosan mit nem ért. Csakhogy ezzel semmiféle inspirációt nem tudott a környezetében dolgozók munkakörülményeibe vinni.
Önmagában az, hogy valaki a motorsporton kívülről kerül egy F1-csapat élére, nem deklarálja a kudarcot. Toto Wolff 2013-ban szinte nulla motorsportos rutinnal került a Mercedes élére, és megdönthetetlennek látszó egyeduralkodót épített a német márkából. Ami Arrivabenének a félelem, az Wolffnak a dicséret, azzal pedig lehet motiválni a jelek szerint.
A 2016-os Ferrari-visszaesés után újra Marchionne lépései indították el felfelé a csapatot – egy ismerős nevet, a most csapatfőnökké előléptetett Mattia Binottót tette a technikai részleg élére, ő felügyelte többek között az azóta erőben a Mercedest is lenyomó motor fejlesztését, a saját részlegén pont azt a kreatív légkört hozta létre, amit mindenhol máshol kiölt Arrivabene.
Elég csak tavalyról a többieket messze leköröző Ferrari-trükkökre gondolni, mint
A júliusi Német Nagydíjon, majd szeptemberben az Olasz GP-n is sikerült elszúrnia a csapatsorrendet, és mindkettő súlyos pontokba került, ráadásul Monzában egy potenciális kettős győzelmet dobtak el: az első sorból startolt mindkét Ferrari, de Hamilton Mercedese nyert. Japánban pedig az esőkáoszban taktikázták el magukat a gumiválasztással. A legdermesztőbb a szuzukai eset utáni reakciója volt, amikor tulajdonképpen egy olyan döntést kritizált és tolt rá másra, amit pont, hogy neki kellett volna meghoznia. Vagy ha már másra bízta, akkor neki kellett volna vállalnia a felelősséget mutogatás helyett.
Marchionne pont a Binotto szállította eredmények miatt döntött úgy, hogy Arrivabenének mennie kell,
- ezt még 2018 első felében elhatározhatta - , csak az rejtély, hogy a főnök halála után miért vártak a lépéssel eddig. Az egyik sürgető tényező az volt, hogy ha sokáig hagyják Arrivabenét a csapat élén, Binotto máshol néz előrelépési lehetőség után, vagyis elveszítik: Binottónak konkrét ajánlatai voltak, így lépniük kellett az új fejeseknek.
A szezon végén ironikusan még pont Arrivabene cáfolta ezeket a pletykákat, fake newsnak titulálva a híreket, miszerint Binotto távozhat, és az egészet elintézte azzal, hogy a sajtó csak zavart akar kelteni ott, ahol nincs. Sőt, egész szezonban csak azon dolgoztak, hogy megbontsák a csapategységet.
A Ferrari helyzete nem csak az olasz sajtónak, lényegében az egész országnak szívügye, és ha nem nyernek, semmi sem elég jó. Ezt foglalta össze egyszer Ross Brawn, aki egykor a Ferrari technikai igazgatójaként dolgozott, meglehetősen nagy sikerrel: "Már egy második helyért is elítélnek, mert az nem elég jó nekik. Ha valaki nem tud nyerni, az egyből nemzeti válságponttá válik Olaszországban."
Ilyen nyomás mellett persze nem könnyű dolgozni, ezt az is mutatja, hogy Todt 2007-es távozása óta a svájci Binotto a negyedik csapatfőnök lesz, miközben Todt egymaga 14 évig volt az élén. Hiába, ha nincs eredmény, jön a zúgolódás.
Márpedig Arrivabene esetében ez nem csak kívülről jött. Amíg a kinevezésekor Marchionne még úgy áradozott róla, mint aki példamutató vezetői képességében, profi a hozzáállásában és a becsületes döntéseiben, addig már Marchionne halála előtt, nyáron elindultak a pletykák, hogy eltávolíthatják a csapat éléről.
Ahogy Arrivabene kinevezése, úgy menesztése is Marchionne döntése volt – ugyan az exelnök halála miatt már az utód, John Elkann lépte meg, de a Ferrari belső dolgaira rálátó újságírók információi szerint egyértelműen Marchionne akaratát teljesítette. Ahogy a Kimi Räikkönen-Charles Leclerc helycsere is még az exelnök döntése volt. Vagyis a képlet egyszerű: Marchionne kvázi végrendelkezett a Ferrariról, és ezt az utódok végre is hajtották.
A 2018-as szezon végére eljutottunk abba a helyzetbe, hogy a legrosszabb csapat versenyeztette a legjobb autót. Nem a benne dolgozó emberek miatt volt a legrosszabb a csapat, hanem azért, ahogyan azt vezették. Ez ivódott bele a csapat első számú pilótájának agyába is
– mondja ki Mark Hughes a végső konklúziót Arrivabene vezetési stílusáról.
A fentieket végiggondolva már nem is nehéz belátni, hogy
tényleg minden korábbinál nagyobb hatalom kerülhet a frissen kinevezett csapatfőnök, Binotto kezébe.
A svájci kinevezésével olyasvalaki került a csapat élére, aki ugyan a sport belső politikai viszonyaival alig foglalkozik, cserébe viszont piszkosul sokat tud arról, hogyan lehet pokolian gyors versenyautót építeni, és hogyan kell köré olyan csapatot rakni, ami abból ki is hozza a maximumot. Vagyis a Ferrari elég nagy adut használt fel, de a légkörváltás csodákra lehet képes.
Ami Binottónak kevesebb lehet, az a menedzseri tapasztalat, mármint konkrétan az, hogyan dolgozzon együtt közvetlenül autóversenyzőkkel. Arrivabene - igaz, nem volt túl nehéz dolga a Vettel-Räikkönen-barátság miatt - , ezt jól megoldotta, a német úgy lett első számú pilóta, hogy azt a finn észre sem vette. Kérdés, mit kezd majd Binotto Vettel új csapattársával, Charles Leclerckel. A 21 évesnek komoly tervei vannak, nem levezetni jön a Ferrarihoz, mint tette azt valójában Räikkönen.
A Ferrari emberemlékezet óta, sőt annál is régebben állítja sorba két versenyzőjét, a kulcs az lesz, hogyan oldja ezt meg Binotto. Ha valamelyik embere egyértelműen gyorsabb lesz a másiknál, a helyzet megoldja önmagát. De ha nem, és nüanszok lesznek köztük, sanszos, hogy dönteni kell egyik vagy másik javára.
A technikai képzettség tehát rendben, ám könnyen lehet, hogy, ahogy részben Arrivabenénél is, úgy majd Binotto esetében is az emberi oldala határozza meg, végre bajnok lesz-e a Ferrari 2019-ben.
Felhasznált források: Motorsport Magazine | Autosport